Jovánovics György
Festõúton Turnerrel bibliai tájakon
Képregény

A képregény két részbõl áll. Az elsõ rész a bevezetés, másként „mellékletek", tizenhárom kép; saját rajzaim, egy Turner-levél egy Menzel-reprodukcióval, reprodukciók Turner mûveirõl, egy Turner-eredeti és egy ismeretlen mûvész rajza.
A második rész az elsõtõl kissé elkülönülõ blokkban kiállítva, mindig megváltoztathatatlanul - három egymás feletti sorban, soronként kilenc - összesen huszonkét kép, a tulajdonképpeni sivatagi rajzok. (Ez a szerkezet megfelel egy tíz évvel korábbi képregényem szerkezetének, mely azonban rajzok helyett fotókból állt.) A mellékletek a következõk:

1. Férfifej, 1830 körül, színes ceruza
Másolat TIEPOLO, Giovanni Battista, vörös krétarajz-tanulmányáról Compostellai Szent Jakab fejéhez, a Szent Jakab legyõzi a mórokat címû nagyméretû olajképéhez.
Mikor Turner hívására 1840-ben elhagyom Pestet, emlékeimben ez a kis rajz a szép vastag keretben lányom Bösendorferének kottatartójához támasztva, melyhez annyira illett, mindig az otthonmaradottakat, az otthont idézte.
Abba a városba indultam, ahol egykor rajzoltam elsõ külföldi tanulmányutam alkalmával a Palazzo Labiában. A rajz mindenképpen fontossá vált, mert utamat a Szentföldre lehetõvé tette. Furcsán hangzik, mégis igaz. Egy fiatal Esterházy (E. P), irodalmi ambícióktól fûtött bohém, a pesti mûvészvilágban mozogva megtisztelõn barátjává fogadott, így jutott ki nekünk a kitüntetés, hogy lányom és barátnõi egy kis házikoncertje alkalmából szerény lakunkat megtisztelte. Meglepetve bámult a játszásra kitett kották mellett álló kicsiny képre. Egy szünetben izgatottan félrevont. Így adódott, hogy pár nap múlva bevezetett a Ház akkori fejéhez. Hónom alatt szorongattam értetlenül a rajzot. A tizedik szobában ott függött TIEPOLO hatalmas képe a mórgyilkos szenttel, mely 1821 óta gyûjteményük Opusza volt (1082 leltári szám alatt). Talán nem is drágán vették (ha ez náluk számított), mert a barokk akkoriban nem volt divat. Az Öreg tudni akarta, hol, kinél másoltam a rajzot, és hogy elhoznám-e neki, fizetné az utamat, a vételárat, és némi mecenatúrát ajánlott fel szerény és nem túlságosan kapkodva vásárolt munkáim ellenében. Mikor elmondtam; nemcsak ezt a rajzot láttam, hanem több és szebbnél szebb metszeteket szintén a fejrõl, valamint egy gyönyörû olajvázlatot a nagy képhez (ezek mind egytõl egyig szebbek, mint emez) - egészen izgatott lett. Ekkor már nyeregben éreztem magam. -Készülök is Velencébe, de onnan feltétlenül el kell jutnom a Szentföldre is - mondtam, és már kész is volt az alku. E. P is hálásan nézett rám, alantas szenvedélye miatt a családban bizonytalan helyzete ebben a pillanatban konszolidálódott. (Érdekes, a képgyûjtögetés rendes úri foglalatosság volt, az írogatás nem.)

2. Turner levele

1840 elején jött Turner levele. A levélben néhány sor kíséretében kedves gesztussal egy gondosan bepaszpartúzott kis reprodukciót küldött Menzel képérõl. Ezt és a hátoldali néhány sorát bekeretezve megõriztem, a tényleges levélnek sajnos csak a fordítása maradt fenn. Egy rövid, utolsó értesítés volt:

„Kedves György, írtam Velencébe, válasz is jött, a megbeszélt idõre sikerült régi szobámat a Hotel Európában megkapnom, s egy emelettel feljebb neked is van hely! A viszontlátásig ölel Turner"

(A szöveg angol eredetiben: „My dear George! Here is your »dispassionate« German. The dirty wall, the light and air, which enters the room through the soft curtain... Just try and paint it! Your faithful Turner")

3. Turner: Sidon, akvarell, színes ceruza, tollal retusált, Sir Charles Barry rajza után. Minta William Finden metszetéhez.(reprodukció)

Turner szenvedélyes utazó volt. 1817 és 1845 között nem kevesebb, mint 18 nagy körutat tett a Keleti-tengertõl Nápolyig. A kényelmetlen postakocsi idejében ez nem kis dolog volt, s nem is veszélytelen, a közúti baleset fogalma is ebbõl az idõbõl származik. (Turner két komoly balesetet maga is átélt, ezekrõl azonban humoros képekben számolt be.) Mindeközben nem volt nagy társalgó, útközben sem igényelte a szoros társaságot, igaz, nyelvtudása igencsak hiányos volt, vázlatkönyveiben alapkifejezéseket találunk a fõbb európai nyelvek szókészletébõl, melyek a mindennapi érintkezéshez nélkülözhetetlenek voltak.
1833-ban tette leghosszabb útját, a Keleti-tengertõl Berlinen át Prágáig, majd a Duna mentén Passauig, onnan pedig le Velencébe. Ekkor, 1833-ban találkoztunk Berlinben és ismerkedtünk meg. A kötelezõ mûvészi stúdium, Olaszország és Róma mûemlékeinek rajzolása után Turner is Északnak fordult. Új nemzetközi találkahely lett például Berlin az ott nemrégen emelt klasszicisztikus mestermûvek révén. Én, az Osztrák-Magyar Monarchia kétnyelvû alattvalója itt jobban otthon voltam (egy mecénásom támogatása tett lehetõvé hosszabb berlini tanulmányutat) - franciául többé-kevésbé Turner szintjén mekegtem (ez volt neki is a legerõsebb idegen nyelve), talán ennek köszönhetem megtisztelõ bizalmát. Az építészek, festõk, szobrászok, restaurátorok fõ találkahelye, szalonja Carl Heinrich Arnold tapétagyáros háza volt a „Betania" angol technológia szerint épült új kórház közelében. A nagy Schinkeltõl húszéves festõ-süvöltvényekig sokan megfordultak itt. Egy volt közülük egy bizonyos Adolph von Menzel - kinek nevét Turner késõbb hibásan írta, de emlékezett rá és nagy tehetségnek jósolta, én meg alig tudtam felidézni õt. Egyszer Turner meghívott magához. Amikor az épületeket rajzoltuk az utcán szinte egymás mellett, láttam, hogy érett, technikailag az angolokra jellemzõen sokoldalú festõ. De mikor mappáit megmutatta, az ámulattól szinte megnémultam. Úgy láttam, ez az ember a legnagyobb élõ festõ, kinek mûveit valaha is láttam. Mik voltak ott? Igen meglepõ dolgok. Például 18 akvarell, egy bizonyos Hakewils camera obscura ceruzarajzai után. Azután néhány álomszép akvarell + színes ceruza + toll bibliai tájakról. Kiderült, hogy ezeket is harmadrangú festõk képeirõl készítette egy bizonyos Finden testvérpár megbízásából, akik ezeket a mintaakvarelleket azután rézbe metszették, és nagy boltot csináltak az utazgató angolok körében, zseniális üzleti felismeréssel a szokványos olaszországi utazásokon túl, a Biblia földjére csábítva õket. Nevetve mesélte Turner, hogy az ügyes Findenek összehívták a mûvészeket, akiket egy Biblia Mappa megbízásánál számba vettek, és eléjük fektették az általuk összegyûjtött különbözõ forrásképeket. Turner egyszer egy Calcott nevû kollégájával volt náluk, dé nem tudták, mint osztozzanak a Biblia-vázlatokon. „Sorsot húztunk, én húztam a rövidebbet. Calcott választott, azután én, míg a lapok el nem fogytak "
A festést azonban nagyon komolyan vette A kért motívumot halványan felrajzolta ceruzával a papírra még otthon, az épületeket, tipikus figurákat, vagyis a kompozíclót. De ezután kiment a természetbe, egy lappal többször is és több helyre, és a hegyoldalt, a vízfelületet, az eget lenyugvó vagy felkelõ nappal, párán átderengõ fénnyel vagy viharos felhõkkel borítva - ezekbe a részletekbe a kép geográfial hitelessége szempontjából nem lehetett belekötni - minden esetben a saját ízlése szerint és csakis úgy, ahogy a saját szemével látta, a rajz üres részeibe felfestette. „Soha olyat nem festettem, amit a saját szememmel nem láttam" - mondotta, holott nem járt például a Szentföldön. Jézus - gondoltam -, ez az ember gúzsbakötve tud táncolni egy olyan táncot, amit addig még ember elõtte sosem táncolt. Vagy másként: a rajz, a motívum a kaloda, amelybõl õ a képet kiszabadítja. Mi lenne, nyilalt belém a rémület, ha a festészetünkön nem lenne kaloda? Nem hittem volna, hogy még ezt is megpillantom. Turner ugyanis, mintegy mellékesen még egy mappát mutatott, azokkal a „színvázlatokkal", melyeket minden meggondolás nélkül, útközben, a motívumok elõtt helyben készített. Rögtön láttam, itt már nemcsak az élõ festõk között kell rangsorolnom. Ott azonnal elkezdtem könyörögni neki, utazzon el a Szentföldre, utazzunk el együtt. Pedig nekem nem volt annyi pénzem, nem tudtam, mint juthatnék el vele oda. Lángeszû ötletem volt, amivel végül is meggyõztem õt nagy vágyára hivatkoztam, melyet elárult nekem: szeretne naplementekor vagy este, éjjel festeni, amikor a színek pillanatok alatt változnak meg, vagy amikor õ még lát a távolban valamit, de a festékeit és a papírra festettet már nem látja. Felajánlottam, hogyha eljön velem, én kiszolgálom õt: festõkazettájában, ahogy megfigyeltem, három sorban huszonhét szín van kis porcelántégelyekben. Mindketten megtanuljuk fejbõl a színeket sorrendben, én megtanulom az angol számokat 1-tõl 27-ig, benedvesítem neki a papírt, kezébe adom, ugyanúgy a kimosott tiszta ecseteket a kért számú színnel, a kész képet két itatós közé fektetem, nyújtom az új nedves papírt, és így tovább. Ezzel levettem a lábáról...
A többi idõ kérdése, várunk a kedvezõ alkalomra, így váltunk el Berlinben.

4. Turner: Velencei hálószoba, 1840, akvarell (reprodukció)

5. Firenze, a Ponte Vecchio lángokban, 1840, színes ceruza

Turner állítása, hogy tûz ütött ki Firenzében, utólag hazugnak bizonyult. Szerintem ezzel akarta a firenzei kitérõt megúszni, amihez én ragaszkodtam volna, mert az Esterházyak megbízásának utánajárva kiderült, a Tiepolo-rajz nincs már Velencében, idõközben gazdát cserélt, talán Firenzébe. Szerintem Turner finom iróniával állt bosszút azért, mert én Firenze-imádatomban Goethét szidtam, aki ezt a várost egyszerûen csak éjszakai szállásnak használta útközben.
Mindenesetre Turner ezen az estén tüntetõen újra elmerült a Színtan vadonatúj angol fordításának (Eastlakes) olvasásában. (Annakidején Berlinben néhány szóban felvilágosítottam, mikor egy este Arnold házában hosszan, szenvedélyesen vitatkoztunk németül a könyvrõl, tekintet nélkül az idegen vendégekre.) Elkeseredett dühvel rajzolom az elképzelt szörnyû tüzet.

6. Másolat Giorgione a Vihar címû képének hátterébõl, 1840, színes ceruza.

A firenzei út elmaradásával felszabadult idõt rajztudásom fejlesztésével töltöm.

7. Turner: Hullámok, 1840, színes ceruza

Turner ajánlatomra színes ceruzákat vásárolt. Mikor én a Giorgione másolásától holtfáradtan hazatértem az Accademiáról, Turner elégedett volt a ceruzák minõségével, melyeket a Canale Grande partján üldögélve unottan firkálgatva kipróbált. Ügyetlen, földhözragadt rajzom, hátam mögé rejtve elsápadok a firka csodás szépsége láttán, Turner észreveheti, a papírlapot kettéhajtja, letépi a másik felét, melyen feljegyzések vannak kiadásairól, s a „maradékot" lezser mozdulattal felém nyújtja.

8. Ceruzarajz, 1840, színes ceruza

Turner hatására

9. Szék velencei szobámban, 1840, színes ceruza

Csak a fülledt szoba van aznap, nincs beszûrõdõ rejtelmes fény, mint Menzel képén.

10. A Canale Grande a San Geremia táján
Anziksz a családnak Pestre.

11. Tapétarészlet Turner elõszobájában, 1840, színes ceruza

12. Turner széke, 1840, színes ceruza

13. Lagunenbrücke, 1856, színes litográfia, ismeretlen mûvész

Megjegyzések
- Turner 1840-ben nem küldhette el Menzel Das Balkonzimmer címû képének reprodukcióját, mert Menzel ezt csak 1845-ben festette. Egyébként tény, hogy 1833-ban mindketten Berlinben tartózkodtak.
- Amennyiben Turner szentföldi látogatását a mûvészettörténet nem ismeri el, az 1840-ben tett utazásának útvonalát a következõképpen állítják össze. Rotterdam - Rhein - Bregenz - VELENCE - Meran - Innsbruck - München - Passau - Alpensburg - Nürnberg - Coburg - Rossenau.
- „Bösendorfer" 1840-ben még nem létezett, a gyár nemrég volt 130 éves. „Streicher" lehetett a hangszer.
- A Tiepolo-rajz (egyesek szerint nem az apa, hanem egyik fia, Giandomenico Tiepolo mûve, aki lemásolta az apa képét) 1929-ben valóban Magyarországra került, Meller Simon vette a rajzot az 1906 óta létezõ Szépmûvészeti Múzeum számára, melyben nyilván kezdettõl helyet kapott az Esterházy-kép. Hogy a rajz 1830 táján biztosan Velencében volt-e, pillanatnyilag nem ismert. Még kevésbé, hogy 1840-re átkerült-e Firenzébe. A Szépmûvészeti Múzeum mai provenienciáiban a rajzzal kapcsolatban egyedül az elõzõ tulajdonos biztos: egy bizonyos Edward, George Habich, gazdag nagyiparos fia, a Kassel melletti Veckerhagenból, ahová 1878-ban tért vissza Bostonból, s vagyonát fõleg grafikák gyûjtésébe fektette. Ebben Giovanni Morelli olasz mûtörténész segített neki, nyilván õ hajtotta föl.
- Az „éjszakai festési mód" nem ismeretlen a festészetben. Igaz, hetven évvel késõbb, Nolde így festette híres akvarelljeit Max Reinhardt színházának elsõ sorában Berlinben, ahol a rendezõ a festõnek és feleségének két örökös széket biztosított, miután a számára ismeretlen mûvész felkérésre néhány elõzõ lapjának bemutatásával kiérdemelte e kegyet. Nolde „asszisztense" a felesége vott. - A jólértesült Nordechai Omer (Tel-Aviv, Egyetem) könyvébõl: „Sosem sikerült Turnernek a Szentföldre eljutnia (»Talán eljön még az ideje az Õ zarándokútjának is« - írja Ruskin évekkel a festõ halála után), de már életében reagáltak õrá a Szentföldön, méghozzá mûvészek, akik ismerték tevékenységét. Jeruzsálembõl kelt 1841. április 4-én Sir David Wilkie levele Sir Thomas Phillipshez címezve: »Reá [Turnerre] kellett gondolnom, mikor az õsi várost, Jerichót felkerestem, mely egy brutális hadsereg visszavonulásától sajnos egyetlen füstölgõ romhalmazzá változott. Elképzeltem, mit hozott volna ki ebbõl a mi barátunk - ebbõl, vagy a Jordan völgyébõl, a Holt-tenger látványából, vagy a kísértés helyébõl, de legfõként: az Olajfák hegyébõl! A mennybemenetel hegye mindazzal a titokzatossággal, mely hozzá kötõdik, s mely mint Fiesole Firenzére, Jeruzsálemre letekint.«° Hát senki sem hitt Ruskinnak? Rajtam kívül senki sem maradt tanú? Hová lettek a földi csodák, a sivatag képei? Csak én láttam a tüzet és a vihart, a füstölgõ romokat, s mindazt, amit Õ ebbõl „kihozott"? Legalábbis addig, amíg a víz el nem fogyott, melyet én cipeltem utána hûségesen, hogy festhessen, amíg az tart, mert fogytával dühödten törte darabokra színes ceruzáit, melyeket Velencében én, óvatos magyar kényszerítettem rá, aki tudtam: nem mindent vesz körül a víz, legalábbis a sivatagban nem, csak egy angolnak nehéz ezt megértenie. Az angol a sivatagban nem akart ceruzával rajzolni. Az átkozott széttört ceruzacsonkok bizonyíték - a sivatagban megtalálhatatlan rég betemetve. Ugyane ceruzák színes nyoma a kettétépett papírlapon, melyet nekem ajándékozott, nem bizonyíték, csak legféltettebb kincsem. A sivatagi akvarellcsodákból egyet sem kaptam, Turner nem volt bolond bármelyiktõl is megválni. Hová lettek?
- Az Osztrák-Magyar Monarcia sem létezett még 1833-ban. Csak 1867-tõl.