El Kazovszkij immár három évtizede ugyanazt a színpadot építi a festményein és grafikáin. Ezen a színpadon a szereplők rítusokat hajtanak végre. El Kazovszkij képein visszatérően egy áldozati szertartás követhető nyomon. A szertartást egy kutya celebrálja. Egy zsákmányul kiszemelt szépségnek áldoz, amely azonban elérhetetlen számára, és ezért szenved a szépségétől. Aki áldoz, az áldozat is, a zsákmány pedig bálvány is. Aki vágyakozik, az retteg is attól, akire a vágya irányul; aki pedig menekül, az egyre több szállal kötődik is ahhoz, akitől oka van félnie. El Kazovszkij drámáinak szereplői kettos arculattal rendelkeznek; valamennyien fenyegetőek, ugyanakkor kiszolgáltatottak is.
Egy ünnep is fölsejlik azonban ezeken a képeken. Vagy legalábbis az ünnepre való készülődés. Igaz, El Kazovszkij művein csupa éles kontúrt látni, minden olyan, mintha egy elveszett Egész szilánkja lenne. Metsző geometria jellemzi a képeket, szinte karcolják azt, aki rájuk tekint. De arra is késztetik a nézőt, hogy gondolatban a cserepeket megpróbálja összerakni, és a szilánkokból ismét fölépítse az elveszett Egészet. Egy ünnep előszilánkjai a motívumok, a színpad pedig, amelyen a rítus zajlik, ezt az ünnepet idézi meg. Karcolnak a képek, élesek a látványok és közben a pompának, a szépségnek az élményében is részesítik a nézőt.
El Kazovszkij művészete egy mítoszt bont ki. E mítosz világa zárt, néha baljós is. De aki belép, az nem érzi ott idegennek magát; olyan alapmintákat fedezhet fel, amelyek mindannyiunk életében ott kísértenek.
Földényi F. László
El Kazovszkij kiállítása
2004. január 19. – március 14.