Harasztÿ István
Lakószobor
2004. december 16. - 2005. január 10.
Megnyitó: 2004. december 29. 18:00
Kurátor: Sasvári Edit
Megnyitja: Rajk László
Az L alakú ház

„Tőbb mint két évtizede járok Haraszt˙ékhoz, már az első látogatáskor tudtam, hogy őt csakis a lakásával együtt kell bemutatni, ezzel lesz teljes az imázsa. Úgy esett, hogy főldszintes házának a másik traktusát, jogos tulajdonát sikerült visszaszereznie. Az új rész egy L alaprajz szára. Ő hozzáfogott a belső átépítéséhez…a húsz négyzetméteres lakásból hatvan négyzetmétert bűvőlt, most lehet, hogy az alapterületet sikerült kétszázra fokoznia. Neki ugyan tervezőmérnőkre, kivitelező kft-re, kőművesre, iparosok hadára, inasra sincs szüksége: mindent a feleségével épít, kettesben…

Ez a lakás voltaképpen negatív plasztika, negatív szobor. Tereket választott le a szobrász, fődémmel emeletet, azt sem tudom, hogyan mondjam el, mi mindent látni őnáluk. Most már négy műhely van, mind a konstruktivista szobrász precizitásával, valóságos és eszmei tisztaságával berendezve a gépek és szerszámok elhelyezésére, sőt a színeire is gondot fordított a gazdája. Például speciális csapóajtón hozza be az anyagot az udvarról, leleménye a pedálos fúró, mellyel elkerüli idegen kéz segítségét… Nagyobb lakószobák, szalonféle a vendégeknek, három fürdőszoba (négy személy és a vendégek számára), egy stúdió, el lehet sőtétíteni, ha videóznak vagy diát vetítenek, filmet laborálnak…

Az emeleti hallban 1993 nyarán kellemes meglepetés fogadott: egy nyolc méteres – két méter magas – festett, faillesztéses domborművű falikép. Ennek a tizenhat négyzetméter felületű munkának többnyire legömbölyített szélű falemezek az alkotórészei, de a faanyag mellett találunk rajta vörösrezet, sárgarezet, ólmot, sőt még színezüstöt is. Egy hétréteges lemezapplikáció teszi változatossá a mű tektonikáját, a nyolcadik negatív, a mélyítés hozzá… és ha meg nem mutatta volna, rá se jövök, hogy a domborműnek még funkciója is van: minden függőleges képelem mőgőtt egy-egy ajtó. Gardróbszekrény-ajtók, raktár bejárata és tisztítószer-tárolóé. Az egyik ajtó meg a mester pihenő kuckójába vezet, míg a legutolsó szárny a trafikba. Ez egy padlótól a tetőig finomabb, vagy mindennapi cigarettákkal teli fülke… Sehol zsanért, – egy kivétellel – kilincset sem látok; zavarta volna a kép összhatását. Talán a rokokóban, vagy a szecesszióban készítettek ilyen gyakorlati hasznot is rejtő műtárgyat…

A ház központja a tágas lakókonyha Wohnküche, mindenféle, Nyugaton vagy itthon ősszeszedett hófehér háztartási gépekkel … s a kertre néző falnyi üvegablak előtt a nagy ebédlőasztal, ki is lehet nyitni, ha többen jönnek. És kamrák, kamrácskák sora…

Milyen a kinetikus szobrász belsőépítészeti stílusa? Puritán, tiszta, sachlich, funkcionális, mégsem a lefutott Bauhaus utánérzése, ennek ellentmondanak a dongaboltozatos mennyezetek, vagy hogy ajtók helyett szellemes, íves záródású nyílások vannak, keskenyek, meg ne egyék a szobák falfelületét, de azért egy ember kényelmesen átmehessen rajtuk. A konyha kis előterében, a hosszában rakott parkettába törhetetlen üvegbetét-intarzia (ráléphetsz), látni lehessen, mennyi krumpli, vöröshagyma, festék van a pincében…Minden köbcentiméter kihasználva, a csigalépcső fordulójában télikert, örökzöldekkel, de úgy van beállítva, hogy senkinek se álljon az útjába. Az új L-ház udvarából pedig gondosan tervezett és gondosan megművelt parkot épített szerzője. Először azt mondtam rá, hogy a szöuli olimpia kiállítójának ez a teremtménye japánkert, de pontosabb számunkra a Land Art megjelölés.

Beszámolóm ugyancsak impresszionista, pedig – mondtam – ismerem ezt a házat, 1988-ban amatőr fényképsorozatot csináltam róla az építkezések kezdetén. De azért sem tudok mindent, hiszen nincs is kész az építkezés, és még mit nem fog kitalálni menet kőzben a szobrász…. Akárhogy is, ez a ház, mint mondani szokták, külön tanulmányt érdemel. És külön portréfilmet, hiszen az épület is lény.

A múltkor, hazamenet, az utcáról visszanéztem a homlokzatra. Ugyanolyan, mint a szomszédoké, mint a városnegyed többi földszintes házáé. Hirtelen felvillant a fejemben egy régi emlék. A harmincas évek végén, tőrténetesen vendégségben voltam Kozma Lajos, a magyar művészettörténet modern-klasszikus építészének nyaralójában, Nógrádverőcén. Meglepett, hogy a község főutcájának módos parasztház-sorában egy éppen odaillő régi, talán XVIII. századi nyeregtetős ház csúcsos oromfala fogadott, két kis ablakkal, keskeny egyszárnyú kapuval. Benn viszont nemhogy budapesti, hanem nyugati világvárosi komforttal megépített, berendezett modernista lakás; a hallt a hatalmas teraszra és a Dunára néző kinyitható üvegajtó világította meg, de a két apró parasztablak is megmaradt fényderítőnek. Lám, amit a sikeres építészmérnők, belsőépítész Kozma pályafutása zenitjen kitalált magának, megismételtette a kész helyzet Haraszt˙ Istvánnal. Az adott kisvárosi – Kispest valamikor önálló volt – frontot is meghagyta, mi mást tehetett, lakását viszont a külső gyökeres kontrasztjaként tervezte már meg – jobbat mondani nem tudok –: Haraszt˙-stílusban. Hogy mi ez? Netán a még forrásban levő poszt-posztmodern High Tech architektúrára érzett rá a kinetikus szobrász – egy negyedszázad óta? A maga módján.”

Frank János