A kiállításon első pillantásra 12 portrét látunk, a portrékon arc és kézjeleket.
Portrésorozatot, ahol a sorozat minden egyes darabja jelentéssel bír, mert mindegyik egy-egy nyelvi jel – töredék. A siketek és nagyothallók jelnyelvét felmutatva a tizenkét portré együtt egyetlen mondattá „olvasható”, nézhető össze. A jelnyelvet ismerő kiállítás-látogató számára az üzenet azonnal értelmezhető, a jelnyelvet nem ismerők azonban csak hosszabb idő elteltével, a kontextus és az utalások figyelembevételével tudják értelmezni a képeket.
Megfordul a megszokott kommunikációs metódus.
A „jelelők” beavatottá, a halló, beszélő nézők „kirekesztetté” válnak.
A mondat egy dalsor, melyet a képen szereplő modellek némelyike soha nem hallhatott.*
„Még nincs lefutva semmi…”
* Ez a sor Baglyas Erika „Formai kegyelem” című kritikájának megjelenése után változott meg a kiállítótérben és a kiállítás kommunikációjában egyaránt. Az eredeti változat a kiállítás első három hetében így hangzott: A mondat egy dalsor, melyet a képen szereplő modellek soha nem hallhattak.
