A „hirkapuőrző” a média-teóriában olyan intézményekre, poziciókra vonatkozik, amelyek azon a határvonalon helyezkednek el, ahol az információ (az újdonság) találkozik a közönséggel. Mindez elméletileg a nyugati társadalom kánonjának megfelelően működik, miszerint „a társadalomnak joga van az információhoz“.
Az újdonság eszméje a modernizáció-elmélet központi témája, amelynek alapján a társadalom fejlődése az állandó megújulás képességétől függ, a hagyományokat és a történelmi örökséget állandóan új perspektivákból kell értelmezni. Az újdonság keresése a neoliberális egzisztencializmus egyik fő alapelve is. Ám nyilvánvaló, hogy a „hirkapuőrző”-k pozíciója elég problematikus, és igy a modernista, neoliberális egzisztencialista közvélemény éles kritikával él velük szemben. Másrészt azonban, mivel a hirek kontrollálatlan terjesztése teljes entrópiához és káoszhoz vezetne, ezen intézmények szükségességével általában egyetért a közvélekedés. Eszerint tehát az újdonságnak, illetve a kontroll és rend intézményeinek egyaránt van helye a jelenlegi társadalmi rendszerben, bár állandó kölcsönhatásuk egyszer megjósolhatatlanul bizarr formát ölthet.
A fent leirtak alkalmazhatók a mai orosz művészeti helyzetre, mindez a művészetre is rávetül, és ott is megjelenik. Az utóbbi években az orosz művészeti élet tömegével élte át a különböző új művészeti kezdeményezések létrejöttét. A neoliberális kapitalizmus betörésekor a széteső normativ kultúra réseiből és hasadékaiból előbukkant mindaz, ami új és aktiv, és korábban kulturális előitéletek, ideológiai sémák, gazdasági megszoritások nyomása alatt volt. Az úgynevezett “különbözőségek robbanása” megtörtént. A 90-es évek elején Oroszországban mindössze két tábor létezett, a konceptualisták és a tradicionalisták (hagyományos festők), akiket az intolerancia áttörhetetlen fala választott el. Ez a fal most leomlott, felszinre került a közös alap, amelyen tradicionalisták és konceptualisták, pop-artosok és szürrealisták, divat fotósok és baloldali radikálisok, absztrakcionisták és designerek együtt léteznek.
A sokféleség a piac igényeinek megfelelően strukturálódott, s mindez kétpólusú helyzethez vezet, ahol az egyik pólus a sztárok csapata, a másik pedig a perifériára szorultaké (köztük a spektrum többi része). A művészetben is ugyanaz a neoliberális egzisztencializmus lett a domináns alapelv, ami a társadalomban általában, s igy a hangsúly itt is tömegtermelésre és a termékek mindenáron való aktiv reklámozására helyeződött. Ebben a helyzetben azok a művészek kényszerülnek kivül álló pozicióba, akiket nem az új tömegtermelés, hanem inkább a munkák minősége érdekel. Ők hűek maradnak az avantgárd alapelvekhez, s módszerük nem a tömeges eladás, hanem inkább ennek a fajta termelésnek a megkérdőjelezése – a mai Oroszországban uralkodó neoliberális kapitalista körülmények ellenében. Ezt a művészi hozzáállást vizsgáljuk meg, mutatjuk be, s ehhez használjuk a “hirkapuőrzők” metaforát.
Ha a művészeket általánosan összekötő alapelvet definiálnánk, akkor az innovativ konzervativok megnevezést használhatjuk. Natalia Turnova és Sergej Shekhovtsov például, akiket az orosz pop-art sajátos iróniával fűszerezett fajtájának képviselőiként határozhatunk meg, az effajta érzékenység számára hiteles formát találtak. Turnova képei függetlenül attól, hogy erőszakról vagy bűbájos témákról szólnak, fényes foltok és szinmezők mozgalmas kompoziciói. Shekhovtsov művészete Claes Oldenburg doktrináit követi, s szoborba faragott történeteiben olyan formai tulajdonságokat fed fel, mint a súly, a dimenzió és az anyagiság.
Kirill Chelushkin akadémiai stilusban alkot, de nagyon éles szeme van az újdonságra. Elfogadja az avantgárd értékeket, de olümposzi testetlen hangsúllyal, és ünnepélyes monumentalitással beszél róluk.
Anatoly Osmolovsky az orosz művészet új Pál apostola. A 90-es években gyakran vádolták felforgató képei és akciói miatt, melyekkel a radikális megújulás hiveként a tárgynélküli művészetet és absztrakciót támadta. Miután az újdonság kontrollálatlan áradatát tartja az avantgárd fejlődés fő gátjának, az absztrakció esztétikája felé fordult, s számára ma ez a modernizmus igaz letéteményese. Elena Kovylina – bár a radikális performance műfajában dolgozik, mégis főként a morális értékek mozgatják, és kész értük bárkivel szemben harcolni, mint ahogy a hires Arthur Cravan tette. Dmitry Alexandrovich Prigov a konceptuális művészet élő klasszikusa, meglepő hűséggel fejleszti magát a hermeneutika irányába, amit fantom installációi jól példáznak.
A kiállitás legfiatalabb résztvevői az Obschee Vzdragivanie-csoport, akik pszihogeográfiai identitásukat porosz származásukban találták meg (Kalinyingrádban, a volt Königsbergben élnek), és ennek adekvát megjelenitésén dolgoznak, s ahelyett, hogy elcsábulnának a könnyű ismertség és kommerciális siker felé.
A kiállitásnak nem az a célja, hogy nyugati nézőpontból itéljük meg az orosz művészetet, és bebizonyitsuk, hogy van valamiféle szokatlan áttörés és aranykor, ami Oroszország kapitalista fejlődését kiséri (ez az ugyanis, amit ma sok művész, kurátor és különösen galerista el szeretne hitetni a világgal), hanem hogy ha a modernizmus művészetelmélete még mindig érvényes, és ha működik Oroszországban, értékei a kortárs művészet nyelvén is megfogalmazódnak.
Constantin Bokhorov