A játszma

2007. január 2. – február 28.
MegnyitóOpening: 2006. december 31. 19:30
MegnyitjaRemarks by: Néray Katalin

Havadtőy Sámuel műveire a kulturális hatások keveredése jellemző: a magyar, európai szemlélet találkozott az amerikai hatásokkal. Legújabb kiállítása a híres, 1972-es Reikjavik-i sakkjátszma legendás harmadik menetének 41 lépését dokumentálja, mikor is a chicagói születésű Bobby Fisher győzelmet aratott a világbajnok Boris Spasskij felett.

A játszma mind a 41 kompozíciója önmagába záródó, független alkotás. A műalkotások anyagszerkezete különleges, csak Havadtőire jellemző: festékkel átitatott kollázs-darabok és antik csipkék halványan kirajzolódó rétegeiből épülnek fel.

„Az összes kondoleáló üzenet és ajándék közül, mely John Lennon halála után a Dakota házba érkezett, kevés volt furcsább és meghatóbb, mint az a kézzel készített, 5×5 cm-es bőr sakktábla, melyet 1983-ban a sakkvilágbajnok Bobby Fisher küldött. Így kezdtünk Yoko Onóval sakkozni, s egészen 2000-ig minden nap három játszmát játszottunk.”- emlékszik vissza a művész.

Havadtői idestova egy évtizede gyűjt régi csipkéket, mert elbűvöli őt tapintható szépségük, végtelenül variálható formaviláguk, de legfőképp az őket készítő ismeretlen asszonyok élettörténetei, amik észrevétlen valahogy a csipkékbe szövődtek. A csipkék egymásra rétegződése által a képek szinte háromdimenzióssá válnak. A különböző rétegek egymás fölé helyezésével Havadtői megalkotja saját narratívját.

A menyasszonyi fátyol fehér csipkéjétől az özvegy fekete csipkelegyezőjéig, a csipke önmagában nagyon összetett metafora. Havadtői tudatában van ezeknek a többrétegű konnotációknak és a legmesszebbmenőkig kiaknázza a csipke egyik fő funkcióját, az elfedést, az elleplezést.

Tamás Dorka



Egy három fiát egyedül nevelő anya legkisebb gyermekeként Magyarországon felcseperedve, az élet bizony csak a legalapvetőbb dolgokat nyújtotta számomra. Nem emlékszem például, hogy valaha is kaptam volna ajándékba játékot. A Karácsony leginkább néhány narancsot és új alsónadrágot jelentett nekem. Délelőtt iskolába jártunk, a délutánt pedig napköziben töltöttük. Ott láttam először sakktáblát. Sose lettem jó játékos, de szerettem játszani.

Sok-sok évvel később, mikor már New Yorkban éltem, egy furcsán megcímzett levél került a kezembe. Elolvastam, kinek szól, majd átnyújtottam annak, akit a levél illetett. Bobby Fisher írta, s benne részvétét próbálta kifejezni egy másik ember felé, az egyetlen módon, amit ismert: a sakk nyelvén. Bőrből kis, hordozható sakktáblát készített, s a levéllel együtt azt is elküldte.

Ezután újra sakkoztam, majdnem minden nap, egészen a 2000-dik év végéig.

Néhány évvel azután, hogy elkezdtem szitán dolgozni, és rengeteg képet készítettem ezzel a technikával, eszembe jutott Fisher és az a hihetetlen teljesítmény, amit 1972-ben Reikjavikban nyújtott. Egy magányos fiatalember szembeszállt az orosz sakk-gépezettel és nyert. A mai napig azt tekintik az évszázad játszmájának.

Hónapokig dolgoztam az új sorozaton, majd kénytelen voltam abbahagyni – egyszerűen kevés voltam akkor hozzá.

Tavaly szállítmányom érkezett New Yorkból, benne az anno elvetélt sakk-sorozatom néhány darabjával A már-már elfeledett kudarcom a képembe bámult, s én elhatároztam, újra megpróbálom. Ezúttal az az óta kidolgozott technikámat alkalmaztam- csipke, kollázs, szita és festék.

Nagyon hálás vagyok annak a New York-i szállítmánynak. Ami a sakkot illeti – még mindig nem vagyok egy nagy spieler.

Szentendre 2006.
Havadtői Sámuel