Párbeszéd I.

2008. január 25. – március 14.
MegnyitóOpening: 2008. január 24. 19:00
MegnyitjaRemarks by: Bán Zsófia
Testre szabott történelem

A történelemírás néha tényleg olyan kietlen tud lenni. Mintha nem is hús-vér-bor-csont emberekről és azok mindennapjairól, hanem inkább a világűrben zajló napkitörésekről szólna.Távoli, homályos, ködbevesző történetek, helyszínek, évszámok, esetleg csaták, királyok, jobb esetben királynék, charták, bullák, kiáltványok, miegymás. Esetleg vérzivatar, nyílzápor, a történelem vihara és más időjárási viszontagságok. Lengyelek, magyarok jól tudják ezt, nem kell magyarázni.Sehol egy félszeg mosoly, egy hirtelen felismerés, vagy apró nyilallás a mellkas bal felső tájékán, sehol egy kavargó, ülepedni nem tudó emlék, egy erős szélnek nekifeszülő, magányos facsemete, vagy netán egy lüktető, égető érintés elbeszélése. De akkor, merül fel bennünk némi joggal, tulajdonképpen, miről is szól ez az egész? Minek olvassuk, minek tanuljuk, ha az elbeszélés nem akaszkodik úgy belénk, mint tengerfenékbe a hajók horgonya?

Szerencsénkre azonban vannak, adva vannak a történetírásnak más, alternatív fajtái. Olyanok írják ezeket, akiknek egészen váratlan a nézőpontjuk; mintha mondjuk hirtelen szemeket gurítottak volna szét a térben és időben, s azt látnánk, amit azok. E történetírók az időt kutatva, szemük fölé tenyerükből napellenzőt formálva nem hunyorogva, a távolba, hanem egészen közelre néznek. Olyan közelre, hogy már látszik a testek körvonala, olyan közelre, hogy már látjuk a testrészeket, a hajat, a bőrt, a bőrön a ráncokat, a ráncokon a pórusokat, s talán, ha jól odafigyelünk, még az izzadság gyöngyöző cseppjeit is, amint lecsurog egy gyönyörtől hullámzó háton. Olyan történetírás ez, amit nem papírra, hanem ráncba, a ráncok közé szednek, s műfaját tekintve talán testnapló vagy testmemoár. Mert itt a test az emlékezet maga; hordozóanyag, ami hozza-viszi az információt, hozza-viszi az örömöt, a fájdalmat, a vágyat, a kielégülést, a találkozásokat és szétválásokat.

Ketten beszélgetnek. S mindketten láthatóan az idő tettenérésével, konzerválásával, illetve meg-örökítésével, azaz örökké tételével vannak elfoglalva. Mondhatni: időznek, elidőznek, vagyis az idővel foglalatoskodnak, s anyaguk, alapanyaguk nem más, mint a test. Ám míg a test örökké tétele régmúlt korokban csak fáraóknak, királyoknak vagy vezéreknek járt, ők a köznapi, testközeli testekkel foglalkoznak: a mindannyiunk múló, múlandó testével.

Ketten beszélgetnek. S ahogy a pillanatok egymásra kopírozódnak az időben, mindkettejüknél egymásra kopírozódó testeket látunk, csak míg egyiküknél a múlt, másikuknál a jelen lenyomatát látjuk. Az öreg, öregedő test mindenkor magában hordozza múltbéli alakjait – mintegy azokkal terhes -, ám ezek az alakok a jelenben mindig elérhetetlenek. A művész, a memoáríró azonban széthúzza számunkra az idő függönyét és láthatóvá teszi a láthatatlant: a test színeváltozásait. Szembemegy a női test ábrázolásának konvencióival, a szépség álságos, semmitmondó eszményével, és nem nosztalgikusan, nem melankolikusan, de határozottan átírja az erre vonatkozó történelmet. Íme, mondja, vegyétek: ez az én testem. Meg a tiéd. Meg a tiéd. S hogy halljuk, hogy mit mond, egészen közel kell hajolni, mint amikor hallani akarjuk, hogy valaki lélegzik-e.

Ketten beszélgetnek. S az asztalt mintegy halotti lepelként beborító terítő („kiterítenek úgyis”) lepedő formájában köszön vissza. A testek diadala, eufóriája, öröme kopírozódik a lepedőkre, nyomot hagy rajtuk a gyönyör, az intimitás, a gyengédség, a végtelenné tágított jelenidő, mint a torinói lepelen az a bizonyos szakrálisnak gondolt test. S ezek a lenyomatok a maguk profanitásában hasonlóan szentnek tekintendők: a test örömének, jelenlétének szentségét beszélik el, a test melegét őrzik. S ez az elbeszélés, ez a történetírás a maga módján megint csak eltér a megszokottól: itt a testeknek nevük, fejük, arcuk van, nem szimbolikusak, hanem nagyon is egyediek, egyszeriek és mint minden ember, megismételhetetlenek. Csakúgy, mint a lepedőn látható pillanatok, s éppen ezért nem reprodukcióknak, nem egy pillanat fotografikus ábrázolatainak, hanem lenyomatoknak tekintendők, a jelen még hűlő, langyos lenyomatainak, mint amikor valaki épp hogy csak kiszállt az ágyból, s még érezni a teste melegét. A lepedő a legköznapibb intimszféra médiuma, az a hely, ahol mondhatni lepel nélkül, azaz leplezetlenül lehetünk együtt a saját testünkkel meg a másik testével. Aztán a lepedőből idővel szemfedő lesz. Mindent a maga helyén, s a maga idejében.

Ketten beszélgetnek. Egy pár, egy beszéd.

Bán Zsófia