Altorjai Sándor, Altorjay Gábor, Attalai Gábor, Bak Imre, Balogh István Vilmos, Berczeller Rezső, Birkás Ákos, Csáji Attila, Ducki Krzysztof, ef Zámbó István, Erdély Miklós, Ficzek Ferenc, Frey Krisztián, Galántai György, Gáyor Tibor, Gellér B. István, Gulyás Gyula, Gyémánt László, Hopp Halász Károly, Harasztÿ István, Haris László, Hencze Tamás, Karátson Gábor, Kemény György, Ilona Keserü Ilona, Kondor Béla, Konkoly Gyula, Lakner László, Lossonczy Tamás, Maurer Dóra, Nádler István, Paizs László, Pálfalusi Attila, Pauer Gyula, Pinczehelyi Sándor, Sáros András Miklós, Siskov Ludmil, St.Auby Tamás, Tót Endre, Tóth Gábor, Türk Péter, Veszely Ferenc
Kiáramlás és delej
1968 hatása a kortárs magyar képzőművészetre
2008. szeptember 9. - október 5.
Megnyitó: 2008. szeptember 8. 18:00
Kurátor: Hajdu István
Megnyitja: Beke László
Happening: www.8691.eu/GaborAltorjay

Kiáramlás (szecesszió): 1966 – 1968 – 1972. A vietnami és a közel-keleti háborúk, a kínai kulturális forradalom, s vele párhuzamosan a maoizmus és az új-trockizmus terjedése, a 68-as párizsi és a prágai események, majd a csehszlovákiai megszállás, valamint az észak- és közép-amerikai diákmozgalmak és lázadások, a posztindusztriális, fogyasztói társadalom fogalmának megjelenése és „praktikus” hatásai, az „elidegenedés” fogalma és ténye, a strukturalizmus „vallássá” válása, a hippi-mozgalom, a rock-zene, a kábítószer kultúra-formáló hatása, az ellenkultúra, az underground szelleme és gyakorlata, s mindezekkel együtt és szemben a magyar gazdasági szerkezet reformjának kezdete és szinte azonnali kudarca, a magyarországi kulturális konszolidáció menete…, példátlan kihívás volt a magyar képzőművészek számára is.

A hatvanas évek közepétől Budapesten egyre gyakrabban – bár még csak illegális vagy fél-legális körülmények között – rendezett kiállítások pontosan jelezték, hogy a progresszív magyar képzőművészet jelen van saját korában.

„1969 elején – idézi fel a korszakot Konkoly Gyula – csináltam egy óriási ecsetet meg egy kicsit, egy óriás telefont és a nyáron, a második Armory-show-n (vagyis az 1969-es IPARTERV-kiállításon – H.I.) tökölődve kitaláltam az art conceptuelt. És Szentjóby is kitalálta. Benne voltunk a világidőben és azonos okok azonos következtetései egyidejűleg jelentkeztek. Jó rég nem fordult elő ilyen a székesfővárosban! (…) s az október 23.-ai vernissage tisztelgésére az első emlékművem, négy jégtömb hipermangánnal beszórva, majd gézzel bekötözve, hogy a vernissage alatt majd a szűz fehér gézen elkezdjen átütni a ’vér’, …az Iparterv gázkazánjába dobták, azt hitték, egy élő bárány van benne… Aztán decemberben a nagy leninvárosi ’itt találkozzon öt egyforma ember’ többnapos didaktika kúra, majd Bak Imrével a Fényes Adolf termi kiállítás, a kiszolgáltatott víz, a láttatott néző, a nagy kaloda rendszer az emlékművekkel…, fél Európa volt lekörözve akkor. Ott volt /Szentjóby/ Tamás hűlő vize, a hordozható lövészárok, az új méter (…)! Voltunk 1970-ben és a ’mi jobb, Pesten híres embernek lenni vagy Nizzában pincérnek?’ viccem válaszaként disszidáltam. (…) Euforikus szép évek voltak ezek, a nagy állami kultúrmű magától összedőlt, ó, nem az ideológia, csak flörtje a képzőművészettel.”

A helyzet tragikomikusan ellentmondásos volt. 1969-ben egy szuperkiállítással „hazatalált” a Műcsarnokba Victor Vasarely, nem sokkal később hatalmas tárlatot rendeztek ugyanott Henry Moore-nak, reprezentatív bemutatón szerepeltek Budapesten a külföldön élő magyar művészek (akik közül nem egy fontos szerepet játszott a nemzetközi avantgarde-ban), s a hivatalos áhítat magasra csapott. A tiltás kényszere – befelé – ugyanakkor nem lazult, sőt, olykor még a rendőrség segítségét is igénybe vették, mint azt a balatonboglári kápolna bezáratása példázza. Az évtizedforduló kiállításain egymás mellett sorakoztak az informel, a hard edge és a kinetizmus szellemében készült munkák, és megjelentek a legaktuálisabb áramlatok, a minimal art, a concept art, az arte povera és a hyperralizmus magyar képviselőinek művei is.

A művek többsége érzékeny, őszinte és autentikus választ adott a kor internacionális kérdéseire. A politika által működtetett kritika azonban mindezt nem mérlegelte. Olykor érzéketlenül és durván ideologizálva, máskor fontoskodva-matatva a filológiai morzsa-halmok között, mindenesetre ugyanazzal a szándékkal, az elutasítás akaratával igyekezett leírni és kiiktatni az új tendenciákat. Nem is egészen hatás nélkül: 1970 és ‘75 között számos avantgarde művész emigrált, sokan pedig felhagytak – jó néhányan végleg – az alkotómunkával. Ugyanakkor az állam által támogatott képzőművészek közül többen kezdték alkalmazni-devalválni – „büntetlenül”, mert megszolgálták – az avantgarde stiláris jegyeit, manírjait, fogyaszthatóvá oldva-hivatalosítva a sokszorosan megbélyegzett törekvéseket. Az állandó és terméketlen félreértésektol kísért magyar avantgarde a hetvenes évek elején-közepén zavarba került. Zavarát fokozta a concept art egyszerre felszabadító, egyszersmind elbizonytalanító hatása, a magyar avantgarde önmagára ismerése, az önismeret fájdalma, egyben mazochisztikus öröme. S körülötte a „befoglaló forma”, a környezet sivársága; a művészet folytonos változása, benne a concept art kihívó tárgy-ellenessége és nagyvonalúsága egy végtelenül kicsinyes világban, nos mindez kínzóan hatott.

A dolgot jócskán leegyszerűsítve, nagyjából három „áramlat” figyelhető meg a kora hetvenes években: az egyik egy expanzív, szociológiai természetű, a „sorsra” érzékeny, a politikai hatásokra közvetve-közvetlenül reagáló tendencia, mely felhasználta a konceptualizmus és a performance eszközeit, és erősen kötődött a filmhez és a színházhoz is.

Ironikusan apolitikusnak minősítette önmagát egy, az irodalom és a vizuális művészetek határán mozgó másik csoport, melynek tagjai a kívülállást egzisztenciálfilozófiai gesztusként élték meg. Rövid manifesztumuk szerint: „... AZ UNDERGROUND … Nemhivatalos művészet. Olyan művészeti "mozgalom", amely nem támogatja és nem támadja az establishmentet, hanem kívül áll rajta. Ha támadná, létét ismerné el vele. Ha igazi, szervezett mozgalom volna, azzal is a felszíni világ játékát játszaná. Nem tiltja el híveit a politikai témáktól, hiszen egyáltalán nem tilt és parancsol, de ilyen téma felbukkanása mindig az illető művész magánügye. Az underground koordinátái szabadon mozgó koordináták.

Mit akar a magyar underground? Azonosíthatatlan, elemezhetetlen, kívülálló, megfoghatatlan, korrumpálhatatlan művészet lenni. PRIVÁTMŰVÉSZET.

Kihez szól? Önmagához. A művészek egymáshoz. Mindenkihez, aki jóindulatúan érdeklődik iránta. Elismerést nem vár, de jól esik neki.

Milyen kapcsolat van az undergroundosok között? – Baráti.” (Hap Béla: Halk magyar underground-kiáltvány, "Szétfolyóirat", 1. szám 1973. február)

A harmadik csoport eredendően ugyancsak apolitikus volt, de folytonos összeütközése a hivatalos művészetfelfogással, aktivista esztétikai és pedagógiai elvei kényszerűen mégis politizálóvá tették. Ők a Bauhaus elveinek felhasználásával a művészet demokratizálást emelték programjukká.

Az elmúlt évtizedekben a valaha viszonylag jól dokumentált eseményeken (például az 1968-as és 1969-es IPARTERV-, Szürenon, a 72-es R-klub beli, majd a balatonboglári kiállításokon) reprezentálódó kortárs vizuális művészet számos antológiában és az egyéni pályák monografikus feldolgozásán keresztül már-már pontosan ismerhető, nem derül ki viszont még nagy vonalakban sem, milyen közvetlen hatással volt a magyar képzőmúvészet egészére a – leegyszerúsítve – hatvannyolcas események ereje.

A kiállítás célja tehát az, hogy az ismert, avantgardista tendenciák reflexiói mellett jelezze a hatás mélyebb és távlatosabb érvényét, s talán delejes erejét; rámutasson, hogy olyan pályákon is nyomot hagyott a korszak, melyek az eddigi köz- és szakmai megítélés szerint érintetlenek maradtak az egyetemes kortárs szellemi és politikai áramlatok befolyásától, vagy, annak ellenére, hogy a múvész kívül került, esetleg elrekesztődött a korra oly jellemző csoport-mozgalmaktól, munkáival viszont éppen ebben a tekintetben, vagyis a „hatvannyolcas-impressziótól érintettségben” autonóm értéket hozott létre. Magyarul: a tárlat az ismert új- és neoavantgarde skatulyán túl is igyekszik feltárni a periódus egyetemes értékeinek hatását a korabeli magyar képzőművészetre. És ez indokolja, hogy sok munka az 1968-tól időben távoli éveket is megidéz, hiszen 68 hatása – a képzőművészetben bizonyosan – hosszú évekig jelen volt.

Hajdu István