Karácsonyi László, Kokesch Ádám, Szász György, Janos Szurcsik, Tarr Hajnalka
Objekt
VIII. Miskolci Művésztelep
2009. augusztus 26. - szeptember 26.
Megnyitó: 2009. augusztus 25. 17:00
Kurátor: Szabics Ágnes
Megnyitja: Fenyvesi Áron
A 2009 augusztusában immár nyolcadszorra megrendezésre került Miskolci Művésztelep újabb kísérletet tett arra, hogy egyetlen központi fogalom és problémakör köré rendezve alakítsa a benne folyó munkát. Ez az a pont, ahol nem lehet eléggé hangsúlyozni Szabics Ágnes a kísérletezésbe bele nem fáradó szervezői munkáját, aki évről-évre mindig olyan új művészek elott nyitja meg a miskolci alkotóház kapuját két hétre, akik érkezésükkor eleve valamilyen viszonyban állnak a telep zászlójára tűzött fogalommal, ami a megelőző években volt már a diszkréció, a név nélküliség, idén pedig az objekt kifejezés lett.

De mi is voltaképpen az objekt? Mi különbözteti meg ezt a fogalmat a magyar "tárgy"-tól? A kiállításra invitáló meghívón szereplő Duray Tibor miskolci reliefjéről kiragadott részlet szépen allegorizálja az "objekt" mentális felépítményét. A képen látható nőalak egy olyan atommagra, részecskeösszetételre mutat rá, ami szenzuálisan - az emberi érzékelés számára megragadhatatlan. Fenoménként azonban minden dolgok kohézív alapját és erejét képzi. A szinte csak és kizárólag a tudomány protézisei által megragadható dolog - mint a molekuláris rácsszerkezet - emberi érzékelésünk számára nem más, mint egy olyan koncepció, vagy idea, ami alig megfogható, de mégis minden dolgot rokonít és összetart egymással.

Az objektek kiindulópontja is egy a néző számára alig megragadható gondolat, vagy koncepció, ami nem feltétlenül szenzuálisan dekódolható, ám mindenki számára (hogy kicsit ellentmondásosnak hassak) világos derengésszerűséggel érzékelhető belső logikára enged következtetni, aminek köszönhetően az alkotója a világ részeit rendezi újjá, egy új művészeti realitássá. Az objektek tárgyak, de nem a mindennapi használatiságra, vagy használhatóságra termettek. Kritizálják is struktúrájukkal azt a valóságot, amit mindannyian tapasztalunk tárgyi kultúránkon keresztül.

Az elméleti síkból visszazökkenve kicsit a művészeten keresztül minket körülvevő valósághoz, az objekt művésztelep alkotói, mind valamilyen módon összekapcsolhatók a manuális tágylétrehozáson keresztül. Bár teljesen különböző hátterekkel rendelkeznek, hiszen van köztük szobrász, festő és grafikus is, mindannyian mintha ezen alkalommal is kiléptek volna klasszikusan tanult műfajaik kerete közül - és produkciójuk mind egyetlen közös művészeti nevező felé mutat, ami az installáció és a szobrászat határterületével írható le leginkább.

Megtalálható az alkotók módszerei között a konceptualitásban gyökerező működési mód, a tökélyre fejlesztett avantgarde barkácsolás, és valami, ami talán leginkább az atomok és a részecskék izgés-mozgásához, egymáshoz verődéséhez hasonlatos, aminek nyugtalanságból tör elő a kreativitás.

Az objekt formával rendelkező, de használati funkcióval csak kritikai értelemben bíró tárgyszerűség. Erre világítanak rá Kokesch Ádám a galéria ablakain rejtőzködő művei. Kokesch apró szondákat és monoszkópokat imitáló plexi és műanyag tárgyai az absztrakt és monokróm festészet felől közelítenek az objekt fogalma felé.

Sajátosságuk az, hogy a munkák nem a valóságot absztrahálják kétdimenzióban, hanem magukat a tárgyakat. Így Kokesch munkáinak absztrakciós szintje formák és funkciók tárgyakhoz rendelhetőségérol szól. Ezek a kiállított objektek olyan a csúcstechológia vívmányait imitáló értelmezési halmazok, amik egy formához kapcsolódó jelentést kutatnak. A művész nem a festészetet absztrahálja a tárgyakon keresztül, hanem maguknak a tárgyaknak a mibenlétét kutatja művészeti objektjeinek létrehozásával.

Szász György kiállított objekt-sorozata is egy kicsit rokon egymáshoz rendelő elv szerint készült el. A művész az alkotóházban egy másik kiállításról visszamaradt kellékeket talált a művésztelep ideje alatt. Ezekből pedig saját munkájához olyan habkartonokat mazsolázott ki, amin az előző kiállítás műveinek címei voltak olvashatók.

Szász György így a már eleve adott címekre komponált egy önálló objektsorozatot. A művész ez alkalommal egy alapvetően a modernista alapforma-készletre épülő kisplasztikai szériát komponált, mainpulált és kontextualizált újra. Ez a sajátos gesztus vagy koncepció kicsit rá is világit a tárgyak és ötletek, címek és teóriák kapcsolatára, ami igazán konceptuális objekté teszi ezen ytong-téglából faragott műveket.

Szász György - aki szobrászként végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetemen - előszeretettel használ új innovatív plasztikai módszereket más munkáiban is, amik többek között már láthatók voltak Budapesten a Dorottya Galérában, a Műcsarnokban és a Stúdió Galériában is. Művei gyakran formáznak egy helyspecifikus, azaz egy helyhez kötődő élményt valamilyen objektszerű installációvá, ami nagyon gyakran kapcsolódik szöveges alapokhoz is, már csak a művész pazar a szóvicekken alapuló játékos humora miatt is.

Az irónia egyébként alapvető módszere a magyar crazy-pop és hypo-realista művészet egyik kiismerhetetlen csillagának, Karácsonyi Lászlónak is, aki kicsit leegyszerűsítve médiaművészként és festőként is rendívül tevékeny. Művészete nem ismer mediális, műfaji, vagy technikai korlátokat, már a diplomamunkája is egy különleges kísérlet volt, ami egy saját maga által készített lovagi páncélt és egy a páncélt megörökítő fotogrammot is magába foglalt. De Karácsonyi készített már papírmasé-trófeákat is kihalt állatfajokból. Nagyon enigmatikusak az akvarelljei, pácképei, amik posztmodern módon idéznek olyan klasszikus technikákat, mint a renreszánsz sfumato, olyan művészeti szempontból alantasnak vélt anyaggal, mint a háztartási hypo.

Most kiállított munkái talán a festőrobotjaihoz rokoníthatók leginkább, amik lendületbe hozható gépezetek révén ténylegesen festettek, táncoltak és énekeltek. Karácsonyi a garázs-barkács low-tech műfajából csodálatos komplexitású gépeket hoz létre, amik már megjelenésük folytán is különleges trash-plaszticitással bírnak. A galériában kiállított szobrocskái sajátos módon kritzálják a mindannyiunkat körülölelő monumentális köztéri szobrászat fantáziátlanságát.

Bogarakat játékkatonákkal ötvöző kisplasztikái a háborús emlékművek kritikái, aminek a műfaját ezekkel a kis makettekkel próbálja módosítani és betölteni saját kreativitásával, a magának semmiféle határt nem szabó művész - aki bármilyen műfajban és technikával képes kifejezni saját gátlástalan kreativitását, mint ahogy az a több részből összeillesztett erdőtűz utáni magányos csirpelő rigójából is kitűnik.

A kiállításról persze a kicsit meditatívabb és a kicsit halkabb a belső rezdülésekre jobban figyelő alkotói módszerekkel is találkozni. Tarr Hajnalka hegye és posztamens-tetriszfala egy újabb lépés a művész számára, aki grafikusként kezdte a pályáját, de mára deklaráltan megérkezett a tér-installációk terepére olyan enimgamtikus munkái után, mint az elképesztően monumentális, több tízezer gémkapocsból készített fala, ami már megjárta a Műcsarok kiállítóterét is, mielőtt a Nemzeti Galériában került volna végső helyére. Tarr Hajnalka művészi figyelmét az állandóság és az absztrahálhatóság kutatása köti le.

Saját bevallása szerint a klasszikus leképezési módszereket azért hagyta el, mert privát élményei azt támasztották alá, hogy a művészeti absztrakció érthetetlensége nem áll meg a műalkotásoknál, gyakran a realitás tárgyai is kiismerhetetlenek és kifürkészhetetlenek számunkra - semmi sem vonhatja ki magát a világ folyamatos változásából, még a legrobosztusosabbnak hitt dolgok, mint például a hegyek sem. Az elemekből összeállított valós modell nélkül megformázott ytong-hegy és az azt körbeölelő szíkszalag csík is erre refelektál.

A fekete körvonal által válik megragadhatóvá, az hogy a dolgok, amiket állandónak és megmozdíthatatlannak vélünk, mégis mozgásba lendülnek a változások terepén. Tarr Hajnalka tetrsizfalának elemei pedig a helyszpecifikusan adott és a galériában rendelkezésre álló posztamensekből készültek, amiknek láthatóvá tételével a művész a Miskolci Galéria intézményére által biztosított helyspecifikumra irányítja a figyelmet.

Szurcsik János kereszthajója is egy kevésbé harsány, meditatív hang a galéria terében. Az elsőre akár feketére pörkölt virágsziromként is értelmezhető tárgy egy olyan művészi működésre enged következtetni, ami a land-art és a faszobrászat tanulságait kapcsolja össze. Szurcsik korábbi abszurd szafari trófeái és furcsa kevert állatokat mintázó plasztikái rendkívül kreatív anyaghasználata kapcsolódik össze itt egy a land-art munkáknak alapot biztosító természeteszménnyel. A hatalmas fekete tárgy, pedig voltaképpen nem más, mint a szó szerint vett építészeti kereszthajó abszurd átértelmezése.

Fenyvesi Áron