szín fn Anyagi jelenségeknek a különböző hullámhosszú fénysugarak visszaverésén alapuló, látással érzékelhető tulajdonsága.
Baráth Áron kromatológus és kromatofón. Festményei a színről, a festékről, mint színről, de ugyanakkor, mint anyagról és annak textúrájáról, s a fénnyel való viszonyáról szólnak.
Kromatológus, mert a színek, s a színek különböző fényintenzitásaival és tonalitásainak intimitásával, misztikájával, egymásra vagy -mellé applikálásában kialakuló erőviszonyokkal kísérletezik: a szín-anyag lényegével, nemességével, életével.
Kromatofón, mert figyeli a színek fényrezgését, annak egyensúlyát, ahogy egy rezgés egy másik rezgést kíván maga mellé, s azonosítja a kellő pillanatot, amikor a színek egymásra hangolódásából kialakul a közös rezgés, hogy a befejező gesztust kiengedje magából.
A művekben a zene hatására születő kromatikus tonalitások egyensúlya, hangulatai Denis Godefroy valamint Nádler István ősi, a zenével átitatott, szinte transzból eredő alkotási folyamatait tükrözik.
A szín az abszolút alkotás primitív erejévé válik. Festményei a nemes értelemben vett legprimitívebb kifejezésmódról és kifejezési kényszerről tanúskodnak. A színek szinte a pigment nyers szintjére ereszkednek le, mintha minden fölöslegtől dekantálódtak, megszabadultak volna.
Ez a különleges színkezelés grafikai gyakorlatából ered, melyben Baráth Áron a plakát szembeötlő és expresszív jegyeit a színkeverés tudatos kikerülésével teremtette meg. Így a grafikáiban alkalmazott vibráló, élénk színek színvilágokká alakultak a festészetében, azáltal, hogy érzékelhető fényességgel, anyagisággal illetve, térrel gazdagodtak; szublimálva olyan technikákat, mint a grafika, a festészet, a szobrászat, a kollázs.
Ugyanakkor a színuralomban a fekete fölénye észlelhető: "jobban érvényre juttatni a színeket, mint a feketét nem lehet" – fogalmazta meg a művész. A fekete egy különleges stabilizáló és gravitációs aurát képez maga köré, mely kihangsúlyozza a fehéret, foglalatot képez a többi színnek, átenged és sejtet, mintha vetített színárnyék-képeket látnánk.
A ragyogó és fénytelen fekete közötti átmenetek, intenzitás-különbségek, és azoknak elegyülése, a fekete és a fehér poliszémikus ötvözése és komplementaritása, az ultramarin kék vakító energiája egyértelműen Pierre Soulages művészetére emlékeztet, melyben úgyszintén a gesztualitást is a szín diktálja.
Nincs megfejtendő üzenet, nincs szín-szimbolika, nincs utalás a kortárs vizuális kultúra jeleire, se a kommunikációs trendekre. Nincs se cím, se aláírás. Csupán a szubsztancia, a lényegre törő szándék, redukáló, dísztelen és tiszta belső képek megnyilvánulása, mely Nagy József mozgásszínház-művészetében a fény, pontosabban a megvilágítás határozta s kiemelte mozgó-képei, mozgó-tablói esszenciájára utal.
Ránk hagyva a lényeg kifürkészését, Baráth Áron nemes egyszerűséggel átadja helyét a színnek.
Kopeczky Róna