Elekes Károly
Tunning VI
2009. december 29. - 2010. március 28.
Megnyitó: 2009. december 28. 18:00
Megnyitja: Sturcz János
Elekes Károly működését a művészet, de még inkább a művészeti élet iránti fokozódó szkepszis jellemzi az utóbbi öt-tíz évben. Ezzel párhuzamosan alkotásai egyre konceptuálisabbak, testetlenebbek, személytelenebbek és szociálisan érzékenyebbek lettek.

A történet kezdetei messzire nyúlnak vissza. Tizennyolc évvel ezelőtt, a firenzei Palazzo Pitti gyűjteményének gazdagsága ébresztette rá először a művészeti túltermelés beláthatatlan anyagi és szellemi következményeire, veszélyeire.

Kétségeiben intellektuális megerősítést nyert Stanislaw Lem: Summa Technologiae (1964) című írásában, amely egyenesen "intellektuális szemétnek" nevezi a műalkotások többségét, amelyet szerinte csak az különböztet meg a valódi hulladéktól, hogy nem recikláljuk és nem is semmisítjük meg, hanem óriási, arisztokratikus raktárakban, múzeumokban őrizzük és halmozzuk fel. Gyakran anélkül, hogy többségük bármikor a közönség elé kerülne.

A feleslegesség és devalválódás érzetét továbbnövelte Elekesben az internet tapasztalata, az ott felbukkanó - s ugyanolyan gyorsan el is süllyedő - művek elképesztő tömege. Az utóbbi három évben - feltehetően mindezen folyamatok konzekvenciájaként - ideiglenesen fel is függesztette az önálló művészeti tevékenységet, s kizárólag talált képek át- és újraértelmezésével, mások, már meglévő műveinek kijavításával, ahogy ő nevezi "tunningolásával" foglalkozik.

Ilyen módon, még ha kompromisszumokkal is, de alkothat úgy, hogy közben nem szaporítja az amúgy is bőségben lévő műtárgyak számát, s hozzászólhat a művészi túltermelés körüli diskurzushoz. A felületes szemlélő ezt a korábbi alkotásokkal való párbeszédet könnyen besorolhatná az appropriation art kategóriája alá. Itt azonban másról és többről van szó.

Elekes ugyanis nem magas művészeti csemegéket sajátít ki, könnyed és élvezetes intellektuális párbeszédet folytatva velük. Amatőrök, dilettánsok, naiv és vasárnapi festők, giccsőrök legtöbbször rettenetes állapotban lévő, lekoszlott alkotásait javítja fel "testileg-lelkileg", meglehetősen fáradságos, hosszadalmas festői és restaurátori munkával.

Mindez szociális érzékenységről és szolidaritásról árulkodik, s műveit sokkal inkább köti a társadalmi célú projekt művészet, public art legjavához, mint a művészet önkörén belül mozgó kisajátításhoz. Annál is inkább, mivel alkotói eljárásában játékos kritikával feje tetejére állítja a hagyományos fogyasztói modellt, s művészként nem elad, hanem vásárol. Méghozzá a legalpáribb helyeken, a Pecsa (Petőfi Csarnok) és a Keleti pályaudvar mögött található piacokon, nagyrészt szegényektől, hontalanoktól, ilyen módon - saját pénzéből - támogatva őket.

Nem mintha a szociális védőhálót szeretné egy személyben pótolni. Világosan látja, hogy nem tud rajtuk segíteni. Kapcsolatuk azonban nemcsak gazdasági; az adás-vétel játékos rítusában folyamatos, egyenrangú és személyes viszonyt ápol velük, így jóval többet ad, mint korlátozott anyagi segítséget. És ő is többet kap, mint egy-egy felhasználható giccset és a jótékonyság örömét. Művészete anyagát, valamint egy önmagát és egy "intellektuális szemetet" is megtisztító kreatív tevékenység "alanyát". [...]

Elekes eljárása mélyen empatikus. Már-már alázattal kezeli a művészeti párbeszéd alapjául választott "gyenge minőségű, de nem teljes mértékben jellegtelen" alkotásokat, nyilvánvalóan érzékelve annak morális rizikóját, hogy belefest olyan emberek műveibe, akik már meghaltak, s ezért nem tudnak ellenkezni.

A dilemma még akkor is áll, ha a művek gyengék és már fizikailag is roncsok, s a művész a klinikai halál állapotából hozza vissza őket. Elekes a művészeti túltermelés elleni "utóvéd" álláspontjára hivatkozva legitimálja eljárását.

Egy másik, személyesebb morális szinten metódusát az is igazolja, hogy rendkívül érzékeny, intim kapcsolatot épít ki a művekkel. A megtisztítás és restaurálás után a megfigyelés és értelmezés hosszadalmas folyamata következik, s csak az intellektuális feldolgozás után, "az általuk ajánlott, bennük felfedezett lehetőségek" feltárását követően, s nyilván saját tartalmait is belevetítve festi közegükbe azokat a motívumokat, amelyek jelentésüket és jelentéktelenségüket kibillentve változtatja át őket élvezetes műalkotásokká.

Jellemző módon Elekes személyekként kezeli, "alanyoknak" nevezi mások által lenézett tárgyait, s alkotójukként vagy az eredeti szignóban olvasható nevet adja meg, vagy ha nincs szignó, kitalál a mű karakteréből következő szerzőt.

Önmagát, restauráló hivatalnokként csak egy irodai pecséttel jelöli, napra pontos dátummal, a szignóval ellentétben, a kép bal vagy jobb felső sarkában. További szabály, hogy nem választ nagyon rossz művet, mert az nem inspirálja. De túl jót se, mert abba nem szabad belenyúlni.

A legtöbb kiindulási pontként alkalmazott alkotás tájkép, melybe leggyakrabban egy-egy talányos, a jelentést átformáló emblematikus, szimbolikus tárgyat, jelet helyez, s ez a giccses képet intellektualizálja, konceptualizálja. Az is megfigyelhető, hogy a gyengébb művek esetén erőteljesebb, míg az erősebbek, különösebbek esetén belesimulóbb motívumot alkalmaz, melyeknek kiválasztásában egyszerre működik az intuíció, a racionális megfigyelés és a szabad asszociáció. [...]

Sturcz János