2 dal, 1 vég

2010. július 25. – október 3.
MegnyitóOpening: 2010. július 24. 17:00
MegnyitjaRemarks by: Kathrin Becker
KurátorCurator: Kathrin Becker
Műveiben Németh Hajnal rendszerint olyan vizuális kódokkal dolgozik, melyeket a populáris kultúra területéről vagy a politikai propaganda nyelvéből vesz át, hogy aztán új jelentésbeli összefüggésekbe helyezze őket. A populáris kultúra jelenségeinek a magas kultúrával való interferenciája Németh alkotásainak meghatározó eleme.

Az Összeomlás – Passzív interjú című, 2010-es munka középpontjában egy teljesen összetört BMW áll. Ezt a látványt a művész olyan hanginstallációval kombinálja, amelyben – eredeti interjúk alapján – autóbalesetet túlélő személyek szólalnak meg. Elmondják a szerencsétlenségről saját történetüket, beszámolnak arról, hogy mit gondoltak a biztonság csalóka érzetétől az ütközésig tartó átmeneti szakaszban. Az interjúrészleteket azonban a művész eldöntendő kérdésekké alakította. Ezeken alapul a zenemű, amelyet három operaénekes ad elő. A mű értelmezési keretét a létezés sorsszerűségének aspektusai, halál közeli élmények, ökológiai szempontok adják, a száguldó autó és az autóbaleset motívuma a filmkultúra és a reklámok ikonját idézi, de megidéződik az emberi viszonyok komplexitása és ezek – olykor fatális – hatása is a mindennapokra.

A Desney & Destiny (2007) és az Air Out (2008) című videomunka a zenei „előadáson” belül a szabályostól való eltérés egyik aspektusát jeleníti meg. A Desney & Destiny-ben az ének alatt a lélegzetvétel mellékzaja hallható, az Air Out-ban pedig azt tapasztaljuk, hogy J. S. Bach Air című művének előadásakor a levegő kifogy az orgonából, az orgonasípok hangja fokozatosan elhal, majd az a zaj hallatszik, amelyet a pedálokon a láb, a billentyűkön pedig a kéz kelt. A hangok szintjén észlelhető szabálytalansághoz illeszkedik a videó képi világa is, mégpedig úgy, hogy a művész kvázi „antireprezentatív” vizuális stratégiákat használ. Mindkét műben megfigyelhető, hogy a főszereplok csak hátulról jelennek meg (ami éppen ellentétes a médiában szerzett tapasztalatainkkal).

A Crystal Clear Propaganda – The Transparent Method (2009) című mű a kiállítóteret a politikai propaganda arénájává változtatja, melynek a kommunista pártok retorikájára emlékeztető vizuális kódjai tartalom nélküliek, az önábrázolás individuális formái által uraltak.

A kiállítás központi képernyője egy színpad, melynek mindkét oldalán videomunkák és installációk láthatóak. Ez arra utal, hogy bizonyos, a szórakoztatóiparban szerzett „készségek” demonstrálása ösztönző hatást gyakorolhat Németh Hajnal alkotásaira. A színpad a művek kontextusában kettős keretet képez: egyrészt a kiállítótér szokásos intézményi struktúráját adja (itt azok a jelentésrétegek kerülnek előtérbe, melyek a kiállítás összefüggéseiben a magas- és tömegkultúra találkozásához kapcsolódnak), másrészt utal a munkákban megjelenő performatív aspektusra és ennek „antireprezentatív” színpadra állítására is. A tárlat központi eleme ilyen módon veszi figyelembe a befogadó szerepét, akit a művész mint a jelentésadás aktív résztvevőjét saját pozíciójának átgondolására invitál.