A Kávézacc sorozat szétfolyó „véletlenségének” képeiből akár „a jövő is kiolvasható”, Forgács fotóin viszont ez egy megfogható valóság, a csésze korlátai közé szorított fekete szemcsék mozgástere adva van, nem tágítható.
Videói „zen” naplórészletek, egy-egy pillanat megfigyeléseinek lenyomatai. A művész mozgástere a fotográfuséhoz képest megnő, a táj úgy szűkül és tágul, ahogy azt Forgács kreálja, ugyanúgy, ahogy az utcán ugráló béka mozgását, még ha áttételesen is, a video rendezője irányítja.
A kiállítás legnagyobb meglepetése Forgács új festménysorozata. Bár Forgács a Képzőművészeti Foiskolát szobrász szakon kezdte és húszas éveinek közepéig festőnek is készült, az ecsetet mégis letette. Közel 15 év után nyúlt újra a vászonhoz és kezdett dolgozni a most kiállított művein.
Festményeinek alap inspirációi a kiállítás álló és mozgóképei, minden mindennel összefügg, minden több síkon értelmezhető, de Forgácsnál még a szépség sem maradhat érintetlen az adott történelmi idő-pillanat hangulatától.
Forgács felszabadultsága itt ível a legmagasabbra, az arckép leképezi a hangulatot, a tekintet a félelmet, a mozdulat a kíváncsiságot.