Eddigi életműve öt fontosabb szakaszra bontható, melyek a holtjátéknak nevezett fogalom köré csoportosulnak. A korai időszakban olyan anyagok használata domináns, mint a hullámpala, dombormintás lepedő, homokfújt üveg, vászon-ráma. Alaphelyzetet tekintve mindig formát és ellenformát találunk. Például a hullám két görbéjét, a minták pozitív-negatív rajzolatát, az üveg homokmart és fényes oldalát, a vászon alsó szélének bebújtatását a ráma mögé. A megdolgozott felületek által létrejött művek szembetűnő tulajdonsága tárgyi mivoltuk.
A későbbiekben a retinális transzparenciára, a strukturális újrafogalmazásra helyeződik a hangsúly. Erdélyi a képi elemek után a festészet másik alapanyagára, a festék fogalmára fókuszál. A festék-vászon konvencionális együttesét értelmezi újra. A festékből általában száműzi a pigmenteket, a képeken a hagyományos olajfesték recepturából a pigment nélküli áttetsző kötőanyag hagy nyomot – ami leginkább olaj vagy terpentines lakk.
A pigmentet a hordozó felület színességével helyettesíti. Az indusztriálisan megszínezett és egymásra feszített, különböző színű, finom szövésű selyemhordozók transzparenciái hozzák létre a képek fénnyel való telítettségét. Ennek mentén Erdélyi képtémaként valószínűtlen abszurditásokat, olykor azokra épülő szakrális konnotációkkal bíró természeti jelenségeket választ.
Világára jellemző az eltérő arányok és gondolatok ütköztetése, illetve az ennek következtében létrejövő viszonyrendszerek leképezésére tett kísérlet. A gyakran szürreális képzettársítások által irreális helyzetek, találkozások jönnek létre művein. A szétválaszthatatlan igazság és hamisság objektív fogalmi zavart és szubjektív bizonytalanságot sugall.
Az illúzió vagy valóság mezsgyéjén lavírozva a képtér tágíthatóságának újabb lehetőségeit vizsgálja Erdélyi harmat-festményeinek együttese. A keret felső részén vagy a kép témájának megfelelő területen meghúzódó illuzionisztikus vízcseppek Erdélyi értelmezésében a dimenzió módosításának eszközeként vannak jelen. Tiszteletben tartva a kép entitását, kitágítja annak terét. A korábbi selyemképek szerkezeti transzparenciája az üvegtestekben koncentrálódik, amelyek az alátámasztásul szolgáló monokróm műtárgyon sorakoznak.
Az Erdélyi ouvre harmat-korszakát követő képek a helyzetek pillanatnyi megállítására irányulnak. A sötét-egyszínű-fénytelen felületekből előbukkanó színes történésekről képtelenek vagyunk megállapítani, hogy kezdődik, vagy éppen befejeződik valami. El kell fogadnunk, hogy nem tudjuk, miszerint a vászonra hordott festékanyag ábrázolja a valamit, vagy fordítva: láttatja, illetve közelíti számunkra a semmit. Materializálódott jelenlétükkel „dologgá” válnak.
A „nincs rá szavunk” megjelenítésének korszakát követi az élek és sarkok korszaka. Erdélyi figyelme újra a képtest fizikai paramétereinek bejárhatóságára irányul. Olyan helyre irányítja a figyelmet, amelyek korábban mellékesek voltak a festett képeken. Figyelme központjában a hagyományos festmény szemközti felületi és széli találkozásainak éle áll.
Egy minimális egyensúlyi sáv, ahogy Erdélyi fogalmazza: „képek, ahol a peremből kiemelkedik a festékáram vagy éppen ellenkezőleg, apró medrek, mélyedések, bevágások látszanak. … Tulajdonképpen ez a senki földje, ennek a vidéknek mélységét és magasságát csalogatom elő. A perem és totális tér összefüggéseinek analízise nem önmagáért való, nem csupán tárgyi-fizikális kérdéseket vet fel, hanem bizonyos metaforákat is. A valahova tartozás igénye, az önállóság kérdése, a közösség viselése, a végtelen sűrítettsége, a tágulás előtti vagy utáni szituációk elgondolása a tét többek között.”
Zsikla Mónika