Baglyas Erika, Chilf Mária, Huszár Andrea, Imre Mariann, Szabó Dorottya, Tranker Kata, Vigh Krisztina, Vinkler Zsuzsi
Politechnika
2012. június 8. - augusztus 11.
Megnyitó: 2012. június 7. 19:00
Megnyitja: Spengler Katalin
A kiállítás címéül szolgáló Politechnika görög/latin eredetű szó, amely amellett, hogy nőnemű, megjelenik benne a „techne”, mint az antik művészetek elnevezése és a „poli” azaz a sokrétűség. Társadalmunkban egyre gyakrabban találkozni olyan helyzetekkel, mikor egy személy több, de minimum két teljes embert igénylő munkát/munkakört/hivatást vállal a személyiség adta sokoldalúság és impulzusigény vagy a méltó egzisztenciális létforma fenntartása végett. A statisztikák szerint a nők vállalása, teherbírása sok területen nagyobb, erősebb.

A kurátor olyan művésznőket kért fel a kiállításra, akik amellett, hogy képzőművészként alkotnak, legalább akkora hivatástudattal valamilyen más területen is érdekeltek/dolgoznak. Így került a meghívottak listájára pszichológus, textiltervező, tanár, publicista, kultúraantropológus, stb. Az alkotók egy ideje hetente egyszer találkoztak a galériában és interaktív workshop, fonóbeli alakoskodás formájában, egymásra hatóan megbeszélték, átbeszélték, olykor kibeszélték a másik ötletét, így alakítva hétről-hétre a kiállítás anyagát.

Baglyas Erika a közelmúltban a politikai hatalom és az annak engedelmeskedő moderált hazugság témájával foglalkozik, műveiben megjelenik „a csend, az elfojtással szomszédos élet” feszültsége. Nincs ez másként a Kádár Jánosnak - még életében küldött - születésnapi üdvözletek mintájára, illetve azok pontos idézetével készült műve esetében sem. A kellő iróniától sem mentes döntés, miszerint: használt papírzsebkendőre írja a korabeli pártfőtitkárnak szánt jókívánságokat, már önmagában elgondolkodtató. Baglyas az újraírt sorokat személyes hazugságmentes gondolataival egészítette ki. Még ha oly sok impulzuson túl is, legyen csak egy ok a témaválasztása mellett: Kádár János manapság lenne száz éves (Fiume, 1912. május 26.) A mű címe: Politikai "barátság".

A kiállításon jelentős szerepet kap a textíliára vagy egyéb hordozóra hímzett művészeti médium, így Chilf Mária Mezőszemerei projektjében is. A művész Éva, Melinda, Olga bevonásával készített munkákat, amelyekkel támogatta a rendkívül kis keresettel rendelkező többgyerekes helyi asszonyokat. Nagyon kevés pénzért hímeznek, piacra szánt terítőket, díszpárnákat, amelyre Mari jogos felháborodásától vezérelten ráígért, vagyis egyszerűen szerette volna felszabadítani Őket, hogy legalább egyszer, egészséges önbecsüléstől vezérelten mondják meg „szívük szerint mennyit kérnének a kézi munkájukért”. Chilf Saját mintás című projektje a találkozók során kialakult interakciónak köszönhetően kinőtte magát. A csoportban résztvevő művészek saját kezdeményezésükre – Mari örömére - sorba csatlakoztak hozzá. Így láthatjuk a kiállításon Imre Marian, Vigh Krisztina, Szabó Dorottya és Tranker Kata Saját mintás munkáját is.

Imre Mariann és Vigh Krisztina a hímzés egészen egyedi formáját választották, mindketten egy rideg, mesterséges úton előállított anyag felületét töltik meg organikus struktúrával, valamilyen ismert életforma nyomatával/szövevényével. Imre a tőle megszokott emblematikus betonhímzést és a plexit választotta hordozóul, e technicista anyagba rögzíti a mulandóságot. Hol egy áttetsző plexilapon ragadja meg a zuhanó fenyőtüskéket, ezzel metafizikus teret alkotva kicsiny emberfigurájának, hol a földre hullott fenyőtüskéket rögzíti betonban a söprés előtti pillanatban. Imre munkái előtt „megállunk és észrevesszük a pillanatot”, és elgondolkodunk annak szépségén és múlandóságán.

Vigh Krisztina minden mozzanata a repetícióról szól, számára a munka ismétlődő ima. Az ex voto-ként működő folyamat nemcsak cselekvésében, hanem végeredményében is megfelel a fogadalmi ajándék kritériumainak. A kártyázás és a boncolás egy lapra/asztalra helyezése, még ha még oly profán, is Vighnél spirituális tartalommal telítődik. A nemes és nemesített anyagokat a művész rendkívüli ráérzéssel varrja, ötvözi, teszi egymás mellé, rendezi egységbe. A hétköznapi hordozót (gyógyszeres buborékcsomagolás) egyedi mintájú ezüstszálas hímzéssel teszi maradandóvá.

Az ismétlődés gyakorlata, és spiritualizáló hatása foglalkoztatja Tranker Katát is. A friss diplomás képzőművész papírkivágásokat készít, sajátos origami fákat alkot. Fáit mantraszerűen napi rendszerességgel készítette és dátumcédulákkal látta el. Ezen cédulázott facsemeték mindegyike naplóbejegyzésszerűen a nap történéseit rejti magában. Az egy hónapon „átnyúló” fasor, egyetemes kulturális szimbólumként demonstrál az út, az idő a folytonosság és a meditáció mellett. Képzeletben és a galéria terében épített fasort Tranker rajzainak, fotóinak és kollázsainak egysége, mint emléktorlódás veszi körül.

Vinkler Zsuzsi a hátunk közepét mutatja meg. Testünk ezen ismeretlen területét csak valaki más láthatja vagy érintheti igazán. Így általánosságban, elmondható hogy oly ritkán érintett tapintott, hogy a felületi inger behatások csökkenésének megfelelően érzelmileg elcsökevényesedett (e területen a bőrfelületi idegvégződések száma bizonyítottan kevesebb). A művész most erre figyel, körülhatárolja ezt a területet és kiemeli/megmutatja a Politechnika résztvevőinek hátát, sőt a projekt részévé válhat a látogató is és tanulmányozhatja, szembesülhet az ismeretlen-ismerős test „részével”.

Szabó Dorottya ajtót nyit a külvilágra és a közösség egyöntetű jóváhagyásával beereszti a Nőt a múltból, sőt ki is emeli. A galéria központi terében nagyméretben biztosítja a folytonosságot a shermani ezerarcú nő világa és a kiállító művészek között. Az ismeretlen alak lehetne bárki, így ha követjük C. Sherman vonalát, bármelyik nő, de mégis egy; hiszen mindannyian egy kicsit önmagunkat látjuk és keressük a másikban. Szabó a több év alatt összegyűlt színházi, fényképeiből válogatott, majd készített „pop up” fotó kollázst, amelyet a néző exponál, de megállhatunk a slide show- ja előtt is, amit Ő tár elénk és mozgatja meg vizuális gyorsérzékelésünk reflexét. Szabó Dorottya a tőle megszokott érzékenységgel szörfözik és teszi próbára vizuális és lelki világunk érzékenységét.

Szabó ajtaja mellett magasodik Huszár Andrea oromzata, alatta összegyűlik a ház apraja s nagyja. Az elmúlt években Huszár nagy figyelemmel kísérte és ápolta a hazai mese/mítosz világát. A békeidők mesemondásának helyszíneiből kiragadott egyet vagy legalább is egy részét, egy orosházi ház oromzatát. Ezt a fából készített életnagyságú reliefet az antropológusok, ún. napsugaras díszítésnek nevezik, amely az egyházi művészet egyik szimbólumából ered: a Szentháromságot jelképező háromszögben megjelenő sugárzó istenszemre vezethető vissza. Ami álmainkban a házban zajlik, az a pszichológia szerint velünk történik, hiszen a ház belső Énünk, a lelkünk maga, ezért nem mindegy, milyennek látjuk: romosnak vagy felújítottnak. Huszár úgy döntött, hogy felújítja, így rekonstruálta a XIX. századi Szeged vidéki motívumot és hagyja, hogy tündököljön a zsúfolt pesti belváros galériájában.