Hardi Ágnes, Kiss Rita, Horror Pista, Szabó Ottó, Tóth Márton Emil
Játszótér
2012. június 14. - július 20.
Megnyitó: 2012. június 13. 18:00
Megnyitja: Aknai Katalin
„A kortárs művész olyan, mint egy mai DJ – mondja Nicolas Bourriaud francia műkritikus–, »újrafelhasznál«, talált effekteket kever, más kontextusba tesz, és új jelentést, együtthangzást ad egymás melletti-feletti ismert sémáknak.” Az INDA Galériában ezennel kiállító fiatal szobrászok ezt a módszertani alapot használják, nyilvánvalóan nem az elméleteknek engedelmeskedve, hanem inkább ráérezve a korszakunk legrelevánsabb megnyilatkozási formáira. A művészek egyrészt reagálnak a nagy változásban lévő kultúrát és a társadalmat érintő problémákra, azokat úgy kifejezve, hogy a környezetükben fellelt, könnyen értelmezhető jelentést hordozó tárgyakat építik be a munkáikba. Bourriaud „szellemi vitrineknek”, „remake”-eknek nevezi ezeket az új, de összetevőikben kizárólag már látott részletekből álló műveket.

Szabó Ottó objektjeivel egyrészt a sokat koptatott frázist idézi fel: a szó, a tudás – a könyv, fegyver, másrészt a fiatalok döntő többségének életéből kimaradó olvasásra utal – a könyv elvesztett szerepe helyett újat kínál fel: készítsünk fegyvert belőlük. A puzzle-ként egymásba csúsztatott elemekből összerakott kalasnyikov, pisztolyok, puskák átvitten a tudásnak az összetettségét is kifejezik, de az az olvasat is eszembe jutott, hogy a napi szinten elértéktelenedett humán tudományok, köztük az irodalom hiánya is egy ok az egyre növekvő számú suicid fiatal „kitermelődésének”, akik célt és értelmet vesztve társadalmi szintű problémahalmazban élnek. Tóth Márton Emil érdekes megfigyelését osztja meg velünk, miszerint a fiúknak való első „játékok” többnyire militáris tárgyak könnyed változatai. Tóth vadászbombázókkal helyettesíti a színes helikoptereket, amelyekkel még kiságyban fekvő csecsemőinket szórakoztatjuk. A felnagyított játékok, fém anyagukat tekintve is vészesen hasonlítanak az igaziakra, s a léptékváltás teljesen megváltoztatja a hozzájuk fűződő viszonyunkat. A három, lassan köröző repülő egy egész teremnyi installáció, s hatásmechanizmusában megtévesztésig felidézi a valódi légitámadás félelmetes hangulatát.

Duchamp egyik közkeletű mondása – miszerint minden művészet játék, és minden művész egy profi játékos, s a „művészet minden korok minden emberének közös játéka” – pluszjelentést is kap jelen esetben, hiszen minden művész valamilyen formában a játékokra, játszótérre, gyermeki világokra reagál, annak elemeit emeli be a műveibe. A játszótér ugyancsak tágabb értelmet kap: a szobrász más művésznél is közelebb tartózkodik a térhez, beleképzeli magát, meghatározza, kiterjeszti, felforgatja, átértelmezi, körbe öleli, átépíti, beépíti. A kiállítás első címötlete a „fegyvertár” volt, amely a mai általános harci hangulat kifejezője lett volna. Viszont csak néhány alkotás teljesítette ezt a kritériumot, így a Játszótér tűnt megfelelőbbnek, mivel a művek a teret különösen nagy hangsúllyal használják, még akkor is, ha síkon alkalmazott térkonstrukcióról van szó, mint Horror Pistánál (Máriás István), aki megsárgult papírokra abszurd jeleneteket fest, mindig az adott témához igazodó jelkészlettel. Most kiállított képei a gyermekmesék egyik kedvelt alakja, Piroska főszereplésével készültek, azonban a mesének a horrorisztikus, szürreális tartalmait felerősítve. Alakjai és színhasználata a századfordulós biedermeier korokra tekint vissza, egy kicsit az antikvitás üzletek bizarr együttállásait idézve – mindezt olykor kopott régi blondel keretekkel felturbózva. A művészt „…jelképrendszere talán még a nevénél és képi világánál is emlékezetesebbé teszi, egyszersmind határozottabban eltávolítja Horror Pistát a szalonképes középszertől. A finomkodást messziről kerülő szimbólumkezelés nincs tekintettel a gyermekkönyvek és a népi romantika felhőtlenségére, de a keresztyén ikonográfia kanonizált szentségére sem. Magasztos, idealizált közegből ismerős tartalom trashbe oltva.”

Hardi Ágnes és Kiss Rita térinstallációja szintén egész termet belakó szoboregyüttes, amelynek alapötletét fekete-fehér családi fotók adták, ahol a két művészt gyermekkorában hasonló szituációban, egy homokozóban fotózták le a szüleik. Az Anya dobd már le a kulcsot! egy, a nyolcvanas években a kulcsot a nyakukban hordó gyerekeknél egy kicsit jobb helyzetben élőkre utal, de számomra éppen az utóbbiakat idézi fel. A panel lakótelepet megformáló installáció – az előző munkákhoz hasonlóan könnyeden hozza létre a bourriaudi művészeti formát, amelyet totális művészeti alkotásként aposztrofál: a művészet nagy forrásanyagából táplálkozik, mindent alapanyagnak tekint, összeköt távoli jelentéseket, adott környezetére reagál, köznapi tárgyakat lát el üzenettel, ruház fel jelentéssel, a meglévő kultúrát passzív nézelődés helyett aktívan, cselekvőként használja, értelmezi. A művész saját magát úgy jellemzi, mint generátort, aki a tárgyakat, a felhasznált formákat úgy értelmezi át, hogy új közegbe helyezi, s a „fogyasztás” ellenében az újraépítő felhasználásra voksol.

Muladi Brigitta