Szüntelen vonal

2012. szeptember 22. – november 11.
MegnyitóOpening: 2012. szeptember 21. 18:00
MegnyitjaRemarks by: Andrási Gábor
Szíj Kamilla abba a verbális és vizuális gondolkodási folyamatba, amit akár művészetnek is nevezhetünk, a rajzot és a sokszorosító grafikát hozza be, ősi műfajt, az általa használt nyelv gazdag kifejező lehetőségeit, árnyalt jelentésrétegeit, csiszolt, kifinomult grammatikáját tárva elénk.

Andrási Gábor megnyitóbeszédében műveinek egy igen lényeges elemére tapintott rá még fogalmazásmódjának, nyelvének formájával is – végtelenített, az előző állítás fixálhatóságát kioltó mondatfüzéreivel -, s nem pusztán helytálló közléseivel:

„Szíj Kamilla a hagyományosan ‘sokszorosító’ technikát egyedi művek létrehozására használja; majd az egyedi művek egyszeriségét, önmagába zárt jellegét megszünteti azzal, hogy szériává, sorozattá fejleszti őket; aztán a sorozat darabjaiból ismét egyetlen művet hoz létre, amikor installációvá rendezi a lapokat; majd felszámolja az installáció-jelleget, és az adott térrel való kommunikáció helyett a munkák folyamatszerűségét hangsúlyozza; a folyamatszerűség azonban mégsem egyetlen, folytonosan készülő ‘életmunka’ megvalósítását jelenti, hanem bizonyos, egymást követő részproblémák körüljárását, valamiféle megismétlődő sűrűsödést, koncentrálódást, úgy, ahogy – mondjuk – a csomók követik egymást egy zsinóron; ugyanakkor ezek az egyes részproblémákat, témákat megjelenítő lapok, ezek a ‘csomók’ önmagukban érdektelenek számára; de ennek az ‘érdektelenségnek’ ellentmond, hogy minden egyes rajzot vagy nyomatot a legnagyobb precizitással, műgonddal készít el; ám az igényesség hátterében meghúzódó maximalista művészi habitus sohasem tolakodik előtérbe, ha úgy tetszik, ennek a művészi egónak nincs nárcisztikus jellege, és ezért a munkák valahogyan ‘objektívnek’, tárgyilagosnak hatnak; mégis e tárgyilagosság ellenére öszetéveszthetetlenül személyesek; de a személyességnek ellentmondani látszik, hogy a munka során számos ‘kézjegy’ ellen ható médiumot – sablont, transzparens filmet – alkalmaz, és motívumait is szisztematikusan vándoroltatja és ‘újrahasznosítja’; azonban az ismétlődésekből sohasem keletkeznek ismétlések, inkább újabb és képi rétegek kerülnek egymásra, olyanok, amelyek megintcsak újabbakat hívnak majd életre; ezért minderre a sokszorosító technikák tűnnek legalakalmasabbnak; de Szíj Kamilla a hagyományosabb sokszorosító grafikát egyedi művek létrehozására használja…” – s innen folytatódhat a végtelenített szöveg, pontos verbális equivalenseként annak, ahogyan Szíj Kamilla grafikái is működnek.

Nem lehet őket egy ponton sem rögzíteni, mert amint úgy tűnne, hogy egy elemük megragadható, az azonnal ‘kecskebukát vet’, s átfordul akár önmaga ellentétébe is, s kicsúszik a rendszerbefoglalás merev kategóriái közül. Nem azt a zsurnalisztikai közhelyt szeretném itt visszhangozni, miszerint a muvészi ‘zsenialitást’ nem lehet kategóriákba szorítani, mert az szétfeszít minden abroncsot és így tovább – mely felvezetés aztán helyet ad a hódolatnak, hozsannának (avagy elfedéséül szolgál az interpretációs képtelenségnek)-, hanem Szíj Kamilla műveinek szerkezetére, építkezésére, beszédmódjára gondolok.

Ő virtuóz módjára zsonglőrködik egy olyan műfajjal, melynek a technikából következő műfaji adottságait szinte kényszerű kötöttségként kezeljük, s könnyedén cáfolja tévképzeteinket. Számára a műfaj lehetőségek végtelen tárháza, melynek előtárása a kiállítás egyik, nem öncélú hozadéka. Az, hogy a kompozíció szertefoszlik kezei között, csak a felszín, a lényeg inkább abban rejlik, hogy a nyomtatólemez és a kép viszonyát elcsúsztatja.

S innen kezdve aztán bármi megtörténhet; a nyomtatóforma és a nyomtatott mű – majd még ezt is finomítani kell, mert a két stabil alapkategória is érvényét veszti nála – párbeszédbe kerül egymással, valahogy úgy, ahogy a monológnak is van mindig egy ki nem mondott kérdésfüzére, amire a kimondott szó válaszol. Így aztán a két elem nem is kerül fedésbe, azaz a nyomtatóforma önmagában soha nem materializálódik.

Andrási Edit