El-Hassan Róza karakteres társadalmi szerepvállalása, politikai érzékenysége kifejezetten meghatározza karrierjének alakulását, azt, hogy nemzetközileg a legismertebb magyar művészek között tartjuk számon, most azonban kiállításának fókuszában azok a művei állnak, amelyek a művész személyes szabadságát prezentálják – fából készült szobrai és szabad asszociációs rajzai. Ennek a választásnak talán éppen az a jelentése, hogy a világ történései (pl. épp a szíriai események, amelyek El-Hassan Rózát családi kapcsolatai révén közvetlenül is érintik) már messze túlmutatnak az egyén felelősségén, hatókörén, illetve azon, ami racionálisan felfogható és feldolgozható.
A kiállítás elé az alábbi rövid interjú készült a művésszel:
El-Hassan Róza: A térplasztikák és a rajzok valóban nem kötődnek a napi politikához, de a kezdőpontján mégis egy korábbi politikai tartalmú mű áll: R. a túlnépesedésre gondol (2000), amely egy e-mail-váltásból keletkezett (Milica Tomic–Branimir Stoyanovic–El-Hassan Róza)
Muladi Brigitta: Ez a műved, amely egy fekete lepellel letakart kuporgó női figurát ábrázol, emblematikussá vált, megvásárolta a bécsi EVN gyűjtemény, és úgy tudom még egyszer kaptál felkérést az elkészítésére.
E-H. R.: Ez a fekete lepellel letakart ülő szobor volt az első figura, amit készítettem, aminek fából volt a szerkezete. Később megrendeltek még egyet, de nem szerettem volna megismételni magam, ugyanazt legyártani két kiállításra, így azt nem vontam be textillel, hanem meghagytam a puszta szerkezetet, és ebből keletkezett véletlenszerűen a figuratív szobrok hosszú sorozata. A nonfiguratív munkák számomra apolitikusak. Tudom, nem mindenki számára, de nekem a figura végül is mindig az emberi jogokhoz kapcsolódik – azóta dolgozom figurákkal, mióta politikai kérdésekkel is foglalkozom. Persze az absztrakció a keletkezésekor még hordozott társadalmi-politikai tartalmakat, és a művészet autonómiájáról szólt, viszont most azt tapasztalom, hogy ez sok esetben tisztán öncélú dekorációvá vált, holott szabadságfogalma ma is létjogosult lenne.
A szobrok olyanok, mint a térbeli rajzok, és rájöttem, hogy a fával ugyanúgy lehet a térben „vázlatozni”, mint a papíron a ceruzával. Az egyik helyen nyersen satírozom, a másik helyen finoman dolgozom ki, vagy durva spatulával felérdesítem a felületet, ami a rajzoknak a szabadságát adja vissza a térben.
M. B.: Az Inda Galériában bemutatott anyagodban van két központi relief, amelyek meghatározásod szerint ellentétpárt képeznek. Hogyan?
E-H. R.: A két új szobor ellentétes pólusok, a világosság és a sötétség, valamint a káosz, az indulatok kifejezése. A nyersen hagyott fa a Rejtély címet kapta. A másikat sötétebb színekkel festettem meg, és a rajzaimhoz hasonlóan több réteg látszik egymás alatt/felett, és a felületeit megszórtam, helyenként kavicsokat ragasztottam fel rá.
M. B.: A szobraidon is hasonló motívumok, pontok, körök, vonalhálók, indák, szívmotívumok, állandó színek jelennek meg, mint a rajzokon. Ezeknek van tartalmi jelentésük, vagy szimbolikusak?
E-H. R.: Nem, tudatos jelentésük nincs, formai játékok, amelyek nem a beszélt nyelvhez kötődnek, csak a képiséghez; erők, személyek, indulatok. A kör mindig pozitív jelentésű, de lehetne egy dimenzió-ugrás is, vagy egy alagút. A rajzaimban és a szobrokban egy olyan jelentésréteg realizálódik, ami közvetlenül nem a beszélt nyelvhez kötődik. A reliefek is úgy alakulnak, hogy egymás után több réteget hordok fel, és intuitív módon alakítom őket, hagyom, hogy az érzés vezéreljen, nem tervezem meg előre a végleges formáját.
M. B.: Az véletlen vagy tudatos, hogy a „világos” mű maszkulin vonásokat hordoz, a „sötét” pedig nőieseket? A racionalitás, a világos gondolkodás az ezoterikában és a keleti filozófiában a férfias tulajdonságok, az intuíció, a megérzés pedig női, ugyanakkor a fizikai megvalósítás is a nőhöz kötődik. A freudi-jungi rendszerben (ha kissé archaikusnak tűnik is) ugye mindannyian birtokolunk animus és anima tulajdonságokat. Te ezeket nem tudatosan használtad itt, de mégis egyfajta egységre törekszel, még ha tudattalanul is.
E-H. R.: Erre nem köteles a művész válaszolni, de szabad a pálya. Mivel nem tervezem meg őket, a jelentésük is szabadon értelmezhető. Ami nagyon fontos bennük, az a személyes tér, és hogy miként kezeljük az indulati energiáinkat. Nyilvánvalóan a nyers szobor egy férfialakra hasonlít, a szív táján ráhelyezett szakócával, a másik, a színes pedig egyértelműen női alak. A vörösre festett száj női princípium, női jelkép, azonban mindkét figurában mindkettő benne van; több alakot is megmintáztam, egymásban, egymás mellett.
Sok bennük az indulati elem. A szobrok, ahogy a rajzaim nagy része is, intuitívak, és erősen tudatalattiból – vagy mondhatjuk úgy is, hogy a megfejthetetlenből – táplálkoznak, előre nem tudom, hogyan alakulnak majd formailag. Kikapcsolom a tudatosságot, és a processzus válik fontossá. A projektjeimet, performanszokat, akciókat ezzel szemben előre megfogalmazom, és pontosan hajtom végre; ezekről hosszan tudok értekezni.
A hatásuk a készítés módjából fakad, az indulat, a káosz, széttartó formák, entropikus, sötét színek, talán agresszió is érezhető rajtuk.
A szakócás szobor világos, pozitív, de a heves életösztön is benne van, hiszen az ősember élete be volt szűkítve, az egzisztenciális léte tele volt szenvedéssel. A barlangrajzokon is tökéletesen látszik a korlátozott, behatárolt lét, a kitörési vágy, ahol az ember őse szinte puszta kézzel a kőbe karcol.
M. B.: Ami az archaikusságot illeti, itt van egy korábbi munkád ráépítve az egyik szobrodra: egy szakóca. Ez mit jelent, és miért applikáltad rá?
E-H. R.: A szakóca ebben az esetben az intellektuális kiindulópont. Részt vettem egy nagy konferencián, az archaikus kor művészetéről Gottfried Böhm születésnapjára, amin felszólalt Horst Bredekamp is, akivel egy elméleti vitát folytattak a képiség keletkezéséről. Arról beszéltek, hogy a kép a nyelv előtt volt. Bebizonyította, hogy a homo sapiens előtt százezer évvel a neandervölgyi már mintát faragott a szakócába, ez volt az első használati tárgy, s azt hitték, hogy ez nem volt tudatos. De Bredekamp elmondta, hogy ha a szakócában volt egy fosszília, azt az ősember tudatosan használta, és vigyázott rá, szimmetrikusan mintázta meg. Lazán visszadatálta az emberré válást kétszázötvenezer évvel a Homo sapiens elé.
A kovakövet a tenyér alakjára formázták, kicsit aszimmetrikusan, ahogy megfogták. A feltevések szerint ez volt az első esztétizáló tárgya az embernek. Én fából készítettem el a szakócát, azonban a kiállítási formáját sokáig nem találtam meg. A múzeumokban két kis fémrúdra rögzítették, korábban egy tálba tettem bele, ami egyfajta feminista, matriarchális forma közhelyes megjelenítése, erről rajzot is készítettem. Aztán elkezdtem a figurát, és rájöttem, hogy a figurára helyezve megoldja az installálás módját. Tulajdonképpen így a szobor egy tartószerkezet is.
M. B.: Számomra összefoglalva ezek a grafikai és plasztikai művek egy folyamatos ívben rajzolódnak ki, állandó, visszatérő formai elemekkel, ellentétben a projektekkel, amelyek változó reakciók az aktuális társadalmi-politikai környezetre, de a két téma mindig kölcsönhatásban van egymással.
E-H. R.: A szobrok, reliefek, rajzok amelyek itt egységet képeznek, a „szabad művészet” része a munkámnak, amikor nem feltétlenül kell másokért vagy szavainkért úgy felelősséget vállalni, mint ahogyan ezt szervezőként vagy politikai nyilatkozatok, állásfoglalások során teszem. Ezek inkább a privát, szellemi szférához kapcsolhatók, olyan élettapasztalat kifejeződéseként, amely nem közvetlenül politikai, és a nélkül keletkeznek, hogy meg kellene fogalmazni, mi történik a világban. Ebben társadalmi szerep nincs egyértelműen, inkább a magánszférához kapcsolható. Természetesen abban is benne van, amit átélt az ember, és persze mindig felelősséget vállal, de ebben szabadabban kezelem ezeket a fogalmakat, mint az emberjogi állásfoglalások, vagy egy-egy általam sikertelenként megélt politikai mediációs kísérlet kapcsán.
Muladi Brigitta