Világméretű megfigyelés és cenzúra
2018. november 24. - 2019. január 20.
Megnyitó: 2018. november 24. 14:00
Kurátorok: Rózsás Lívia, Bernhard Serexhe
Megnyitja: Peternák Miklós
Nagy öröm számomra hogy ezt a kiállítást, melyet volt szerencsém Karlsruhéban a ZKM-ben 2015-ben látni, itt Debrecenben a MODEM bemutatja és a műveket, valamint azt a kivételesen fontos témacsoportot, amivel a projekt foglalkozik, a hazai közönség számára is érzéki közelségbe hozza, közvetlenül megtapasztalhatóvá, hozzáférhetővé teszi. Bár nem tagadható, hogy a globalizálódott emberiség legnagyobb problémája a 21. század második évtizedének végéhez közeledve valószínűleg a klímaváltozás, ezzel azért komoly versenyben áll a mikroklíma helyzete, vagyis az egyén, a privát lét kondíciói és a hatalom újrarendeződő, közvetlenül hasonlóképp nehezen érzékelhető konfliktusa. Tudott, bár nem túl gyakran hangoztatott tény, hogy a jelen legfontosabb tőkéje az információ, s a hatalmi játszmák, az uralmi technikák az információ birtoklása, megosztása, kontrollja és irányítása terén zajlanak, melyhez a magányos tömeg, vagy ahogy ma mondjuk, a felhasználók sokasága békésen és boldogan asszisztál: önként és dalolva, hogy egy lokális szoc. reál. közhelyet idecsempésszünk, osztja meg élete legszemélyesebb adatait, élményeit és vágyait, vagyis viselkedik aszerint, ahogy a fejlesztők azt előre eltervezték.

A kiállítás pesze nem tudományos esszéket, hanem műalkotásokat mutat be. A művész – most egy természettudományos közhellyel vagy hasonlattal élve – a legpontosabb szeizmográf, még jóval azelőtt megérzi a kialakulóban lévő rezgéseket, eljövendő földindulásokat, mint ahogy azok valójában megtörténnek. A 20. század vége – 21. század eleje művészi attitűdje már nagyon távol áll attól, amit a 19. században megszoktunk és még gyakran ma is szeretnénk nosztalgikusan tartósítani, vagyis a tárgyi világ részeként tekintett szépségnek elkötelezett, jó kézműves attitűdje. A művész mindenben illetékes kutató, vagy olyan mérnök, aki kritikai attitűddel konstruál (The Critical Engineering Manifesto), így az infoszféra és társadalmi technikák minden lehetséges elemét is kreatívan, alkotó módon használja.

Félreértések elkerülése végett: itt nem a “kreatív iparként” ismertté vált alkalamazotti szféráról beszélek, hanem a “grand art”, a nagy művészet – legalább Leonardo da Vinci óta jól azonosítható – alkotóiról, akik ma is, ezen a kiállításon is jelen vannak. Többek között arra hívják fel a figyelmet, hogy a médiatudatosság és a kritikai attitűd az az eszköz, amivel aktívan és hatékonyon képviselhetjük s így talán még fenntarthatjuk azt, amit a kiállítás bevezetője is provokatív módon megnevez, ami a conditio humana, az emberi állapot, vagyis a kultúra. Ehhez gyakran még kompjúterre sincs szükség, lásd Dan Perjovschi rajzait vagy Selma Alaçam videóját.

Személyes példával érzékeltetve az imént leírni próbált helyzetet: mivel a mobilom, ez a minicomputer a zsebemben, bár le van halkítva, bekapcsolt állapotban van, nyilvánvaló, hogy egészen pontosan lokalizálható, épp most hol vagyok. S mivel ezt a szöveget amit itt olvasok, olyan számítógépen írtam, amely szinte folyamatosan – mint a mai gépek nagyobb része – on-line, vagyis a hálózathoz kapcsolódva működik, az sem elképzelhetetlen, hogy a most hallható szavak már korábbi állapotukban eltárolódtak valamely számomra elérhetetlen szerveren. Ám nem ez a probléma, ez az posztinformációs világ alaptulajdonsága, vagyis adottság, melyet tudni és érteni érdemes, sőt kötelező, de átváltoztatni csak luddita módon, a technika lerombolásával lehetne, ami már ezen attitűd eredeti megjelenése idején sem jött be. Tehát nem ez a baj, hiszen nem véletlenül, hanem szándékkal jöttem ide és a szöveg épp abból a célból íródott, hogy publikussá váljon.

A probléma, amire ez a kiállítás is fókuszál, hogy a folyamatosan gyűlő adataink, a sok kis big datahalmaz igen különböző felhasználási lehetőséget rejt, vagy enged meg, melyek gyakorta eltérhetnek az egyéni szándékoktól. Az interpretációk sorozata és a következtetések lehetőségei közelítik a végtelent, ahogy a kontextus is, ám a következmény az egyén szempontjából tekintve lehet véges és igen kellemetlen. Közvetlen hatással a napi életre és a személyes jövőre, aminek a kontrollja ma már nem kizárólag az egyén kompetenciája. Számos hivatkozást lehetne ide illeszteni a közelmúlt sajtójából, például az e szempontból különösen “feljett”, baráti Kína infoszociális technikáira utalva, de máshonnan is: hazánk Magyarország még csak most kezdi központosítani a köztereken szétszórt megfigyelő kamerák képeit és adatait. A kiállításban például két “digitális sztélé”, Hasan Elahi és Xu Wenkai, aka aaajiao műve foglalkozik ezzel az állapottal áttételesen.

Amikor az orwelli szóhasználatot felidéző módon “közösséginek” nevezett (social media), vagyis az Internet hőskor kezdeti, demokratikus média-illúzióját (xs4all) radikálisan és nagy sebességgel felülíró “fejlett” (web 2.0) megosztó technikák világszerte átvették az uralmat oly módon, hogy a mai fiatalok nagy része természetszerűen azt hiszi, hogy az maga az Internet (lásd a Whatsapp szerepét a közelmúltban Brazíliában), egyértelművé vált, hogy a fő termék maga a felhasználó, a többi csak akcidencia. A gazdasági vagy politikai profittermelés ezen rövidre zárása valóban új jelenség infovilágunkban, vagy ahogy Vilém Flusser mondaná, a “zéró dimenzióban”. Másként, a “fogyasztó” és a “termék” ilyen szintű azonosulása soha nem látott potenciál a gazdaság és társadalom hatalmi-tulajdonosi érdekcsoportjai kezében s ez a radikálisan új helyzet még azzal a nem várt előnnyel is jár, hogy a kizsákmányoltak boldogok attól, ami állapotukat valójában okozza.

De beszéljünk inkább valami másról, remélve, hogy a művészet tényleg valami más. Valaha, amikor Antoni Muntadas a W(orld) W(ide) W(eb) hőskorában létrehozta a File Room című munkát, melyet mint internacionális cenzúrafigyelőt is leírhatunk, hiszen arról gyűjtött adatokat, hogy a világon mit, hol, mikor és miért tiltottak be vagy cenzúráztak – akkor értelemszerűen a jó és rossz harcaként vettük ezt, gondolva, hogy a tiltás a kultúra vagy a szabadság megnyilvánulásai ellen irányuló akció minden esetben. Mára világossá vált, hogy vannak dolgok, amelyeket nem csak lehetne, hanem kell és kötelező is tiltani. A háború és a terror is áthelyeződött a virtuálisnak nevezett világba: míg a boldog békeidőkben Jean-Marie Gustave Le Clézio írhatta, hogy “Háború van. Nem történik semmi. Temérdek dolog történik” (A háború, 1970. 267.p), a mai user – mint ismeretlen katonák ártatlan fegyvere – termelheti a muníciót a világ bármely pontján bármikor a virtualitás mögül a valóságba kilépő akciók végrehajtásához anélkül, hogy ennek tudatában lenne.

A deep web, adathalászat, privát gépek távoli szerverként vagy adatátviteli eszközként történő titkos elbitorlása, a Robin Hoodból terroristává alakult hackerkép is (elemzendő lehetne itt Julian Assange és Edward Snowden sorsa) mind ennek az állapotnak a már megnevezett tünetei. Vagyis az infoszabadság harcosainak helyzete is ellentmondásosnak tűnhet az első rátekintés után. A második tekintet azonban észreveheti az alapvető rést, ami egyáltalán nem új, de újra és újra fel kell rá hívni a figyelmet, vagyis ami az alkotás és kutatás szabadsága, a szabad, művészi használat és minden egyéb között tátong.

A tudás hatalom, idézi Bernhard Serexhe a kiállítás egyik kurátora bevezető szövegében a klasszikus, bár ambivalens eredetű szólást, melyről nekem – nem tehetek róla, és elnézést itt a nem Magyarországiaktól – mindig a Ki mit tud? az 1960-as, -70-es évek legnézettebb tévéműsora jut az eszembe. Apropo Magyarország: a Global Control and Censorship enigmatikus darabja Mátrai Erik Turul című istallációja, mely az omnivoyance és omnipresence (Cusanus), a mindent látó isteni szem és jelenlét felidézése mellett egyúttal felvonultatja az elfelejtett ősök árnyait: Rózsás Lívia, a kiállítás másik kurátora remek megfigyelése szerint a biztonsági (surveillance) kamera speciális megvilágítása és az így keletkező árnyképek segítségével elénk varázsolt mítikus madár Emese álmából metaforikusan elődeink figyelő tekintetéve transzformálja a virtuális szárnyakkal lebegő kameratestet. (“Turul in this sense is a specifc metaphor of surveillance: the everpresent eye of the ancestors.”) Őseink is figyelnek. Köszönöm a figyelmet.

Írtam 2018 november 16-án, az arecibói üzenet 44. évfordulója napján.

Peternák Miklós

Kiállított művészek: aaajiao (CN), Hamra ABBAS (KW / US), Selma ALAÇAM (DE), Halil ALTINDERE (TR), Daniel G. ANDÚJAR (ES), Benera & Estefan (RO), Osman BOZKURT (TR), James BRIDLE (GB / GR), Alice CAVOUKDJIAN dite GALLI (FR / DE), Hasan ELAHI (BD / US), Finger Pointing Worker + Kota TAKEUCHI (JP), Michael GRUDZIECKI (PL / DE), KIT-KASTEL (DE), Frédéric KRAUKE (DE), Marc LEE (CH), Virginia MASTROGIANNAKI (GR), MÁTRAI Erik (HU), Ruben PATER (NL), Dan PERJOVSCHI (RO), Ma QIUSHA (CN), Oliver RESSLER (AT), Bernhard SEREXHE (DE), Christian SIEVERS (DE), Technologie und das Unheimliche (HU/DE), Ivar VEERMÄE (EE/DE), Alex WENGER (CH / DE) & Max-Gerd RETZLAFF (DE)