„A formákat kialakító mozgás vonalakban, síkokban és testekben válik megfogható valósággá, miközben a legkülönfélébb statikus vagy dinamikus formák születnek belőle, melyek ezután színerősségük, faktúrájuk, felépítésük illetve rendszerük szerint tovább osztályozhatók. Az élet mindig szabályon alapuló rendszert igyekszik teremteni – nyugalomra vágyik – arra törekszik, ami >természetes<... És így születnek a szemünk láttára rendszerek, amelyek mindenekelőtt arra szolgálnak, hogy a már megszokott szabály rendjét és belső nyugalmát védjék és erősítsék. Az élet nem nyüzsgésre, hanem nyugalomra vágyik (nem aktivitásra, hanem passzivitásra törekszik). Ezen az alapon feltételezzük a rendszert már befolyásoló, de még lappangó elem dinamikus és statikus értékviszonyainak összhangját, miközben a dinamikus elem "beépítése az összhangba" - vagyis beolvasztása a rendszerbe - a dinamikusnak statikussá változtatását jelenti; hiszen minden rendszer statikus (akkor is, ha mozgás) - minden konstrukció dinamikus, hiszen <útban van< a rendszerré válás felé." - írta valaha Kazimir Malevics a Tárgy nélküli világban.
S ha nem is vagyok meggyőződve arról, hogy Malevicsnek igaza lenne, miszerint az élet nyugalomra vágyik, fogadjuk most el, mert Poroszlai Eszter számára láthatólag fontos ez a kijelentés, de meg azért is, mert előrevetít valamit a múltból, vagy éppen fordítva, oda, vissza.
E kúpokkal, fénykúpokkal – most, ha érteném, feltárnám a tachyonok, fénykúp és időutazás hármasságát is, de nem -, szóval a háromszögből megképződött idomokkal a művész a relacionizmus hálójába, s mégis csak valamifajta időutazást befutva, műtörténeti fátyolba burkolózott.
Különös módon nem 20. századi húrok, szálak, vonalak és fonalak, hanem Botticellinek a Paradicsomhoz készített illusztrációi sejlenek elő, s az a jelenet, melyben Dante – Beatricé-vel találkozva -, majdnem megérti az Univerzumot.
Hajdu István