Poroszlai Eszter
Kúpok
2019. október 9. - október 31.
Megnyitó: 2019. október 8. 19:00
Megnyitja: Hajdu István
A művészettörténeti idő, mint valami előre-hátra pergethető film e teremben most legalább három síkon fut egyszerre. Egyrészt a színintenzitáson és a rebbenő vonalháló rejtélyességén alapuló térélményre utalnak; másrészt az "ábrázolás", a sejtetett narrativitás, az asszociációk esélye által keltett időképzetre mutatnak; harmadrészt - az ellentmondással együtt - a művészettörténeti (idő)perspektívára, mely különös, de nem meglepő módon lesz része a fizikai térnek.

"A formákat kialakító mozgás vonalakban, síkokban és testekben válik megfogható valósággá, miközben a legkülönfélébb statikus vagy dinamikus formák születnek belőle, melyek ezután színerősségük, faktúrájuk, felépítésük illetve rendszerük szerint tovább osztályozhatók. Az élet mindig szabályon alapuló rendszert igyekszik teremteni - nyugalomra vágyik - arra törekszik, ami >természetes<... És így születnek a szemünk láttára rendszerek, amelyek mindenekelőtt arra szolgálnak, hogy a már megszokott szabály rendjét és belső nyugalmát védjék és erősítsék. Az élet nem nyüzsgésre, hanem nyugalomra vágyik (nem aktivitásra, hanem passzivitásra törekszik). Ezen az alapon feltételezzük a rendszert már befolyásoló, de még lappangó elem dinamikus és statikus értékviszonyainak összhangját, miközben a dinamikus elem "beépítése az összhangba" - vagyis beolvasztása a rendszerbe - a dinamikusnak statikussá változtatását jelenti; hiszen minden rendszer statikus (akkor is, ha mozgás) - minden konstrukció dinamikus, hiszen <útban van< a rendszerré válás felé." - írta valaha Kazimir Malevics a Tárgy nélküli világban.

S ha nem is vagyok meggyőződve arról, hogy Malevicsnek igaza lenne, miszerint az élet nyugalomra vágyik, fogadjuk most el, mert Poroszlai Eszter számára láthatólag fontos ez a kijelentés, de meg azért is, mert előrevetít valamit a múltból, vagy éppen fordítva, oda, vissza.

E kúpokkal, fénykúpokkal - most, ha érteném, feltárnám a tachyonok, fénykúp és időutazás hármasságát is, de nem -, szóval a háromszögből megképződött idomokkal a művész a relacionizmus hálójába, s mégis csak valamifajta időutazást befutva, műtörténeti fátyolba burkolózott.

Különös módon nem 20. századi húrok, szálak, vonalak és fonalak, hanem Botticellinek a Paradicsomhoz készített illusztrációi sejlenek elő, s az a jelenet, melyben Dante - Beatricé-vel találkozva -, majdnem megérti az Univerzumot.

Hajdu István