Balogh Erzsébet
Parlando
2021. február 11. - március 19.
Megnyitó: 2021. február 10. 16:00
A kollázs, mely talált tárgyak, fotókivágatok, kézirattöredékek, újságcikkek csoportos felragasztásából áll - hol gyengébb, hol erősebb hangsúllyal - de folyamatosan jelen van a jelen és a közelmúlt képzőművészeti világában. A műfaj népszerűsége a kép mindennapi kommunikációban kivívott szerepét, hatalmának egyre markánsabb erejét, a vizuális logika fokozódó dominanciáját, s nem utolsó sorban a nem-verbális közlés jelentőségének felértékelődését mutatja.

A kollázs építőelemei azon túl, hogy köztudottan tágabb teret a szabad asszociációknak, különféle mintákat hordozhatnak. Egy-egy ikonikussá vált mozdulat, emlékezetes fotóbeállítás, kultikus név, vagy egyszerűen néhány tipikus használati tárgy nemcsak élményt, benyomást eleveníthet fel, hanem egy konkrét történelmi korszak sajátos szociológiai, politikai, vagy éppen kollektív élményanyagát, illetve magatartásformáját is képes megidézni.

Ilyen "szó szerinti" és "átvitt értelemben vett" minták kerülnek felhasználásra Balogh Erzsébet vásznain, hisz a nagyszülői-szülői hagyatékban fellelt varrottasok nemcsak a családtagok gyűjtőszenvedélyének, hobbijának, vagy éppen kedvenc időtöltésének állítanak emléket, hanem egy korszak jól általánosítható szociális csoportjának konkrét, kollektív magatartásformáját is megidézi.

Teszi mindezt a művész anélkül, hogy a varrottas, vagy épp a hímzés és az általuk jelölt 20. századi kollektív standard női szerepek ma népszerű feminista-kritikai vetületeit aktualizálná. Sokkal inkább a magatartásformák békés, elmélyült, letisztult szöveteit, azok végtelenül sokrétű egymásba simulásának természetét vizsgálja. Erre utal a kiállítás zenei asszociációkat keltő címe is.

A parlando talán legfőbb jellemzője, hogy az elbeszélés ritmusának megválasztását az előadó művészre bízza. Akárcsak a dallam üteme, a varrottasok ismétlődő motívumainak rendje és megjelenésük új struktúrája is egy folyamatos ritmust követ a vászon felületén. Az anyák és nagyanyák napi rutinja, időtöltése zavartalanul folytatódik a már megváltozott kollektív szokások miliőjében szocializálódott "mai lány" keze ügyében.

A varrottas motívumainak újra hasznosítása nem a hagyományos női szerepekkel történő kibékülés, és nem is azok egyértelmű elutasítása. Sokkal inkább a folytonosság törvényei, illetve a változó szerepklisék pillanatnyisága mögött megérzett mélyebb emocionális rétegek között felsejlő finom transzparencia érzéki felmutatása - a művész által megválasztott ütemben.

A varrottasok ismétlődő, főként tradicionális népi motívumainak - levél, makk, kígyót, tök, szív - rendjét és új struktúráját letisztult érzéki geometria, illetve az egyes motívumsorozatok fehér színnel történő átfestése adja. A képek formavilága a tiszta szobák hímzett, horgolt terítőinek, szőtteseinek, függönyeinek sommás rendjét idézik, magukba olvasztva a repetíció és a minták geometrikus-monoton archaikus tisztaságát. Mígnem a fehér átfestés az átörökítés, az elfedve megőrzés gesztusát, az ezerszer átmeszelt porták és református templomok tereinek puritánságát elevenítik fel.