kapcsolódó kiállítás:
Hely a középpontban, London 1995 - 2000
2000. május 23. - június 30.
 

Eike

Diego Ferrari: Ötödik dimenzió

 

”A fotográfia válságaira mindig képzőművészek találtak megoldást” - állítja Szűcs Tibor, a Fiatal Fotográfusok Szövetségének vezetője, mely szervezet egyébként a fotográfia modernizálása körül folyó párbeszéd egyik motorja. „Ez a húszas években például Moholy-Nagy experimentális fotóin, a hetvenes években pedig a koncept művészetben és az új médiában Erdély Miklós, Maurer Dóra, Hajas Tibor vagy St. Auby Tamás művein keresztül jutott érvényre.”

Három éve rendezi meg a Magyar Fotográfusok Szövetsége a Fotónapokat, melyekből először Fotóhetek, majd idén Fotóhónap lett. Az érdekfeszítő rendezvény célja, hogy a lehető legtöbb galériát és intézményt bevonva, egyidejűleg mutassa be és tegye összevethetővé az érdeklődők számára a fotóművészet széles spektrumát. Így olyan kiállítóterek és azok közönsége válnak elérhetővé, amelyek egyébként csak érintőlegesen foglalkoznak fotográfiával.

A Londonban élő spanyol-argentin művész, Diego Ferrari meghívásával úgy tűnik, sikerült a művészek közt létező „fotó-fotográfusok„ - „fotó-művészek„ ellentét neuralgikus pontjára tapintani. A szervezők nem támogatták volna - a rendezvénysorozatra meghívott - kiállítást, így azt csak a Fiatal Fotográfusok Szövetségének utolsó pillanatban érkezett pénzügyi támogatása mentette meg. A helyzet egyébként átláthatatlan. Az, hogy egy külföldi művész kiállítását egyáltalán támogatták, egyfajta nagyrabecsülés jele, főleg más, nagylélegzetű projekteket figyelembe véve, melyek egyáltalán nem valósulhattak meg. Inkább a két tábor egymással szemben táplált mélyen gyökerező gyanakvásáról van itt szó, amely intézményi szintre is kihat. Az „Öregek„ félnek a hatalomátvételtől - amely más tekintetben a „Fiatalok„ megújítási kísérlete, ahogy tíz évvel ezelőtt, amikor a hatalomátvétel kudarca után a fiatal művészek közül sokan, például Halas István, Szilágyi Lenke és Várnagy Tibor megalapították - az azóta már feledésbe merült EKE -t, az Egyesült Képek Egyesületét.

A fotográfia jelenlegi identitásválságának oka a digitalizálódás. Időközben a fotó megkülönböztethetetlenné vált a nagyfelbontású számítógépes nyomattól, ahogy digitális képeket is lehet fotópapíron előhívni. Másfelől a művészet minden területén akadnak olyan alkotók, akik felfedezték maguknak a digitális fotóban rejlő minden eddiginél szélesebb lehetőségeket. A fotográfia alkalmazása nemcsak egyszerűbb, hanem az új összefüggések következtében érdekesebbé is vált. Mindenesetre az okok mélyebben keresendők. A fotográfia fogalmának kisajátítása a tét. Az első pillantásra abszurdnak tűnő kérdés, hogy ki sorolható a fotósok és ki a képzőművészek közé, nemcsak a generációs szakadék mentén osztja két táborra a művészeti közeget. Az „ősfotósok” részéről megkísérelt elhatárolódást jelzi az is, hogy egy olyan nemzetközileg is ismert művész, mint Gerhes Gábor, aki már évek óta nagyrészt fotómunkákat készít, nem nyert felvételt az idén a Fotográfusok Társaságába. Természetesen a beskatulyázás éppúgy, mint a pénzes erszény szerepet játszik a dologban, de a viták alapjában véve a szellemi tartás körül forognak, amely a valóságot így vagy úgy leképező munkák mögött áll. Így polarizálódik a közeg kézművesekre és dilettánsokra. Az előbbiek büszkék arra, hogy tökéletesen uralják a technikát, büszkék a technikai kivitelezésre, mely magába foglalja a fotó eddig megismert tulajdonságaival való játékot, az emulzió kezelését, a kémiai folyamatot, a „fényfestészetet”. Az utóbbiak pedig mintegy a kívülálló szemszögéből a fotót műalkotásként szemlélve, az érzékelés müvészetét, más médiumokkal való összefüggéseit és a nézőre gyakorolt hatását tartják döntő fontosságúnak.

Diego Ferrari képei ”valóban” klasszikus értelemben vett fotók. A kamerából kiindulva határozza meg a fényképezés témáját. A saját maga építette gép lehetővé teszi számára, hogy több felvételt készítsen közvetlenül egymásra vagy egymás fölött. Tehát saját valóságát már a fényképezőgépben megkomponálja, az utómunkálatokat csak a nagyítás jelenti. Képei talán éppen ennek az önkorlátozásnak hatására meglepőek és brilliánsak. Mindig hagy valamit a véletlenre. Az, hogy az egymást követő motívumok egységbe forrnak-e, fantáziája erejétől is függ, attól, hogy mit idéz fel az előző képekből és hogyan komponálja össze elemeiket. Ez az agymunka gondoskodik róla, hogy a kétdimenziós fotópapírból háromdimenziós terek keletkezzenek fejünkben, éppen amiatt, hogy ezek a terek a valóságban nem is létezhetnének. Mint minden kép esetében, agyunk megkísérli a perspektívákat háromdimenziós logika alapján összerakni, de Diego Ferrari panorámaképeinél kénytelen feladni a próbálkozást és negyedik, ötödik dimenziót keresni, hogy a látottakat „értelmezhesse”. És ebben a pillanatban már más szemmel látjuk a képeket, belemerülünk önálló világukba. Színfelületek mellett nyíló terek, alakok, stb., amelyek nem tűnnek összetartozónak, mégis kapcsolatokat és asszociációkat ébresztenek, melyek először csak bennünk jönnek létre, de ott az álom világosságával.

A két hosszabb formátumú kép a művész másfél évvel ezelőtti budapesti tartózkodása alatt keletkezett, amikor a Trafó első, jellemző módon „Dimenzióugrás„ című kiállításán vett részt. Korábban is járt már Budapesten, a Stúdió csereprogramja keretében, és minden nehézség ellenére nagyon örült az újabb meghívásnak: „Budapest szeret engem„ - mondja és ezt mindenképpen kölcsönösnek tekinti. Mi is így vagyunk vele, ha a galériában látható 15 munkájának gazdag választékában gyönyörködünk. A teoretikus kérdések a háttérbe szorulnak az ideák és a költészet eme tűzijátéka láttán.

2000. június 6.
PRINT