Balázs Kata:

Lábjegyzetek a második OFF-Biennáléhoz

 

 

 

Jó néhány héttel a második OFF-Biennálé vége után természetesnek tűnik az áttekintés igénye. A zavarbaejtően sűrű program: megnyitók, workshopok, beszélgetések és leginkább a köztéri akciók a tervezetthez képest jóval kisebb részére jutottam el, ezért az elképzelt körkép, vagy katalogizálás helyett egy-egy kiállításra, eseményre koncentrálva igyekszem néhány fontosnak látott szempontot felvetni a teljességre a legkevésbé sem törekedve.

Az OFF apropóján jelentkező, de rajta túl is mutató észrevételek, tanulságok közé tartozik, hogy a 2015-ös kiadást a művészeti intézményrendszer krízise hívta életre, felfokozott figyelem kísérte, és úgy tűnt, az így teret nyerő, közösségformálással kapcsolatos vágyak kovácsolták egybe az újdonságra kíváncsi, és a fullasztó közéleti események elől átmeneti vagy hosszútávú kiutat keresők táborát.

Két évvel később, az immár egy téma köré épülő, meghívott és pályáztatott, gyakran korábban már bemutatott alapokon nyugvó, azokat továbbgondoló projektekből álló, leginkább ezek ernyőjeként működő kiadás létrejöttekor a legfőbb problémát abban látom, hogy a helyzet ugyan változatlan, de kívülről nézve mindez még mindig csupán egy viszonylag jól körülírható, talán egyenesen elit csoport szakmai (magán)ügyének tűnik.

Elgondolkoztató, hogy még a kultúra és a szociális szféra helyzetét övező, jól ismert körülmények ellenére is mekkora társadalmi bázist tud ma felépíteni egy kifejezetten képzőművészeti projektekkel operáló esemény. Még akkor is, ha a közösségépítés és a társadalmi kérdések iránt elkötelezett és kritikai szemlélettel bír, amely határozottan törekszik az interdiszciplinaritásra. Sajnos attól tartok, hogy ez a bázis kicsi, az esemény a „beavatottakon” túli világban pedig csak nagy figyelemmel fedezhető fel és követhető nyomon.

Hozzájárul ehhez, hogy nehezen érthető módon idén a napi sajtó sem követte olyan intenzitással, mint 2015-ben, ahogy a kritikai szándékú, értékelő szövegek is kissé kiegyenlítetlenül foglalkoztak a megjelenő projektekkel. Az „állami pénz felhasználása nélkül” való létrehozás, mint jól érthető és így jobbára szenzációként felfogott célkitűzés, szélesebb körben mégis ismertté tette az OFF-ot, legalábbis mint jelenséget. Az egy másik lapra tartozó kérdés, hogy a privát szektorra építő szemlélet hosszútávon valóban függetlenséget biztosít-e egy hasonló eseménynek, illetve ezt továbbgondolva nem a piacosodás sokat emlegetett problémája felé vezet-e mindez.

A Budapest-centrikusság egyelőre elkerülhetetlennek tűnik, és hiába nyíltak kiállítások több városban a fővároson kívül is, ezek sajtóvisszhangjának esetlegessége továbbra is az érintettek limitált számát bizonyítja. Kérdés, hogy szélesebb körben hogyan és milyen mértékben értelmezhető az erősen magyarázatra szoruló Gaudiopolis - Az öröm városa-téma és összefüggése - az egyébként szellemes grafikai koncepciónak köszönhetően - a plakátokon, hirdetési anyagokon megjelenő, a közös és játékos építkezés motívumát kiemelő, stilizált Babylon építőjátékból felállított elemekkel.

Apropó, építkezés: az általam látott kiállítások és események közül a migráció problémájával csak nagyon elemelt módon foglalkozó művek között El-Hassan Rózának a szociális design keretei között megvalósuló, évek óta folyó építészeti kísérletei a direkt, rögvalósághoz és valódi megoldások kereséséhez kapcsolódó köztéri projektje emelkedett ki.

A nomadizmus absztrakt metaforáját humanitárius katasztrófák következtében aktuális napi valóságként megélni kényszerülő embertömegek számára építendő mobil, különböző népek hagyományait ötvöző menedékek létrehozásának lehetőségével foglakozó, természetbarát és ergonomikus föld- és vályogépítészeti kísérletek – amelyeket a művész nemzetközi segélyszervezeteknek is eljuttat – 2012 óta foglalkoztatják az alkotót. Ezúttal a Bertalan Lajos utca-Műegyetem rakpart sarkán álló, a MOMÉ-hez tartozó egyetemi épület kertjében épült szír földkupola menedék. Október közepétől a nagyobbiknak csak az alapjait lehetett megtalálni a helyszínen, a kisebbik kupolát pedig ekkorra elbontották egy, a helyszínre tervezett köztéri bútortervezési projekt miatt.

Az OSA Archívumban rendezett és a Gaudiopolis jelentésével kapcsolatosan említett, hiányzó információk prezentációját vállalta a Magyarország 1945-49 közötti történetére is fókuszáló (erre az időszakra egyéb projektek is koncentráltak, mint az 1944-45-ben a vészkorszak helyszíneit körüljáró Enyészpontok folytatása, amely elsősorban a vidéki zsidóság 1945 és 1948 közötti sorsával foglalkozott, kurátor: Don Tamás) Valahol Európában című, Székely Katalin által rendezett kiállítás.

Az ennek keretében, körültekintően körbejárt Gaudiopolis-jelenség és története metafora: a jelen társadalmi-közéleti problémáira igyekezett a múltból származó, de mégis friss megoldást kínálni. Ismertségénél fogva kulcsmotívum ebben a címadó film, amely a humánum embertelenségen, háborús pusztításon aratott győzelmének idealista-baloldali vágyképét fogalmazza meg, és amelynek kontextusát, a háború után kallódó gyerekek önfenntartó köztársaságát, a Gaudiopolist látványosan vázolta fel a kiállítás.

Sztehlo Gábor lelkész és védencei sorsa, a koalíciós időszak ezen megrendítő és hősies kezdeményezésea „Sztehlo-gyerekek” szoros hálózata ellenére csak a nyolcvanas évek közepén vált a csupán az evangélikus egyház berkeiben köztudott eseményen túl ismertté, különféle diszciplínák kutatásainak tárgyává (ebben nagy szerepe volt Szántó Erika 1985-ben készült dokumentumfilmjének és az 1989-ben készült tévéjátékának, és az így elérhetővé váló visszaemlékezéseknek).

A kiállítás ezek eredményeit alaposan és mélységükben mutatta meg, számos dokumentummal, valamint Binelde Hyrcan és Mikulán Dávid gyermekközösségek, köztér és geopolitikai meghatározottság összekapcsolódásait kutató filmjeivel kiegészítve, és bizonyára az önszerveződés – és maga az OFF-Biennálé - lelkesítő metaforájaként, a „civil felelősségvállalás” optimista üzeneteként. (Az öröm mint ellenállási forma határozza meg Tót Endre munkásságát is, ennek megnyilvánulása volt a köztéri projektek között a GladnessDemo - Örülünk, hogy demonstrálhatunk c., 1979-ben több európai nagyvárosban megvalósított „tüntetés” újrajátszása, a négy évvel ezelőtt újrarendezett Zero-demonstráció folytatása.)

Nyilvánvaló, hogy ez az OFF-kiadás, így az OSA Archívum programadó kiállítása a művészt mint kutatót megközelítő, a kortárs kultúrában nagyon meghatározó szempont (ahogy az a legfeszesebben a Repülő kajak című, az MTA Csillagászati Intézetében rendezett, Lázár Eszter és Nagy Edina által kurált, a természettudomány és a képzőművészet átjárási lehetőségeit firtató kiállításon látszott) mellett elemi figyelemmel fordult az oktatás, a gyerekekkel való közös munka felé. A közösségi oktatás formái és a művészetpedagógiai megfontolások kiemelkedő fontosságát szemléletalakító hatásuk, az ideális társadalom létrejöttének megvalósulásában, és ezen keresztül a kreativitás megélésének jelentőségében játszott szerepük indokolja.

Az idei documenta egyik hívószava volt az „aneducation”, ez a valahol a pedagógia és az anarchia között elhelyezkedő neologizmus. Adam Szymczik és csapata Oskar és Zofia Hansennek az építészet megváltozott szerepével összefüggésben az 1959-es CIAM kongresszuson bemutatott „nyitott formáját” hívta segítségül a documenta oktatásról és tanulásról szóló koncepciójának meghatározásául, és lényegében az OFF által meghatározott pedagógiai elképzelésekhez hasonlóan a hagyományos oktatási modellek dekonstruálását tűzte ki célul.

A pedagógia és tanulás jelentős pozíciója juttatta be a gyerekeknek rendezett workshopok eredményeit a kiállításokba, mint a Cseppkő gyermekotthon és „ellenpárja”, a solymári Waldorf Iskola tanulói kétnapos, közös, az Architecture Uncomfortable Workhop által vezetett műhelymunkájának során készült alkotásokat. Ezek a bricolage és a ready made hangsúlyos jelenlétének is bizonyítékai, és részt vesznek a hatalmi struktúrák lebontásában a hivatalos/alternatív dichotómia felszámolásával. Az alkotóműhelyektől a drámapedagógiáig széles spektrumot átfogó pedagógiai program nagyon gazdag volt, és akár a biennálé végeztével is a szociális munka peremvidékén maradva folytatódott: ilyen a budapesti szegregátumok legstigmatizáltabb helyszínén, a hírek szerint - újabb szociális kérdéseket felvetve - lebontásra ítélt Hős utcai lakótömbökben élő gyerekekkel 2014 óta foglakozó Kontúr Közhasznú Egyesület munkájába csatlakozó Gaudiopolis műhely tevékenysége.

A pedagógia hangsúlyos jelenlétéhez kapcsolható a Pedagógiai partizánakció(k) projekt, amely a projektgazda Lődi Virág 2016-ban megjelent kötetén alapulva elsősorban Sinkó István és Rév István Városmajor utcai Általános Iskolában végzett pedagógiai kísérleteivel, és ezekkel párba állítva Forgács Péter Leiningen utcai általános iskolához kötődő programjával és rekonstrukciójával foglalkozott. A projekt a politikum dimenzióját vonta be a művészetpedagógia és nevelésfilozófia terébe, az alternatíva (pl. generációk művészeti nevelését meghatározó, de múzeumi intézményhez köthető GYIK Műhely) alternatívájaként.

A Biennálé idején még próbaüzem módban működő és üdítően tranzitórikus hangulatot sugárzó Három hollóban rendezték meg a Játékok népe c. központi kiállítást, amely a kurátori stáb közös munkája volt. Itt szerepelt Daniele Huillet és Jean-Merie Straub irodalmi műre alapozott, szatirikus hangvételű filmje is, amelyben egy Ernesto nevű fiú fejti ki az intézményes tanulással és az autoritás bármilyen formájával szembeni tiltakozását.

Itt volt látható Marvin Gaye Chetwynd brit művész munkája is. Chetwynd karneváli hangulatú és gyakran klasszikus kultúrtörténeti, irodalomtörténeti kiindulású performanszaiban már korábban is dolgozott gyerekekkel. Budapesten a Valahol Európában c. filmmel foglalkozott a projektben résztvevő, az előadás történetét alakító gyerekek segítségével. Ahogy az a művész gyakorlatában megszokott, a jelmezek és kellékek kézzel készültek, ebben az esetben szintén a munkába bevont gyerekekkel közösen.

Huizinga játékelméletét a kultúra működésének modelljeként fogta fel, és a homo ludens áll a központi kiállítás homlokterében is, még ha nem is a holland kultúrtörténész szempontrendszerére reflektálva. A vezérmotívum itt a játék közösségalakító szerepe, elsősorban antropológiai szempontú kutatása. Nem csupán a játék vigaszt nyújtó oldaláról szól ez a folyamat, hanem megmutatja a technicista korszakban a bricolage jelentőségét (mint az Ex-Artists’ Collective pszeudo-etnológiai párhuzamokkal rendelkező játékai, tárgyai).

Felfedi a folyamat során születő tárgyakban és tárgyegyüttesekben megjelenőfenyegetést, illetve a fenyegetettség élményét (mint Joanna Piotrowska fotósorozata felnőttek által épített otthoni kuckókról, amelyek elkerülhetetlenül a háborús vagy atombunker építésével kapcsolódnak össze; vagy Eva Kot’átková bizarr, önreflexióval teli hegesztett szerkezetei, amelyek esetében a járást, mozgást segítő orvosi segédeszköz keveredik az emberi testet korlátozó, kontrolláló bizarr „járógépekkel.”)

A variábilis struktúrák a felügyelet érzését nélkülöző formában jelentkeztek Kokesch Ádám tárgyain, míg az Ernesto által megfogalmazott tekintélyellenesség problémájával, a gyerekközösségek szerveződésével foglalkozott Johanna Billing filmje egy iskolaépületben bolyongó, annak zordságát az alkotás örömén keresztül feloldó gyerekcsapatról. Zbynek Baladrán pedig A Legyek Ura önszerveződő, de a felnőtt világ agressziómintáit reprodukáló, az ártatlanság és a gyerekkor összekapcsolását lebontó gyerektársadalmát idéző, feszültséggel teli világot dramatizált a Bekeretezendő c. videóművében.

A dramatizálás, re-enactment variációi meghatározónak bizonyultak számos más projektben is. A számomra egyik legemlékezetesebb, a fenyegetettség egzisztenciális élményét kutatói szemlélettel elidegenítő, de talányos kiállítása volt az OFF záró szakaszának Sipos Eszter és Horváth Csaba Árpád Be Impossible, Demand the Real c. kiállítása (kurátor: Sárai Vanda). (Az installációegyüttes története a Ludwig Múzeum Gazdálkodj okosan! című, Tímár Katalin által kurált és jelenleg is látható kiállításán folytatódik, megmutatva, hogy az eltérő kontextusok ellenére a határ korántsem olyan éles az OFF és az állami intézmények kiállításai között.)

A komplex, kétirányú kutatómunka, amelynek során a lőszer útjának nyomon követésével párhuzamosan tárul fel egy szocialista, hidegháborús lőszergyár története és társadalmi, közösségi hatása anélkül, hogy a titkos információkra (pl. az üzem elhelyezkedése) fény derülne. A szinte felolvasószínházi környezetben újrajátszott, a kutatás során készült interjúk és beszélgetések távolságot képeznek a néző és a megjelenített történet közé, hasonló, szinte költői effektet hozva létre, mint a Sven Johne Különös melegség c. filmjében feltűnő narráció.

A Goethe Intézet segítségével bemutatott film a személyes kedvencem volt a látott OFF-projektek között, amelyben szerepet játszott a fikciót és dokumentarista szemléletet keverő elbeszéléstechnika és a szinte álomszerű távolság, amely a befogadó közösségi, életreform-kísérletnek is helyet adó kiállítótér (a galériaként és lakótérként egyaránt használt Hidegszoba) valósága és a vetített realitás, az örök elvágyódás és a nosztalgia terepe között húzódik.

A modern nyugati társadalmakban a 19. század óta jelenlévő kivonulás, ebben a művész személyes tapasztalatára épülő esetben egy szigetre, ahol a költöző madarak vonulását követik, és ahol ugyanazokkal a kegyetlen döntéseket követelő, az ember természettel való ártatlan, alázatos együttélésének lehetőségébe vetett hitének lebontását fókuszba állító morális problémákkal szembesül, amelyek a hátrahagyott világot jellemzik. A „nagyobb jó” érdekében a biológiai folyamatokba való erőszakos emberi beavatkozás súlyos erkölcsi kérdéseket feszeget, és a menekülés lehetőségének korántsem optimista tagadásával letaglózó képet fest az emberi társadalom működéséről.

Távolságot teremt a Kis Varsó Rebels c. projektjében választott elbeszélésmód is. A megrendezés helyszíne (a jelenleg magánkézben lévő épület, az OSZK egykori Mikrofilmtárának földszintje) Sven Johne filmjéhez hasonlóan, asszociációs alapon szerephez juthat az interpretációban is. A művészpárost egy évtizede foglalkoztató projekt ugyanis, a Kis Varsótól megszokott módon, lényegében az emlékezettel foglalkozik: ebben az esetben a dokumentumok és az élő emlékezet kapcsolata jut szerephez, és a sikeres rekonstrukció csődjének konklúziójához vezet.

A kiállításon egy installáció mellett egy vaskos kiadvány szerepelt. Utóbbi könyvalkotás megmarad a kiállítás bezárása után is, benne a mozgóképes dokumentumok kikockázásával létrehozott, Székely Katalin tanulmányával kísért, a vonatkoztatott képregény formájában véghezvitt, vitákat gerjesztő újrajátszás a mai napig intézménypolitikai konzekvenciákkal bíró és hiányos dokumentációval rendelkező „forradalommal” foglalkozik, amely 1989/1990-ben zajlott a Magyar Képzőművészeti Egyetemen.

A fikció, hoax, konteó és a dokumentáció sajátos keveréke KissPál Szabolcs A műhegyektől a politikai vallásig (Magyar trilógia) című, rendkívül komplex, a kutató művészet eszköztárát felvonultató kiállítása, amely a Trianon-diskurzus erdélyi magyarságot, sőt, tájat idealizáló vonatkozásainak kritikai megközelítésével foglalkozik, valamint egy fiktív régészeti feltárás keretében kíméletlen objektivitással mutatja fel az ellentmondásokat, amelyek a keresztény világnézet és az újpogány rituálék ideológiai összekapcsolódásából fakadnak. A projekt a 2015-ben a Budapest Galériában és a Kiscelli Múzeumban rendezett Privát nacionalizmus kiállításon látott Szerelmes földrajz c. videón alapul.

A kutató művészet és a Trianon-diskurzus témájával foglalkozott a Teleport Galéria által kurált Nekem Trianon című kiállítása is, amely a nemzeti interpretációk, szempontok, traumatikus élmények finom ütköztetésének érdekében különböző, érintett országokból származó alkotókat kértek fel részvételre, és a szubjektivitás szerepét hangsúlyozták a koncepció kialakításkor. Alapvetően konceptuális megközelítések több esetben is a termőföld nemzeti érdekeken túlmutató jelentőségével foglalkoztak (Olja Triaška Stefanović, Anetta Mona Chişa és Lucia Tkáčová) de a legmegrendítőbb szembesítés Anca Benera és Arnold Estefán munkája, amelyben a trianoni békeszerződés román és magyar nyelvű szövegét írták egymásra, távoli rokonság lehetőségét felvetve a Sociéte Réaliste Greater Europe c. alkotásával (2008-9).

Az immár külön utakon járó magyar-francia művészduó egyik tagja, Gróf Ferenc acb Galériában rendezett X című kiállításának is az írás állt a középpontjában, amely az OFF számára meghatározó utópia-tematikával keveredve jelent meg. A design és a képzőművészet határán mozgó jelrendszerekből táplálkozó jel-tárgyak, ábrák, falfestés-részletek Morus Tamás 1516-ban megjelent Utópia c. művéből származó elképzelt nyelv abc-je, az X jel komplex jelentésmezeje és az írásban megőrződő emberi tudás, az írás tudásszimbólumként való megjelenésének relativizálása, megismerhetőségének kérdésessége mentén olvashatóak.

Az Artpool P60 kiállítóterének a neoavantgárddal foglalkozó kutatások számára jelentőséggel bíró, Altorjay Gábor Körözött művek. 1967-2017 címet viselő kiállítása (kurátor: Benedek Kata) esetében is meghatározó volt a dokumentum, a személyes archívum. A kiállított anyagok a művész ’67-es disszidálása előtt született elképzelések, tervek, szövegek, versek, levelek reprodukciói - az eredetiek hiányában -, amelyek felvázolják az alkotó kapcsolati hálóját, a szociokulturális környezetet, óhatatlanul rendszerkritikus alapállást rajzolva ki.

Végezetül néhány szó a vidéki kiállításokról. Nagykanizsa, Pécs is helyet adott OFF-eseményeknek, ahogy az Artmagazin egész napos kirándulásának úticélja, a szocializmus ideális városról alkotott elképzelését megvalósító Dunaújváros is a helyszínek között szerepelt, továbbá az egri Arkt Művészeti Ellátó Alternatívák. Kulturális-közösségi kísérlet c. csoportos kiállítása is (kurátorok: Fábián Gábor, Gergelyi Erna). Ez a tárlat a távozás vagy maradás nemzetközi viszonylatban is meghatározó kérdéskörével foglalkozott Egerhez ilyen vagy olyan módon kötődő, a grafikától (az Egerben egykor tanárként dolgozó Sarkadi Péter Hajdu István szavaival „közép-európai konceptuális pop” Ásító inas-munkái) az installáción (Bukta Imre, Rostás Bea Piros, Tóth Zsuzsanna) át a public artig (Fekete Valér Sior) húzódó műfajokban egyaránt aktív alkotók részvételével.

A művek a kisvárosi élet és érvényesülés, az elvándorlás nehézségei, a személyes kötődés és emlékezet, az intim terek és közterek, az átmenetiség és az állandóság problematikáival foglakoztak. A legsűrűbb jelkép talán Fejes Adrienn gigantikussá nagyított és naplókészítéssel ötvözött ágy-installációja, amely az állandóságot és az otthont jelképezi a kivándorlás és otthonmaradás dilemmájában. A kiállítási koncepció a helyszín, az Arkt küldetésére, és a már említett keretek által megszabott közösségfejlesztés lehetőségeire, korlátaira is reflektált.

Saját bevallása szerint, országos és nemzetközi szinten egyaránt, az OFF-Biennálé számára is ez a legfontosabb misszió. A fenntarthatóság összetett problémái mellett azonban a legsürgetőbb feladat, hogy a projektek valóban elérjék a célközönségüket - a szűk szakmai keretrendszeren kívül is.

 

 

2017. december 30.
PRINT