Egyed Nóra

Ha nagy leszek, gyűjtő leszek...
artmagazin

 

Új lapot köszönthetünk ez év végétől a hazai művészeti folyóiratok között: az artmagazin szándéka szerint azt a mindmáig nehezen áthidalható, bár nem szükségszerűen meglévő távolságot igyekszik csökkenteni, amely a művészettörténészek és a műgyűjtők, műkereskedők között érzékelhető, és amely számos vonatkozásában bénítóan hat nem csak a klasszikus vagy modern, de a kortárs művészet értékelésére is. A szakmai berkeken belüli, legtöbbször magukat egy tiszteletre méltó intézmény bástyái mögé elsáncolt művészettörténészek és a műgyűjtők, műkereskedők közötti párbeszéd valóban akadozó és moderálásra szorul.

Az első benyomás kétségtelenül pozitív: a lap visszafogott és szép arculatot kapott, semmilyen tervezői invenció nem tolakszik a kitűnő minőségű műtárgy-reprodukciók és az olvashatóság szempontja elé. És olvasunk is, ha már ilyen szépen kínálják - olvasunk és néha elbizonytalanodunk, akarunk-e műgyűjtők lenni?

Mikorra ugyanis a legalábbis vegyes színvonalú írások végére érünk, egyre biztosabbnak tűnik, hogy minket itt nem is csak tájékoztatni, hanem oktatni szándékoznak, sőt, ha már ezen is túl leszünk majd, vásárlásra buzdítani. De még mielőtt túlságosan elmerülnénk a szövegek - vélhetően gondos szerkesztői kezek munkáját tükröző - homogén és kissé egyhangúvá simított, gyakran az iskolai dolgozatok nyelvi visszafogottságát idéző világába, szögezzük le: az artmagazinban valóban közérthető szövegek sorakoznak. A szerkesztési elveket dicséri, hogy az írások legtöbbje kapcsolódik valamilyen aktuálisan zajló kiállításhoz, kutatáshoz vagy eseményhez, és szépen kontextualizálja azokat a nem szakmai közönség számára is.

Az említett közérthetőség a lap erénye és hibája is egyben. Erénye, mert a hazai palettán ez idáig ritkán jutott hely a nem csupán a szűken vett szakma érdeklődésére számot tartó, de igényesen megírt szövegeknek; és hibája, mert a közérthetőség kívánalma miatt elvész az egyes tanulmányok egyedisége, eltűnik a szerző és néhol, valljuk be, az unalomig didaktikus a stílus. Ez a lap persze nem kritikai fórumnak indul, inkább bemutató, leíró jellegű szövegeket közöl, az a szerény elégedettség és mérsékelt önreklám, amely több cikken is átsüt, legalábbis bosszantó. Szoboszlai János kevés jobb referenciát talál az általa működtetett acb galériánál, Petrányi Zsolt elégedetten és sovánka mondanivalójához képest hosszan ír az általa szervezett madridi kiállításról, Deák Erika saját berlini szereplését dicséri - mennyi boldog ember!

Egyébként is elég szembetűnő a régebbi, akár a háború előtti és a kortárs művészettel foglalkozó szövegekkel kapcsolatos aránytalanság: míg az előbbiről szóló tanulmányok zöme - gondolok itt elsősorban Ébli Gábor írására a Tamás Galériáról - legalábbis tanulságos olvasmány, addig az utóbbi témáról született szövegek talán éppen az említett érintettségekre és az önreflexivitás hiányára visszavezethetően, kevés nyomot hagynak az olvasóban. Szoboszlai másik, Iinumáról írott értelmezése viszont már majdnem elégedett olvasóvá emelt, bárcsak ne úgy próbálna vásárlásra ösztönözni az utolsó mondatokban, hogy még hálásak is lehetnénk érte.

A piacépítéshez az ennek alapot adó közösség megteremtése és megtartása szükségeltetik, ehhez pedig egy művészeti újság elsőrendű, nehezen megkérdőjelezhető legitimitású fórum. És ha a szerzők és szerkesztők egy kicsit el tudják majd engedni a házifeladat-írás kényszerű kötöttségét, még akár élvezetes lapot is csinálhatnak. Mindehhez még azt kell majd eldönteni, mennyiben tartható a 19.-20. század jeles gyűjtőszemélyiségei alapján kirajzolódó ideálkép, illetve valóban modellértékű-e mindez kortárs viszonylatok között.

2003. december 9.
PRINT