Random helyzetjelentések Londonból VII.

Új óceán szörf

Szövényi Anikó

Random helyzetjelentések Londonból VII.

Új óceán szörf

Kicsit fűrészporos lett, amikor az East Enden az asztalos műhelyek tőszomszédságában álló Century galériába belépett. A Freebase című kiállításon 11 frissen diplomázott és díjat nyert művész munkájával találta magát szemben. A tárlat tanulságos, jól illusztrálja a népszerű tendenciákat. Például azt a popos festészeti irányt, amely számítógépes vektorgrafikus programok egyszerű grafikáját és tónusvilágát adja vissza a vásznon, amit itt Emily Wardill [ pic01 ] képvisel. Olajjal és vászonnal dolgozott Phil Coy is a ‘Walk in The Park (prototype for a satelite)’ c. munkájában. [ pic02 ] Négyzetméteres, a zöld különböző árnyalataiban festett monokrómokat rakott le a földre ill. egy kis tolókocsira, néhányat pedig összepakolva, szállításra készen a galéria előterében. Így promotálva a roppant praktikus összecsomagolható és bárhol lefektethető zöld ösvény prototípusát. Érdemes még kiemelni Louisa Fairclough videóját is. A ‘Looking for the Ideal Place to Pitch a Tent’ (Az ideális hely keresése egy sátor felveréséhez) tájképtanulmányok sora lassan egymásba úsztatva, középen a változatlanul álló sátorral.

Innét, a bútorraktárak finoman szólva lelakott részéről evezett tovább az East End üzleti negyedébe, hogy megtekintse a nagy tanácsadó cégek irodaházai keretezte Bowieart Window-t. A kis kirakatot David Bowie fiatal művészeket támogató szervezete, a Bowieart működteti, egyébként pedig kísértetiesen hasonlít Szörényi Beatrixék Hattyú utcai kirakatához. [ pic03 ] (Éljen az azonos hullámhossz!) Egy pillanatra honvágya is lett hősünknek. Szóval ebben a kirakatban most Craig Fisher kapott nyilvánosságot egy kissé Oldenburgos munkával: három csizma, hátizsák, fegyver – egy űrlény kellékei óvodás játékok futurizmusát imitálva, puha jövő-szagú anyagokból, neoprénből és hőálló PVC-ből megvarrva. [ pic04 ] [ pic05 ]

A szörföt folytatva – esőn és áramló nyakkendős tömegeken átküzdve magát – jutott el Dél-Londonba, a Beaconsfield galériába, ahol Shozo Shimamoto szerepel a már korábban említett japán év keretében. Az idős performer a Gutai csoport tagja volt, akik az 50-es években az absztrakt expresszionizmus hatására kezdték el híresen vad performanszaikat Japánban.
A mostani kiállítás során Shimamoto egy 60-as évekbeli performanszát reprodukálva nyolc festményt készít el: a plafonról, kb. tízméteres magasságból festékkel töltött műanyag pohár-együtteseket ejt le egy, a földre terített hatalmas kasmírra. Az így készült festményeket aztán kiállítják. Sajnos magát a műveletet hősünk lekéste, de a romokból azért vissza lehet fejteni a folyamatot. [ pic06 ] [ pic07 ] [ pic08 ]

Végül pedig mindazok, akik a szerzővel együtt keresztülverték magukat idáig a cikken, jutalomból megérdemlik az eheti szörf legizgalmasabb kiállítását, ami finoman szólva centrális helyen, a Hyde park közepén, a reprezentatív Serpentine galériában történt meg.

A 99-es Velencei Biennálén díjat nyert Los Angeles-i Doug Aitken film- és installációművész a galériát elsötétítve és kékre festve, annak minden terét felhasználja komplex munkájához. A ‘New Ocean’-be (‘Új óceán’ – ez a kiállítás címe) mintegy lassan beleereszkedik a látogató: a lépcsőn lefelé menet elektromos, digitális zajokkal kevert természetes hangok (vízcsepegés, repedezés) vezetik be az első helyiségbe, ahol három vászonra vetített videót láthat az antarktiszi jéghegyek olvadásáról. A film szerkesztési technikája a későbbiekre is jellemző: néha különböző felvételeket vetít párhuzamosan az egyes vászonpanelekre vagy tükrözi őket, máskor pedig egyetlen svenket futtat körbe rajtuk. [ pic09 ]

A pincéből visszatérve egy kupolás helyiségbe jut hősünk, ahol világító panelen egy barlang bejáratánál álló figura sziluettje rajzolódik ki [ pic10 ]. Innét jobbra vagy balra is folytathatja útját, mivel az egyes installációk nem-lineáris narratíva szerint, a galéria tengelyére szimmetrikusan helyezkednek el.
A baloldali szobában kerek vászonra vetített, változó ritmusú, gyorsuló/lassuló vízcsepegés látható, ahonnét hamar átrántja az embert a következő klip a másik terembe: szertornász lány utazása elégikus képekben elmondva. Ahogy a lány éjszaka tipikus üres urbánus tereken halad át [ pic11 ], a metrótól elér egy hídhoz, onnét leugorva pedig megkezdődik lengése a szeren. Kilencven fokkal elfordítva, a kétpaneles vászon középső osztásánál helyezve el a korlátot, a lány vízszintesen pörög, egyik képernyőről a másikra lendül. A felvételek mind közelibbek, a vágások egyre gyorsabbak lesznek. Ezalatt a környezet zajaiból kiinduló lassú zene egyre hard house-osabb lesz, majd a rendező hirtelen a fekete éjjeli hátteret fehérbe úsztatva egy elvont térbe röpíti a lányt.
A szertornász történetére felel a galéria átellenes termében egy fiúról szóló videó, aki a sivatagból indulva jut el az üres városi tereken (szupermarket, parkolóház, stb.) át szintén a hídhoz. Onnét földet érésének fekvő pozíciójából kiindulva, a pörgéshez hasonló repetitív rész kezdődik: az alvó arcába zoomolva majd abból újra ki, már más helyszínen, majd így tovább zoom ki és be, egyre gyorsulva, erősödő zenével és a szemhéj alatt mozgó szem remegésével. Aitken a nézőt sajátos transz-szerű állapotba ringatja.
A két történetet a központi kör alakú helyiség kapcsolja össze. Itt a falon panorámaképként körbefut egy vászon. Mintegy az óceán horizontjaként, abban a kamera lassan süllyed majd újra az olvadó felszínre jut. A süllyedés jelenetével egyszerre egy másik, plafonon elhelyezett kör alakú vászonra egy lebegő figura homályos sziluettje vetül.
Nem könnyű visszaadni ezt az összetettséget, főleg mivel a hangok, dallamok egyenrangúak a képekkel. Ezek vezetik egyik teremből a másikba a nézőt, s nagy szerepük van annak a transzállapotnak a megteremtésében, amitől ebben az utolsó szobában már mindenki csak elzsibbadva fekszik a panoráma-vászon alatt.
Ezzel az egyetlen ambientté összeálló kiállítással Aitken szinte szakrális térré alakítja a galériát. Egyszerre inspiráló és relaxáló az élmény. A tökéletesen fényképezett üres urbánus terek és a természeti képek néha ugyan már túlcsordulnak, sőt a világmodell kissé didaktikus és hatásvadász, de azért nagyon kellemesen hatott hősünkre ez a transz.

Nincs kőből az ő szíve.