kapcsolódó kiállítás:
Párbeszéd
2000. szeptember 15. - november 4.
 

Merhán Orsolya

Párbeszéd
Kiállitás a Deák Erika Galériában
2000. szeptember 14 - november 4.

 

Lendületes, fiatalos és vidám hangvételű - bár kissé talán elnagyolt és a trendnek túlságosan megfelelni kívánó - kiállítás nyílt a Deák Erika Galériában. A Párbeszéd programja, hogy generációs jelleggel, egy-egy már befutott, profinak és elismertnek számító művészt párosítson egy-egy pályakezdő, felfelé futó fiatal művésszel, és a hasonló gondolkodásra, a művek valamiféle kapcsolatára hívja fel a figyelmet. A koncepció szerint ez kölcsönös szellemi felfrissülést eredményez, új gondolatokat, szempontokat vet fel, és az egy kiállítótermen belüli kis külön dialógusok jótékonyan befolyásolják az alkotók ”monológját”.

Szellemes elgondolás: több és más ez, mint az egészen más párbeszédet eredményező mester-tanítvány viszony, hiszen abban az összefüggésrendszerben egyfajta alá-fölérendeltségről beszélhetünk, és generációs értelemben is nagyobb a kontraszt, mint esetünkben. A lazábban egymás mellé rendelt párosok tapasztaltabb -, a kiállításokon, galériákban, és egyáltalán, a művészeti közéletben, a képzőművészetben mint szakmában és ”iparban” gyakorlottabban szereplő tagjai szimbolikus értelemben teret és helyet nyújtanak a mostanában porondra lépőknek, és a generációk közti bármiféle feszültség és ellentétes érdekeltség helyett az azonosságokat és hasonlóságokat erősitik.

Az ötlet és a rendezőelv tehát rendkivül szimpatikus, a kurátor Erdősi Anikó által találékonyan és ötletesen választott párok többsége nagyszerűen illik egymás mellé, és egy-két eset kivételével a párosítás indokolt, érthető és következetes. Ezek után talán kekeckedőnek tűnhet az a megjegyzés, hogy talán érdekesebb és komolyabb lett volna, ha a ”Párbeszéd” kiállítás sorozatként valósul meg, egyszerre csak egy vagy két művészpáros több alkotással való szerepeltetésével, mert így néhány esetben elmosódik, nem értelmezhető a kiállitók gondolkodásának és formanyelvének jellegzetessége és karaktere, inkább az ötletszerűség dominál. Például Braun András művészetében szerintem éppen az a lényeges, hogy hagyományos festészeti eszközökkel (jelen esetben vászon -akril technikával) valósítja meg a képeit, és a választott motívumok valamint az alkalmazott technika kontrasztja adja a művek dinamikus, telített iróniáját. Follárd Barbara printje ezzel a művészi koncepcióval egy nagyon felszínes látványbeli hasonlóságon kívül semmilyen párbeszédet nem folytat, és így önmagában, sorozatból kiragadva nem rendelkezik olyan erős karakterrel, mely indokolttá vagy érdekessé tenné ezt a választást. Hasonlóképp nem érzem szerencsésnek a Kósa János - Kovács Gergely párosítást, annyira nagy a kontraszt Kósa izgalmas, összetett, bonyolult festészettörténeti összefüggéseket és elméleti kérdéseket is felvető, nagyvonalú professzionalizmussal előadott olajképei és Kovách Gergely semmitmondó és ötlettelen kisplasztikái között.

Talán a legszerencsésebb választás volt Szűcs Attila érzékeny, finom, szürrealisztikus szakralitásba hajló festményeit Iski Kocsis Tibor ”ironikus naturalista”, mozgalmas diptichonjával párosítani. Nem pusztán, mert a technikában, méretben, felfogásban jól összevethető, nagyon határozott szemléletű képek a kiállítás leglátványosabb darabjait alkotják, hanem mert az irracionális festészeti téralkotás két gyökeresen ellentétes felfogásának - egy elvont, meditatív, szubjektív individualista valamint egy extrovertált, az új évezred urbanizált civilizációjának és elidegenedett technicizmusának parodisztikus feldolgozását nyújtó - ütköztetése a tárlat telitalálata.

A fennmaradó két páros közül a fotót illetve fotóprintet kiállitó Muntadas rezignált, szomorkás - és Esterházy Marcell egy poénra kihegyezett művei szintén érdekes kontrasztot alkotnak, érdekes lett volna a sorozatból kiragadott darabok helyett az egész ciklussal megismerkedni.

Nagy Kriszta és Kupcsik Adrián fogyasztói, kommersz és populáris kultúrából táplálkozó művészete jól rímel egymásra, és a reklámok, a divat és a képregények világára ironikusan reflektáló műveik talán a leginkább megfelelnek a kortárs képzőművészet legújabb trendjeinek.

Mindenesetre, az összes kritikai megjegyzés ellenére el kell ismerni, hogy felnőtt egy felszabadult, kozmopolita, ”up to date” művészgeneráció, amely a szélesebb - nem csak kifejezetten a szűk szakmai - közönség számára is képes eröltetettség és görcsösség nélkül egy sokszínű, látványos szezonnyitó kiállitást produkálni, és jókedvűen szerepelni a kellemes hangulatú, fiatalokat patronáló kereskedelmi galériában.

Budapest, 2000. szeptember 20.

2000. október 9.
PRINT