Felhúzhatós nyuszi vágtat keresztül egy ovális, zöld plasztik síkságon, előtte egy ketrec TV képernyőjén igazi nyulak BEUYS nevét mutató répákat dézsmálnak, kissé tovább UV-Léda a falon, alatta egy hattyú negatívja világít , szemben vele egy férfi saját arcát vizezi lassan, alatta sötét tó; a medencéből kalapács hangja hallatszik, egy puha anyagba betűket vernek és ez már a falra vetül, de a „tó” vizét egy gépkar ajzza fel, a betűsorok szétzilálódnak, mintha csak a képernyővel lenne baj… De nem, ennek pontosan így kell működnie… Távolabb egy újabb élmény hív: sötétben világló UV-táj vagy belső labirintus, netán maga az univerzum, valóban egyre halványabb, egyre tágul, az ismeretlen földöntúli tájat, mintha magába szívná a fal, hirtelen nappali világossággal ég a HIMMEL felirat, ettől azonban cseppet sem lett kézzelfoghatóbb az illékony élmény.
A kiállított négy installációt valójában egyetlen environmentként éli meg a látogató, az egybefüggő audiovizuális tér egyetlen műalkotásként értelmezendő. Ezt két egyértelmű tény is bizonyítja – a művészek akarata mellett -, az egyik: nincsenek külön címei az egyes installációknak, a másik: az egyöntetű cím: „B”-idő. Block-idő vagy idő-blokk? Szubjektív vagy objektív idő? Múló vagy örök? Kezdjük talán a Block-időnél, azaz a Block-csoport történelmi idejénél. A kiállítótérbe lépve az első installáció erre a kérdésre reflektál: Milyen a művészettörténet utáni művészet? Milyen a nem hőskori művészet? A mű viszonylag jól megragadható kiindulópontja a BEUYS felirat, amelynek alapanyaga nem más, mint a nyulak eledele: répa. Beuys híres performansza a „Hogyan magyarázzuk meg a művészetet a döglött nyúlnak?”, azt az értelmezést veti fel, hogy a művészet eszköz, amelynek segítségével a lény, mintegy újjáéledve, magasabb tudati szintre jut. A Block csoport ezt egyrészt megfordítja: tápláljuk BEUYS gondolataival a nyulakat (ez persze szabad behelyettesítés tárgya), akik egyébként vígan élnek a ketrecükben (ld.: szaporodnak, mint a…). A következmény azonban (hátrébb, a falra vetítve) lehangoló, a nyuszi géppé válik, tehetetlen és gondolattalan tárggyá. Lesújtó kép a befogadás sivatagáról. Nem hat, netán rosszul hat a beuys-i művészet-répa? A játéknyúl üzenete: a technológia, a gépesített világ önnön tulajdonságainál fogva visszautasít mindenfajta metafizikát, de az általa létrehozott tárgyakon keresztül messzemenő metafizikai kérdések elé állítja az embert, akinek szembe kell néznie azzal, hogy más természetű gondolathoz tartozik.
Művészettörténeti utalások szövik át a következő művet is, amely Caravaggio Lédáját UV színben vetíti a falra , a nőalak mozgalmas, erőteljes körvonalait ellenpontozza az alatta kicsiben falra vetített hattyú, melyet nehezen ismer fel a fotónegatívhoz nem szokott szem. Léda pozitív és a hattyú negatív képe a legújabb technológia felhasználásával kerül elénk, felvetve szemérmes és szemérmetlen, a régi és új örök és aktuális kérdéseit.
A kiállítás további része másfajta időbe vezet: az álom és a túlvilág ideje ez. Lényegében egy álom leírása ihlette, pontosabban Hamvas Béla „Álom” című műve, amely így kezdődik: „Jung, az álmok mai mestere megtanított arra, hogy tiszteljük az álmokat, mert sokkal többet tudnak, mint mi.” Az itt következő installáció központjában egy sekély medence terül el, az egyik projektor a vízre vetít, és a kép innen a falra vetül: kalapáccsal betűket vernek le az aljzatba, de sajnos a szöveg nem vehető ki, mivel fordítva mutatják a képet, ráadásul egy gép néha felkavarja a vizet, vagyis a képet. ( Ez azért sok a rejtvényből) A betűk Hamvas fent említett írását rögzítik. A medence mellett lévő másik falon szintén vetítés zajlik: a művészek egyesével megjelennek az „ablakban”( utalás a „Méhészre”), vizet merítenek és arcukat benedvesítik vele, kezüket hosszasan arcukra szorítva, amely a befelé figyelés, a befogadás és a fájdalom asszociációit nyitja meg. Idézem Hamvast: „A méhész azért nyitotta ki az ablakot, hogy az éjszaka folyamán a ház köré gyűlt lelkeket beeressze.”
A Hamvas féle írásra való utalás mellett a víz tükröző funkciója felveti a mimézis kérdését és azt a platóni gondolatot is, miszerint a művészet a tükrözött valóság további torzítása.
Az environment utolsó alkotóeleme tulajdonképpen a mennyországot idézi meg. A misztikus UV színű univerzum, nemcsak a csillagoktól nyeri mintázatát, hanem a lelkektől is, akik megtisztulva érkeznek a mennyország sejtelmes közegébe. Az éjszaka hirtelen nappallá válik és a földön lévő(!) HIMMEL felirat világítani kezd, de tudjuk, hogy az éjszakában is jelenlévők nappal sem tűnnek el, legfeljebb csak a szemünk elől.