Kétség
mélyén egység
Művészet az Erzsébet-hídon
A nyilvános
városi térben megjelenő művészetnek
nincs könnyű dolga. Semmi sem védi, mint a múzeumban,
küldetése mégis ugyanaz. A lélek húrjain
játszik, mint minden igazi mű. Jól megválogatott
eszközökkel, köztéri léptékben. Álomszerű
jelenésként, látomásként, mindig csak
néhány napra. Éppen tűnékenysége
az, ami emlékezetessé teszi. Küldetését
a mentális spektrumban teljesíti be. Sokan nézik
nem sokáig. Jelenléte esemény. Mindenkit megszólító
képességében, a közvetlen demokráciára
emlékeztető, kulturális és társadalmi
különbségek közén átívelő
természetében rejlik igazi ereje. Általában
spontán nézői vannak, bár nem mellékesen
igazi médiaesemény, mely a protokoll szintjénél
jóval mélyebbre hatol. Hisz munkaeszköze a média,
amely így akaratlanul is művészkézre kerül.
El is kél ott ez a kéz, hisz érdemtelenül száműzetett
a művészet a nem-protokolláris társadalmi nyilvánosság
mediális zónájából a múzeumok
mélyére. Nagyon klassz dolog persze a múzeum, de
nem csak ott van helye a művészetnek. Érdemes néha
kiszabadítani a szellemet a palackból*.
Az Erzsébet híd a városi terek művészeinek
múzsájává vált az elmúlt években.
Történetéhez immár szervesen hozzátartozik
például Lakner Antal 1993-as Irányjelek
c. projektje, amely a város jobb és balpartja között
feszülő, elsősorban a mentális zónában
aktív különbségeket tematizálja. A híd
pilléreire á la Letraset illesztett, a hídon
áthaladók számára jól látható
"ideát" és "odaát" feliratok
senkit sem hagytak ki a játékból. Pont ők,
az áthaladók voltak a művelet célcsoportja.
A művész az átutazás élményére
ültette rá szókimondó szövegét.
Nem mellékes körülmény, hogy a műben a budai
oldal számít "ideát"-nak (a szerző
maga is a város dombosabb részén lakik). Magam is
tapasztaltam már évekkel korábban a jelenség
alapjául szolgáló "budatudatot", mely valóban
felülmúlja az átlag lokálpatrióta léptéket.
Egy Budán lakó barátom például egyenesen
megrázkódtatásként fogta fel, ha át
kellett jönnie Pestre. Én, mint budai születésű
pesti lakos csak nevettem rajta, s csodálkoztam ezen az önkorlátozó
gesztuson. Nekem nem jelentett drámát, ha átmegyek
a hídon (magam is majdnem lementem hídba, mikor először
mondta), ezért többnyire "ideát" találkoztunk,
vagy kézenfekvő kompromisszumként a Margitszigeten.
8 és fél évvel Lakner produkciója után
újabb művészi beavatkozás terepévé
vált a híd néhány napra. Ezúttal a
SuperGroup komponált ide
szöveget. Nemcsak szöveget, hanem zenét, akarom mondani
formát is: Az "egy hajóban evezünk", "szavazz"
szlogeneket a híd pilonjai közé feszített, hajót
formázó kék háló két végébe
írták.
A műveletet egyébként névváltoztatással
kezdték, híven a projekt természetéhez. Tavaly
ugyanis Comintern Supergroup néven elhozták majd az összes
díjat az @®© óriásplakát- és
videóversenyén. Akkori nevük szójáték,
hisz a nemzetközi kommunikációra, és nem a kommunista
internacionáléra gondoltak közben, de azért
érthető, hogy a név balos zöngéi zavarták
volna a szándékosan unideologikus, átvitt és
szó szerinti értelemben középre tervezett üzenet
célbajuttatását. E sorok írója szerint
volt már jobb neve is a formációnak**, hisz a szupergrup
eléggé kopott szava a kommunikésön intrernésönelnek.
A "Hajó a hídon"
projekt este hozta igazi formáját. Egyrészt mert
működésbe léptek a fény-evezők.
Másrészt nappal a szlogenek láthatóan elkülönültek
a "hajótesttől", feltehetőleg az előbbi
nyomtatása és a utóbbi széláteresztő
képessége között feszülő különbségből
adódóan (a terveken a feliratok mintegy a hajó neveként
még szépen beleolvadnak a testbe). Mintha az egyébként
könnyed, elegáns forma le akarta volna dobni magáról
szlogen-ruháját. Pedig a tartalom hitelesnek tűnt,
akár az egyik, akár a másik oldalról néztem
(hála mobilitásomnak, Széchenyinek és az összes
hídépítőnek). Nemcsak mert tudom, hogy a tettesek
között van budai lakos és pesti polgár is, hanem
mert én is úgy gondolom, hogy ez a két fél
mégis ugyanaz a város és még ugyanaz az ország.
* Budapesten az első nagy nyilvánosságot kapott ilyen esemény az 1992-es "A szabadság lelkének szobra / 1984 W." című projekt volt, mely során a TNPU kísértetnek öltöztette be a gellérthegyi szabadságszobrot.
** a Supergroup elnevezés mégsem alaptalan, hisz hozzájuk fűződik számos valóban emlékezetes produkció: ők csinálták a magyar tévé szuperszonikus kulturáls ajánlóműsorát, az érdemtelenül megszüntetett 72 órát és ők alkotják a Vákuum TV revüstábját is.