Fekete is, fehér is

 

Fekete is, fehér is

„Feketén-fehéren”
grafikai kiállítás a Műcsarnokban
Nyitva: 2001 január 24. – 2001 február 18.

A mai magyar festészet összképét bemutató Dialógus volt a tulajdonképpeni prológusa annak a kiállítási ciklusnak, amelynek keretében most — másodikként — a grafikai termés is terítékre került. Hosszú évek és évek után tehát érvényt szerzett a hőn óhajtott közösségi akarat: a művésztársadalom tömegesen jelenhetett meg a Műcsarnok sokak számára oly távoli falai között. Így most aztán mindenki kicsit jobban érzi magát a művészeti világban, kivéve azokat, akiket kizsűriztek. De talán azoknak is okuk van az elégedettségre, akik önszántukból maradtak távol, hiszen a felhozatalt képező ömlemény viszonylatában opusuk egyedi értéke szerencsés esetben valószínűleg még hangsúlyosabbá vált.

Ömleményen elsősorban a tálalás mikéntjében megmutatkozó uniformizmust értem, vagyis azt a technikai mozzanatot, amely egy bizonyos szinten kiegyenlíti és összemossa a több mint százötven művet. Annak az elhatározásnak a nyomán ugyanis, hogy az eredetiket azonos kiszerelésben, a számítógépes szkennelés, nagyítás és nyomtatás meghatározott feltételei közepette egységesítik, sok esetben meglehetősen felemás eredmény született, amely megfosztotta az alkotásokat nem kevés egyedi vonásuktól. Nyilvánvalóan nem volt elegendő idő ahhoz a műgondnak nevezhető figyelemhez, hogy a technikai ”átjátszás” során egyformán odafigyeljenek minden olyan részletre, árnyalatra, amelyre a szerzők nagyon is ügyeltek, annak tudatában, hogy számukra egy alkotáson nincsenek fontos és kevésbé fontos részletek.

A kiállítói koncepciónak — szerencsére — nemcsak árnyoldala van. Létezik valami szép és erőteljes is abban, hogy a hatalmas fehér falakon kizárólag a fekete uralkodik, azonos ritmusban és méretben. Valami ritkán tapasztalható rend dominál a stílusbeli rendetlenségben, az áttetszőségnek egy olyasfajta minősége jelenik meg, ami a hasonló tömegrendezvények szerkezetét rendre szétzilálja. Az ötlet tehát alapvetően jó és érdekes, mint ahogyan az a mozzanata is rendhagyó, hogy az eredetiket egy a helyszínen felállított gyűjteményből ki lehet kérni. A kiállítás egy képtározó — egy tulajdonképpeni fájl — funkcióját veszi fel, ahol a másolatok nem látható mintáikra utalnak, s egészében véve egy összetett, a grafikai művészetben régóta jelen levő, már-már filozófiai kiterjedésű problémakört generál, tudniillik a Walter Benjamin által vizsgált sokszorosíthatóságét.

A téma nélküli kiállításon szinte mindenki az ”átlag én”-t hozza, vagyis az egyediségnek azon a fokán mutatkozik, amely a már ismert stílusbeli jellemzőket érvényesíti, megkönnyítve a képi beazonosítást (már ott, természetesen, ahol létezik kiforrott stílus). Az anyag ilyen értelemben kevés újdonságot mutat, itt nincs helye a kísérletezésnek. Itt mindenek előtt az azonnali felismerhetőség szempontjai érvényesülnek, mint minden olyan csoportos bemutatón, ahol egyetlen alkotásnál nem többel lehet közönség elé lépni. Ennek következtében emblémákká kövesedett ikonográfiai struktúrák sokaságával találkozunk, amelyek rendszerint önmagukra utalnak vissza, vagyis önmagukba csavarodva gerjesztenek szubjektív erőtereket. Mintha mindenki csak monológot mondana, nincs a teljesség igényével számoló igazi lehetőség a párbeszédre és a látens nyelvi-jelentésbeli kapcsolódások azonosítására.

A mai magyar grafikában erővonalakat meghúzni szándékozók itt nem sokra mennek, mert ez egyszerűen lehetetlen, még a rendezők jó szándéka ellenére is. Tehetségesek és kevésbé azok, az élvonalbeliek és a derékhad különös találkahelye ez a kiállítás, amely azért sem nyújthat hiteles képet a műfaj pillanatnyi állapotáról, mert több nívós alkotó elvetette a nyilvánosság elé lépésnek ezt a lehetőségét. Valószínűleg a cél nem is az volt, hogy a kapott összkép valamilyen tudományos vizsgálódásnak képezze tárgyát és mélyrehatóbb művészettörténeti sommázásra adjon okot (ezt a gyanút támasztja alá a vaskos katalógus szerény elméleti pallérozottsága is). Mert akkor egy a mostani ”népnemzeti” zsűrizés kritériumaitól némileg különböző kritikai konstrukciónak megfelelő meghívásos szemlét kellett volna tető alá hozni.

A nagyközönséget, persze, mindez nem érdekli. Aki csak azért tér be a Műcsarnokba, hogy egy órácskára kikapcsolódjon és kellemesen érezze magát, ezúttal nem csalódhat. Az összkép könnyed és légies, nyoma sincs annak a röghöz kötöttségnek, amely vélhetően a következő turnusban vár bennünket. Tudniillik a kortárs szobrászok szemléjén.

Szombathy Bálint