E-mail interjú Bencsik Barnabással
2000. március 7.

 

Miből állt a Stúdiónak a 90-es évek második felében követett nemzetközi stratégiája és mennyiben volt eredményes?

A Stúdió nemzetközi kapcsolatait a 90-es évek közepétől kezdtük egyre szervezettebb formában és egyre tudatosabb stratégia alapján kialakítani. Hogy ez egyáltalán lehetségessé vált, abban nagy szerepet játszott az akkortájt megerősödő NKA és képzőművészeti kollégiumának nyitott, a nemzetközi kapcsolatokat erőteljesen támogató attitűdje. Ezt azért hangsúlyozom, mert a közül a néhány lényeges tényező közül, amelyik meghatározta a nemzetközi kapcsolataink irányát és jellegét, tagadhatatlanul a legfontosabb a financiális faktor volt. Egészen egyszerűen, csak olyan ország olyan városának művészeti szcénájával kerülhettünk tartósabb és komolyabb kapcsolatba, ahol ezekre a projektekre külön források hozzáférhetőek voltak. Természetesen csak hazai pénzekből nem lehetett külföldiekkel programot csinálni, viszont a külföldiek számára mindig sokkal szimpatikusabb volt egy olyan konstrukció, ahol a magyar fél is hozzájárult az ügyhöz. A kölcsönösség és az egyenrangúság a két fél között így megteremthette azt a kiegyensúlyozott partneri légkört, amelynek hiánya minden esetben valamilyen formában biztos hogy megzavarta vagy nehezítette az együttműködést. A külföldi források megnyílása a Stúdió előtt, talán a véletlenek szerencsés egybejátszása folytán - időben 1996-99 között - egybeesett a minisztériumi pénzek és az NKA felfutásával és ezeknek a nemzetközi projekteknek a preferálásával. Ez a viszonylag stabil pénzügyi háttér tette lehetővé, hogy a korábbi személyes kapcsolataimra alapozva egyre újabb, és az adott ország vagy város szcénájában egyre jelentősebb intézményekkel és kurátorokkal, művészekkel kerülhettem olyan kapcsolatba, amelynek keretében cserekiállításokat és művészcseréket tudtunk megszervezni (Gasworks, London; Duende, Rotterdam).
A másik lényeges szempont számomra az volt, hogy azokkal a szcénákkal, és azokkal a szereplőkkel kerüljünk kapcsolatba, amelyek és akik az adott időszakban meghatározó szerepet játszottak nemzetközi vonatkozásban is (In and Out of Touch, Budapest-London, svájci - magyar projektek a Liga keretében a Pro Helvetia támogatásával). Lényeges megfontolás volt ezeken túlmenően, hogy elsősorban nem a művészekre koncentráltam, hanem igyekeztem a külföldi „mediátorokat”, a kurátorokat bevonni az együttműködésbe, hogy a legkülönfélébb módszerekkel operálva elhelyezzem a „mentális térképükön”a fiatal magyar képzőművészek teljesítményét. Ennek a stratégiának volt része, hogy közösen szerveztünk, „kúráltunk”kiállításokat külföldi kurátorokkal, hazai és külföldi művészek bevonásával, itthon és külföldön (pl. Harm Lux, Beatrix Ruff, Svájc; Halldór Runolfsson, Izland) vagy a Gallery by Night 98, amikor fiatal külföldi, de komoly szakmai múlttal bíró kurátorokat hívtam meg, hogy a helyi művészeti szcénát megismerve, a magyar művészek közül válasszanak kiállítókat (pl. Maria Lind, Stockholm, Gregor Podnar, Ljubljana, Matthew Higgs, London, Christoph Tannert, Berlin). Az azóta eltelt időszak, nekem úgy tűnik, hogy visszaigazolta az elképzeléseimet, és nem egy külföldi kiállításon való részvételre kaptak azóta meghívást magyar művészek (pl. Németh Hajnal - Stockholm, Benczúr Emese - Stockholm, Lakner A., Csörgő A., Szacsva y P. - Ljubljana). Ebben az időszakban sikerült olyan széles nemzetközi kapcsolatrendszert kiépíteni a hasonló profilú független intézmények körében, hogy a Stúdió 1999 után is tudja folytatni ezt a stratégiát, még akkor is, ha a hazai kultúrpolitika módosulásai ennek nem igazán kedveznek.

Kik azok a fiatal művészek, akiket jelenleg a nemzetközi művészeti életben is jegyeznek, milyen a magyar művészet külföldi megítélése?

El-Hassan Róza, Németh Hajnal, Benczúr Emese, Lakner Antal, Szacsva y Pál, Csörgő Attila, Szépfalvi Ágnes\Nemes Csaba... A sorrend más-más szempontok szerint felcserélhető és bővíthető, de nem nagyon.
A magyar művészek külföldi megítélése pillanatnyilag kizárólag személyes kapcsolatokon múlik. Ha valakinek volt olyan szerencséje, hogy közvetlenebb, személyes kapcsolatot tudott kialakítani egy komolyabb befolyással rendelkező kurátorral, akkor annak bizonyos körökben jó a megítélése. A körök hatósugara a betöltött pozícióval természetesen egyenes arányos.

Milyen változásokra van szükség az intézményrendszerben, hogy javuljon a jelenlegi helyzet?

A magyar intézményrendszer, ha struktúrájában többé-kevésbé meg is feleltethető az angolszász vagy a nyugat-európai modellekkel, sajnos az intézményeket működtető szakemberekről ez már sokkal kevésbé mondható el. Ebben a kérdésben jelenik meg nézetem szerint a legnyilvánvalóbban az egyetemi képzés hiánya, és manifesztálódik az a meglehetősen idejétmúlt felfogás, hogy a kortárs képzőművészettel magát komolynak tekintő művészettörténész nem foglalkozik. Nincsen szakmai presztízse a területnek és - úgy tűnik - nincsenek komoly tekintéllyel rendelkező képviselői sem a kortárs művészettel foglalkozók nem túl népes táborának. A fiatalabb generációknak, ha csak valamilyen véletlen folytán nem kerülnek közelebbi, személyes kapcsolatba a szcéna valamelyik szereplőjével, valójában rendkívül nehéz, szinte lehetetlen kívülről, személytelenül, érdemi információkhoz hozzájutni a kortárs művészet aktuális helyzetéről. A szcéna rendkívül zárt, a bejutás aránytalannak tűnő nehézségeket támaszt azokkal szemben is, akikben esetleg lenne némi affinitás, s valószínűleg egyetlen kudarcos kísérlet elég, hogy kedvüket szegje. Hogy a minőségi szakmai utánpótlása a területnek hosszabb távon biztosítható és fejlődőképes legyen, ahhoz ezen az elzárkózó attitűdön mindenképp változtatni kell.

Milyen modellek kialakításával válna lehetségessé, hogy a magyar művészek legalább megmérettessenek? (Külföldi kurátorok ideutaztatása, magyarok külföldre küldése, ösztöndíjak, idegen nyelvű cikkek, stb.)

Ahogy a korábbiakban írtam, én pont a kérdésben felsorolt variációkat igyekeztem a gyakorlatba átültetni. Csak akkor lehetséges a becsatlakozás a nemzetközi művészeti áramlásba, ha a magyar partnerek minden tekintetben - nyelvtudás, tájékozottság a művészek és a teóriák, az aktuális trendek és diszkurzusok vonatkozásában, megfelelő intellektuális és financiális kapacitás stb... - egyenrangúként és „partiképesen”tudnak fellépni. Ettől kezdve már teljesen mindegy, hogy ki mire fekteti a hangsúlyt - publikálni akar a magyar művészekről befolyásos magazinokban, vagy inkább reprezentatív kiállításokat kúrál rangos kiállítóhelyeken - az eredménye úgyis az egész hazai szcénára hatással lesz.

2001. március 22.
PRINT