Interjú Pőcze Attilával, a Vintage Galéria vezetőjével
készítette Formes Attila

 

Fotózol?

Fotóztam.

Mettől meddig, mit?

Ez volt a kiindulás. Másodéves voltam az egyetemen amikor elkezdtem.

Hová jártál?

Műegyetem, Közlekedésmérnöki Kar, Járműgépész Szak. Közben kezdtem el fényképezni, teljesen autodidakta módon. Ez három évig tartott, aztán volt két kiállításom, az Almássy téren és a Galéria 11-ben. Úgy folytatódott a dolog, hogy lezajlott a kiállítás a Műegyetemen és rá néhány hétre láttam, hogy üresen áll a terem. Az addigi vezető valamiért abbahagyta és akkor én kezdtem el csinálni a galériát. Utána kaptam egy három éves ösztöndíjat a Fotómúzeumban, Kecskeméten, ahol az archívumban dolgoztam és részt vettem kiállítások rendezésében. Közben egyértelművé vált, hogy a dolog a másik oldalról jobban érdekel, tehát a fotózás abbamaradt.

Miért hagytad abba?

Akkor hagytam abba, amikor elkezdtem tájékozódni a fotóművészetben, tanulmányoztam a szakirodalmat és rájöttem, hogy ugyanolyanok a fotóim, mint másokéi.

Kikre hasonlítottál?

Egyszerűen a nyolcvanas évek végi Fotóművészet vonalához.

Hogyan kezdődött a galerista pályád?

A Galéria 11-ben semmi előképem nem volt, csak felmerült ennek a lehetősége, én pedig a semmiből kezdtem kiállításokat csinálni. Nem volt semmilyen rálátásom a dolgokra és ezek azt hiszem elég rossz kiállítások voltak. Aztán megnyitottuk Rónai Gergellyel a Gromek Fotógalériát, ő rendezte a kortárs kiállításokat, én meg a történetieket. Akkor tulajdonképpen még nem foglalkoztam a kortárs fotóval, de tudtam, mi az, ami a két háború közötti klasszikus modernből érdekel. 1995-ben jelentünk meg először az Art Expón. Egy mobiltelefonunk volt, névjegyünk, meg a stand. Aztán csináltunk egy Kertész-kiállítást, de akkor már kerestük a helyet.

Ha visszatekintesz az akkori programodra, mennyiben tartod ma is vállalhatónak?

Talán ma sem tudnék programot fogalmazni. Az túlzás, hogy „gyomorból” menne a dolog, de erősen megérzések alapján alakítom a programot és nem is akarom más oldalról megközelíteni.

Piaci oldalról?

Azt gondolom, hogy mindent el lehet adni és mindenki azt tudja eladni, amivel azonosulni tud. Tehát én azt tudom eladni, amit én is el tudok hinni. Szerintem ez a személyesség az, ami nagyon fontos egy kereskedelmi galériában.

Van egyáltalán piac? Milyen a vevőköröd, magyarok, külföldiek?

Egyre bővülő, induló piacról van szó. A kortárs fotók vevőköre fiatal magyarokból áll és ez nagyon meg fog erősödni, ezt már így négy éves tapasztalattal is meg lehet jósolni. Tíz éve még egyáltalán nem lehetett volna fotót eladni. Nagyon fontos a külföldi vevőkör, de ez inkább esetleges. Néhány gyűjtővel és kereskedővel állandó kapcsolatom van. Meg kell találni a hiteles külföldi galériákat, ez lehet a továbbvezető út.

Milyen stádiumban van ma ez a kialakulóban lévő piac?

Mi magunk most alakítjuk ki a piacot. Nemhogy a fotónak, de még a kortárs képzőművészetnek sincs másodlagos piaca, ami a legfontosabb lenne. Nem volt még igazán sikeres kortárs képzőművészeti aukció. Volt több kortárs fotóaukció, nem kellett volna. A gyűjtőnek jövőképet kell mutatni, hogy lássa, amibe befektet, egyszer majd megéri. Van tizenöt-húsz gyűjtő, aki maga is most indul el, ez egyelőre még nem vethető össze a nyugati viszonyokkal.

A művészekkel tartós kapcsolatokat építesz ki?

Ez számomra nagyon fontos, alapvetően hosszútávú kapcsolatokra törekszem, persze ez egy kicsit mindig cserélődik, alakul, attól függően, hogy az ember hogy látja a dolgokat, vagy merrefelé mozdul el egy művész.

Kik azok, akikkel így együtt dolgozol?

Szabó Dezső, Gerhes Gábor, Csontó Lajos, Eperjesi Ágnes.

Külföld felé is nyitsz?

Igen, ez a következő lépcső. Most voltunk először a Paris Photo-n, ezt szeretnénk minden évben megtenni. Ez az egyetlen kizárólag fotográfiai vásár Európában, de máshová is készülünk. Ez nagyon fontos áttörési pont lehet, mert innen nagyon nehéz felvenni a kapcsolatot. Azt éreztük, amikor kint voltunk, hogy ha ott vagy, ott állsz a többiek mellett, akkor nincs kérdés, akkor nem számít, hogy Budapestről jöttél, nem számít semmi, csak az, amit kilógattál a falra, míg ha bármilyen más módon lépsz kapcsolatba, nem ilyen egyértelműek a dolgok.

Külföldi művészek itteni bemutatását nem tervezed?

De. Nagyon drága egy ilyen kiállítás, nagyon neves művésszel kell megcsinálni és csak mint kiállítást, eladni ebből itthon valószínűleg nem lehetne. De meg kell tenni ezt az erőfeszítést.

Ha szabadon rendelkeznél pénzzel, lehetőséggel, kit állítanál ki itt a galériában?

Két háború közti modern fotósokat, magyar vonatkozású anyagot.

A kortársak közül?

A kortárs nemzetközi fotóban nem vagyok annyira otthon. Publikációkat, folyóiratokat olvasok, de nem vagyok olyan tájékozott, mint kellene.

Állandó kiállítóid kortárs képzőművészek. Hogy tennél különbséget a fotóművészet és a képzőművészek fotói közt?

Nem választanám külön ezt a kettőt. Pont most májusban lesz egy kiállításunk, ami ehhez kapcsolódik, Kirakat címmel. Létezik a szakmai diskurzus: a fotósok aztgondolják, hogy a képzőművészek még élességet sem tudnak állítani, a képzőművészek meg azt mondják, hogy a fotósok érdektelen dolgokat csinálnak. Azt gondolom, hogy mindkét hozzáállással lehet hiteles, mai képet készíteni. Kamerát használ a képzőművész is, ha fényképez és esetleg egyáltalán nem használ kamerát a fotós, ha képet készít. Én nem húzok határokat, erről az oldalról a dolog - mondjuk így - nem érdekel. Az érdekel, hogy azok működő képek vagy sem.


2000. április 1.
PRINT