„Én direkt hibázom”
Braun András étvágygerjesztő festményei a Deák Erika Galériában

 

Külön erre a kiállításra készültek ezek a képek, egy bizonyos összhatás érdekében válogattad őket így össze?

Idén január hetedikén nyílt Szombathelyen egy kiállításom, ahol régebbi és legújabb műveim egyaránt szerepeltek, az a harminckét kép is válogatva volt. Sajnos azt a szombathelyi kiállítást kevesen látták. Ide részben hoztam olyan képeket, amik ott szerepeltek. Az, hogy a képek színhatása ennyire homogén, csak azért van, mert nem használok más színt. Ennél a kiállításnál inkább a méret bizonyult döntő szempontnak, mert itt már egy 2x2-es kép túl nagy, tehát beszippantana, ha túl közel állnál hozzá és nem látnál körülötte mást.

Képeid művészettörténeti kontextusát keresve a minimalista , az analitikus, a monokróm festészet jut eszembe. Van-e olyan múltbeli festészeti megoldás/hozzáállás amivel közösséget érzel?

Persze, a felsoroltak közül mindegyik fontos. A minimalista nem igazán csak a festészetre vonatkozik, én nem szűkíteném le erre. A monokróm viszont már tényleg festészeti kérdés. Az analitikus festészetet nem tekintem konkrétan rám vonatkozónak.
Vasarely-t is szokták említeni a képeim kapcsán. A dekorativitás miatt és azért is, mert kilövi a téma-dolgot, hogy a néző ne gondoljon semmi másra, csak amire az alkotó gondolt. Ez nálam is megvan. Csak az nem szimpatikus Vasarely-ben, hogy a művészete átment egyfajta vállalkozásba. Korai munkáin látszik, hogy ő csinálta, de később, amikor már csak a vázlatokat készítette utasításokkal és azt megfestette neki a műhelye, ez már nem érdekel, őt sem érdekelte igazán - valószínűleg, csak termelt.

Az op art és a pop art a legmeghatározóbb. Ebbe a két közelítésbe születtem bele. Akkoriban persze elég preparált volt a helyzet, hogy mi az, amit meg lehet nézni, amihez hozzá lehet jutni. A pop artot mint olyat gyerekként nyilván nem a múzeumokban lestem el, nem a magyar vonal erősítette meg bennem, hogy ezzel én foglalkozni fogok. Ezeknek a dolgoknak a közelében nőttem fel, ezek hatottak, meg persze még rengeteg más dolog. Amihez most e kiállításom képeinek köze van, azt az op artból nem is annyira a fényjelenségekkel kapcsolatos dolgok, hanem inkább a látással és a látás hiányával összefüggő vonatkozások jellemzik.
Napjainkban a monokróm az, aminek a tudása nélkül nem lehet dolgozni - ezt hangsúlyozta Károlyi Zsigmond az én évfolyamomnak a Főiskolán -, tehát ez számít akadémistának, ez a minimum, amit valakinek föl kell dolgozni, és maga mögött kell tudni.
E kiállítás képei nem monokrómok, nem azért ilyen a színük. Alapvetően a vörös és sárga színeket és azok árnyalatait használom.

Sok mindenre lehet asszociálni a narancssárga kapcsán ...

Alapvetően, tudom hogy ez egy étvágygerjesztő szín. Tudod, szoktam főzni.

Nekem a test belső organizmusai jutnak eszembe.

Volt egy olyan időszakom, amikor az óriásplakátokból - amiket még most is alkalmazok - vett részleteket használtam fel. Amikor megjelentek az óriásplakátok, azoknak kizárólag azon felületeit kezdtem el használni, amiket emberi bőr színűre nyomtattak; például sokat használtam az első Magnum plakátot, amin volt egy nagy arcfelület. Azokat a plakátokat, amelyeken látszott a test, külön gyűjtöttem, és vagy alapnak használtam, vagy kompletten, abból csináltam képeket. Jó az nem narancssárga, sőt szokták azt is mondani, hogy kőrözött-színű, de azért szerintem ezek elég élénk színűek. Akár emberi organizmusokhoz is hasonlítható, meg sok mindent hallottam már.

És a többi Pattern-forrásod?

Érdekes kiindulási pontom volt a pointilisták által használt absztrakció, amikor kis ecsetnyomokból, kis négyzetekből áll össze egy kép, anélkül hogy gondolkodtak volna azon, hogy éppen azt a pontot hova rakják a képen. Nem keverni a színt, hanem a megfelelő helyre tenni az egyes színeket és ezek kölcsönhatásából alakul ki a szemünkben az arc vagy valamilyen alakzat. Aztán tovább kerestem azt, ami nekem leginkább megfelel a festészetben, így találtam rá a raszterre a nyomtatott dolgokban. Végül is mindenben benne van ez a pontozottság, gyakran szerepel napjaink technikájában, gondoljunk csak a pixelre, a monitor vagy a fotó szemcsézettségére. Mindenben benne van egy kisebb egység, amiből jó elrendezés esetén összeáll egy nagyobb egység. Ez megint csak a látásra vezethető vissza.
Amikor először használtam rasztert, nem ecsettel, hanem sablonnal tudtam úgy megoldani, hogy a festék csak oda menjen, ahová én akarom. Már 1994 előtt használtam, azért hogy rétegeket fessek egymás fölé. Érdekes, mert mindig látszik az alatta lévő. Most is úgy csinálom a képeimet, hogy ha valamit felrakok, akkor látszódjon, ami alatta van, sőt a kettőnek a hatása az, ami érdekes.

Ezeket is sablonnal készítetted?

Változó. Volt idő, amikor csak sablonnal dolgoztam, most már nagyobb szabadságot adok magamnak. Mindent bedobok, amit csak lehet. Találtam gyorsabb megoldást. Ecsetet keveset használok, alapozáskor meg egy-két olyan munkafázisnál, amit nem lehet máshogy megcsinálni.
Jobban ütköznek egymással a rétegek, ha a technikai kivitelezésük nagyon eltérő egymástól.

Hogyan készült a kiállítás címadó képe?

Olyan kis szivacshengerrel, amit a szobafestő-mázolók használnak, ezzel a technikával nem folyik meg a festék.
Elég sokan érzik úgy a képeim láttán, hogy ez nem is kézi technikával készült, nincs benne hiba. De van, én direkt hibázom. Meg lehetne csinálni úgy, hogy a nézők azt higgyék gép vagy printer csinálta, de ennek semmi értelme nem lenne.

Célod-e felidézni az Internet virtuális közegét a festészetben?

Ezek a dolgok hatnak egymásra. Én az emberi vonalat viszem, nem a gépit. A klasszikus értelemben vett festészet kellékei a paletta, festék, ecset meg a vászon. Abban, amit én csinálok a tökélyt elérni elég nehéz lenne elérni ecsettel. Úgyhogy mindenfélét használok, ami a kezem ügyébe kerül és úgy érzem, hogy elérem vele a célomat: a spray-től kezdve a klasszikus és a nem kifejezetten művészi szerszámok használatáig. Ha meg tudom oldani egyszerűbben, akkor miért ne. Nem akarom, hogy a klasszikus technika kerékkötő legyen. Használhatnám a printert is a képeimhez, de azt nem tartom eléggé komolynak. Túl kísérleti, túl sérülékeny a vászonhoz képest.

Van-e valami köze a képeiden látható raszter motívumoknak a Sigmar Polke féle raszter-pöttyökhöz?

Ezt Polke és sokan mások is használják. Én egyre kevesebbet használom, mert van más, egyszerűbb módszer is. A Polke megoldása kevésbé időigényes, ő nem csinál sablont, rögtön megfesti. Egy kicsit zavar Polkénél, hogy nem elég neki ez a raszter, hanem valami figurát mindig belehuncutkodik.
Jó, hát én mást huncutkodok bele.

Miért nem figurát?

Emberi figurának ott van az, aki áll a kép előtt. Az bőven elég szituáció. De a régebbi képeimen szereplő egyes motívumok most is becsúszhatnak. A figurális dolgokkal szemben nincs különösebb ellenérzésem, de ha egy mód van rá, nem használok konkrét figurális elemet.

Képeid korunk technikai kultúrájának látványvilágát idézik. Mik azok a kulturális termékek (Interneten, zenében, designban) a környezetedben, amelyeknek vizuális hatása meghatározó számodra?

A felsoroltakból akármelyik. Ezen kívül még a legegyszerűbb szórólapok, áruházak hirdetésújságjai, lemezborítók. Sem TV-m, sem számítógépem nincs, úgyhogy ez valamelyest szűkíti a kört, hogy mi az, amihez hozzájutok. Olyan még nem fordult elő, hogy a tévéből valamit kifényképeztem és felhasználtam volna. De azért ott is ki lehet szúrni - például klipekben - olyan erős effekteket, amiket én is használok.
Az óriásplakát eléggé meghatározó, de mostanában változnak a dolgok; mióta számítógéppel rakják össze ezeket a képeket, nem látok olyan óriásplakátot, amit felhasználnék. Például a néhány képemen látható gömb alakú motívumot egy Dolce Vita óriásplakáton szúrtam ki a római reptéren.
Most nem ezeket használom, inkább a futó benyomások maradnak a médiából, illetve utazásokból.
Ezek a motívumok nem léteznek, csak valamilyen ipari céllal. Ezeket keresni kell.
Leginkább a tudományos folyóiratok képanyagát tartom használhatónak, de ezeket sem tudom egy az egyben átépíteni a munkáimba. Ezek a képek nem reklámcélra készültek, hanem épp azért, hogy lássuk, milyen érdekes, ha ennyire föl van nagyítva valami. Van is egy olyan kép, ami konkrétan az Élet és Tudományban jelent meg, a címe: „céltárgyak üvegből””, ebből egy részlet van kinagyítva, többször lefénymásolva, fölragasztva a szokásos módszerrel és ugyanezt az alapra nagyban megfestettem.
Egyáltalán a látással foglalkozó összes tudományt érdekes szakterületnek tartom. És akkor itt persze visszajönnek megint olyan művészek, mint Kepes, Moholy-Nagy, az op artból Bridget Riley.
Moholy-Nagynak elsősorban a fotogrammjai érdekesek, az hogy a fekete-fehér képeken mit lehet csinálni a kontrasztokkal és az is, hogy a szürkéknek végtelen verzióját mutatja.

Úgy érzem, hogy a képeid által sugárzott személytelenség találóan visszaadja az életben is egyre erősödő elidegenedés élményt. Miért választottad ezt a kézjegy mellőzésére törekvő, abszolút technikai absztrakciót?

Lehet , hogy a technika miatt bejön az elidegenedés érzés, de nem fordult meg a fejemben ilyesmi. A színek nem ezt sugallják. Mert, ha például a képem fekete-fehér lenne és annak árnyalatai vagy valamilyen hideg megközelítés lenne, akkor valóban ezt erősítené. Rá lehetne mondani, hogy na ez a tipikus elidegenítés művészete. De nem hinném, hogy ez az lenne.
Én valóban hajlok az általánosításra és a dekoratív megjelenítésre is, de nem érzem úgy, hogy ettől személytelenné válna. Ha a Polke technomentes, nagyon finom érintésű vásznaira gondolok, egyértelmű, hogy az enyém egy távolságtartó hozzáállás.
Vannak is olyan képeim, amiket sablon és minden technikai bravúr nélkül csináltam. Sőt, úgy érzem, hogy mostanában ebbe az irányba is megyek, még hogyha pont most a tervek között szerepel is, hogy egy ismerősöm komputeres, printelt munkáit használom fel motívumként és megcsinálom ugyanazt olajjal vagy továbbgondolom a komputer által preparált képet és átfestem, tehát az sem csupán gépi lesz.
Amit kicsiben fölösleges festeni, azt inkább fénymásolom, vagy printelem és az lesz fölkasírozva. Nemcsak azért, mert ez így gyorsabb. Arról is szól, hogy hogyan lehet átverni a szemet. Mi az, amire a technika képes és mi az, amire az emberi szem képes. A képeim láttán a szemed azért vibrál, mert nem képes fókuszálni, nem tudja, mi van hátul, és mi van elöl. Ez egy átverés. Egy optikai eszköz, nem is a szem, mint inkább az agy átverése, de hát végül is a virtuális valóság is egy átverés, illetve minden háromdimenziósnak kinéző dolog, ami csak síkban létezik, már átverés.

Milyen szerepet játszik ebben a véletlen?

A véletlenszerűség úgy jön be, hogy amikor sablont használok, akkor van fönt már egy réteg a vásznon, aminek van egy struktúrája, egy színe, ezek után ezt eltakarom és csak néhol látszik az alapréteg.
Ugyanezt erősíti a „valóságból” kiragadott motívum a képeimen, tehát nem ütköztetésként jelenik meg a valóság, mert nem olyan dolgot választok ki, ami kontraszthatást kelt. Nekem bőven elég kontraszt a galéria fehér falán lévő képem.

http://braun.index.hu/

2000. május 16.
PRINT