Interjú Lovas Ilonával

 

Jelenleg igen sok természeti katasztrófáról értesülünk világ-, de akár magyarországszerte is. Miért épp a tiszai ciánszennyezés került a Fészek Galéria-beli kiállítás témájának középpontjába?

Mert szeretem a Tiszát. Itt élek és ez a környezet számomra fontos. Ugyanakkor ez nemcsak a Tiszára vonatkozik, hanem egyetemesen mindenre, amit rombolnak, ami pusztulásnak indult a profitorientált emberi tevékenység miatt.

Ön nem az elpusztított halak képét, hanem magát a haltetemet állítja ki. Vajon a természettel való azonosság ilyen közlésével fel akar- e bennünket szólítani valamiféle hasonló azonosság-érzés kialakítására, újrafelfedezésére?

Azért állítottuk ki magukat a pusztulás tárgyait, mert konkrétan akarunk szólni róla, hogy egyértelmű, megfejthető legyen. Minden az legyen, ami. A hal hal, a halmerítőkosár halmerítőkosár, amiben ezelőtt tényleg halak voltak

Mennyiben tartja fontosnak, hogy a művész reagáljon a természeti katasztrófák politikai kezelésére?

Nem bontanám le napi politikai folyamatokra. Azt tartom fontosnak, hogy felszólaljak az ellen, hogy az emberiség tönkreteszi saját környezetét, hogy az erőn felüli érdekérvényesítés elpusztít mindent.

A figyelemfelhívás, a véleményalkotás vagy a környezetért érzett felelősség motiválta elsődlegesen az installáció létrehozásakor?

A figyelemfelhívás. Ordítani kell. Hiszen minden elkoszolódik, elpusztul, ez a jelenség minden területen megfigyelhető. A tiszai ügy kapcsán is látható, milyen káros az, amikor a külföldi beruházó nem érzi magáénak azt a területet, ahol a vállalkozása van, jelen esetben az ausztrál beruházót nem érdekli e kis ország természeti viszonyainak megkímélése, nem úgy bánik vele, mint aki magáénak érzi – kihasználja. Ez ellen tenni, szólni kell.

A városi emberek többsége egyre inkább elidegenedik a természetes környezettől. Így egyre kevésbé érinti meg valamely természeti katasztrófa híre. Hogyan tartja kezelhetőnek ezt a jelenséget?

Minél több figyelemfelhívásra van szükség. Ha mindnyájan ezt akarjuk, sikerül. Sokféle módja van: ki kell menni az utcára, vagy például, ha a piacon a parasztnénitől vesszük meg a friss zöldséget, akkor a kisgazdaság is fog fejlődni, ami vigyáz az emberi környezet épségére és mi sem csak a szemetet ennénk. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy ha az ember bemegy bármelyik élelmiszer nagyáruházba aligha talál néhány ételnél többet, ami ehető, azaz megbízható alapanyagokból készült. Szomorú, hogy magyar biotermelők nyugatra adják el a terményeiket, hiszen ott van rá kereslet, ott megengedhetik maguknak.

Mi bántja erősebben, maga a katasztrófa vagy az emberek hozzáállása, passzivitása ez ügyben?

A pusztulást tartom a legszörnyűbbnek. Megmérgeződünk a szennykultúrától, mi magunk is szenvedünk tőle. Az emberi kapcsolatok megromlanak, az érdekek irányítják az egymás közti viszonyokat, szétbomlanak a családok, megszűnik a közösségvállalás. Az emberek nem vállalnak közösséget a természettel. E jelenség fő mozgatóereje a gonoszság, a gyűlölet. Hol vannak azok, akik felelősséget éreznek azért, ami történik velünk? A művészetnek ez is feladata kell legyen.

A Műcsarnok jelenlegi kiállítása : Intuíció, Innováció, Invenció avagy Magyar tudományos és technikai találmányok és művészeti újítások. E cím arra enged következtetni, hogy műve elsősorban mint művészeti újítás került a kiállítás anyagába. Mennyiben határozza meg munkáját az újítás vágya?

Állandóan meghatározza, mindig törekszem a tudottak elfelejtésére, arra, hogy ne mindig ugyanahhoz nyúljak vissza, ne ugyanazt csináljam. Újabb, még ismeretlen területek felfedezése érdekel. Mielőtt ezek a „lélekmagok”vagy babák – amelyek az emberi torzó formáját őrzik – megszülettek volna, új anyagot kerestem. A New York-i kiállításra (Art in General Gallery, NY,1990) egy áttetsző felületű, nagy dobot akartam készíteni. Kerestem mi lenne a legmegfelelőbb, valami ami a leginkább tükrözi életérzéseimet. Ekkor találtam rá a marhabélre, ami rendkívül jól megmutatja azt a sok belső szorongást, halált, rákos megbetegedéseket, amelyeknek terhét a vállunkon cipeljük és amely lerakódik bennünk és elváltozásokat okoz. A bél által megmutatható a legmélyebb alkímia, amely a gyomorban zajlik, beleásom magam a mélybe és felszínre hozom, ami belül történik. A bél egyfajta egyéni térkép, az egyén élettörténetének lenyomata. A lerakódások, az elhanyagoltság vagy betegség, másrészt a tisztaság, az egészséges élet egyaránt leolvasható a bélfalakról.

Újításnak érzi-e a marhabél használatát, vagy visszatérés ez a rituális-mágikus művészet ősi műfajaihoz?

Nem gondoltam hagyományőrzésre, bár tudom, hogy voltak régen béljósok és hasonlók. Egyszerűen örültem, hogy van egy ilyen anyag, amivel jó dolgozni. Szeretem. Minden segédanyag nélkül lehet belőle formákat alkotni.

Mi a véleménye arról a kontextusról, amit a Műcsarnokbeli kiállításon kialakítottak a műve körül? ( Mellette plazmafáklya és ezzel kezelt felületek, Erdély fotómozaikjai, Pauer képei és napozószéke valamint Péri László képei láthatóak ) Úgy is kérdezhetném, mi jut eszébe a plazmafáklya és a marhabélből készült Installációk (1991) találkozásáról?

Nekem tetszik. Én választottam a plazmafáklyával kezelt téglarakást, amiről tudtam, hogy nem művészeti alkotás, hanem technikai újítás szemléltetője. Eleinte szkeptikus voltam a kiállítás kapcsán, de most, hogy ilyen ”jó szomszédaim”akadtak, igazán örülök neki.

Az ipari fejlesztés eredményei mellett, a természetművészeti alkotást, mintegy ellenpontként érzékeli-e avagy egy szerves folyamat összefüggő részeiként?

Nem hiszem, hogy ellenpontjai egymásnak. Egyébként nem érzem magam természetművésznek, egyszerűen csak arról beszélek, amiről beszélnem kell, amit fontosnak tartok, s ehhez kerestem a megfelelő anyagokat Ez egy feladat, egy felhívás , hogy az emberi életnek adjunk teret.

Mind a plazmafáklyával való anyagformálás , mind az állati bél művészi megformálása legyőzi és felülemelkedik az anyag természetben található állapotán. A plazmafáklya célja egy funkció betöltése, egyfajta emberi tevékenység megkönnyítése, ugyanakkor vizuálisan a rombolás negatív jegyeit hordozza. Emellett az ön installációja , mintha épp a funkció-orientált tevékenység ellen szólna, hiszen a mágikus jelek a bél felületén olvashatatlanok. Az orsóforma nem akar orsó funkciót betölteni. Hatalmas jelekként vannak jelen a térben. Ugyanakkor mind a plazmafáklya által roncsolt anyagok, mind az ön Installációja az anyagban rejtőzködő szépséget is megmutatja. Hogyan látja Ön ezen tárgyak összefüggéseit?

Abból a szempontból valóban különbözőek, hogy a plazmafáklya funkcionális. Az orsóformát idéző „Lélekmagok” pedig fontos jelek: elhalást és újjászületést jelképeznek. Így van funkciójuk: halott anyagból újra életet teremteni. A forma kihasasodó részében a szöveg belülről olvasható, és ez a belső, megfoghatatlan része a lelke.
A plazmafáklya férfias dolog, olyat egy nő azt hiszem nem csinálna. A bél megmunkálása nőies dolog, benne van a női munkafolyamat sok jellegzetessége: ezt az anyagot babusgatni kell, ugyanakkor kemény előkészítő munkát igényel. A női tevékenység ilyen módon való felélesztése megidézése textiles múltamból is ered, bátrabban nyúlok olyan anyagokhoz, ami felidéz bizonyos női aspektusokat.