Interjú Beke Lászlóval
Műcsarnok, 2000. augusztus 15.
Az interjút készítette Mélyi József

 

Mennyiben valósítottad meg, amit elterveztél?

Elég sokban. Többségében igen. 60-70 százalékban...

Mi az, amit nem tudtál megvalósítani ...

Te miért vagy pont erre kiváncsi? Nem sokkal ezelőtt itt ült a Magyar Narancs munkatársa, ő nem így fogalmazott, de neki is az volt az első kérdése, hogy mit utáltam a Műcsarnokban. Kezdem azt képzelni, hogy van egy forgatókönyv, miszerint a Műcsarnok rossz. Miért rossz? Mert rosszul vezettem. Tehát mondjam el azonnal, hogy mi volt az oka annak, hogy rosszul vezettem.

A kérdés nem erre irányult.

Akkor vágjunk bele. A terveimnek körülbelül 60-70 százalékát meg tudtam valósítani, következésképpen harminc-negyvenet nem. De azt is mondhatnám, hogy körülbelül 300 százalékát nem tudtam megvalósítani. Ez azért van, mert ez volt a taktika: egyszerre sok vasat tartani a tűzben. Lehet, hogy célravezetőbb lett volna száz százalékig mindig a következő feladatra koncentrálni, de hogy ez miért nem lett volna megvalósítható, az már 1996-ban kiderült. Tudniillik nem jött össze a pénz a soron következő kiállításra. Akkoriban ellenem fordult a vezetőség hangadó része és azt mondta, hogy nem kell megcsinálni a kiállítást, én meg azt mondtam, hogy dehogynem, hazardírozzunk, és nekem lett igazam. Hazardírozni pedig költségvetési pénzekből, nagyon veszélyes játszma. Szóval én mindjárt a kezdet kezdetén belekerültem egy ilyen szituációba egy új gazdasági igazgatóval, aki azt mondta, hogy ha fillérre nincs meg a pénz egész évre előre, akkor nem hajlandó dolgozni. Ezen kellett túljutni és attól kezdve a kiállítások háromnegyed része úgy valósult meg, hogy a költségvetés nem volt megnyugtatóan előre tervezve.

Milyen rendszerben jöttek a pénzek? Volt egyáltalán valami rendszer a dologban? Volt egy éves keretetek?

Nem. Én minden különösebb gazdasági és számviteli ismeret nélkül jöttem a Műcsarnokba. Öt évvel ezelőtt csinálnom kellett egy gazdálkodási tervet, amit senki sem kért rajtam számon azóta Miért volt rá szükség? Talán azért, mert az egész ország akkor kezdett rájönni, hogy a kultúra finanszírozásának vannak újabb lehetőségei. A szponzorálás ingoványos terület. Öt évig azt csináltam, hogy egy kiállítás költségeinek durván egytized részét tekintettem biztosnak az államtól, a minisztériumtól és az összes többit bizonytalannak tekintettem mindaddig, amíg az elszámolást nem csináltuk meg. Pénzügyminisztériumi vagy revizori szabályok szerint ez egy kétségbeejtő, „desperado” magatartás, de állítom, hogy csak így lehetett kiállításokat csinálni. Mert ha betartom az előírásokat, akkor, ha eljön a megnyitás időpontja és nincs pénz, nincs kiállítás.

Mi az az ideális állapot, ami szerinted megfelelő lenne a Műcsarnoknak?

Körülbelül az összköltségvetés háromszorosára, a céltámogatások összegének vagy a kiállítások költségvetésben tervezett pénzeinek öt- hatszorosára lett volna szükség, amely megnyugtatóbb tervezést tett volna lehetővé.
A tervezésnek úgy kellett volna működnie, hogy nekem ez év májusában tudnom kellett volna, mennyi lesz a 2001-es költségvetésben a kiállításokra eső rész. Viszont még most, augusztusban sem tudom pontosan.

Tehát ha a kiállítások költségeinek 50-60 %-át odaadták volna, akkor a többit már Te kihozod?

Igen. Még valamivel kevesebb is megnyugtató lett volna. Mondok egy példát: 1999 márciusában beszéltünk először drámai hangnemben a Minisztériummal a millenniumi kiállításokról, melyeket már 3 éve kezdtem előkészíteni. Összesen 70 millió forintba került volna az általam tervezett két kiemelt, nagy kiállítás. A miniszter úr azt mondta, hogy nagyon jó, aztán két hét múlva kaptam egy levelet a miniszter úr aláírásával, mely szerint a kiállítást profil-idegennek minősíti és nem támogatja. Ez azon túl, hogy megfeküdte a gyomromat, azzal járt, hogy az egész 2000- es programot költségvetésestül újra kellett gondolni. Arra jutottam, hogy a nagyobbik kiállítást eleve lemondom. Ez lett volna a „ Történelmi víziók” című, csupa hatalmas tablóval. A kisebbet, az „Innováció, intuíció, invenció” címűt pedig a kifejezett miniszteri tiltás ellenére is megvalósítottam. A kiállításban tapasztalható hibák többsége ebből a tervezési zűrzavarból adódott. Egyszerűen elment az idő, és még a kiállítás előtt egy hónappal sem tudtam, hogy mennyi pénz lesz rá. A költségek jelenleg 6-7 millió körül tartanak - egy nagy millenniumi kiállítás esetében, amit 30 millióra terveztem -, és még most is vannak szép számmal kiegyenlítetlen számlák. Ezért engem sok szempontból el lehet marasztalni, mert mondhattam volna tavaly márciusban, hogy akkor miniszter úr én nem csinálom tovább, kész, be van fejezve.

Akkor miért nem mondtál le, amikor Magyar Bálint rád oktrojálta a Magyar Szalon kiállítást?

Ezt azóta én is számtalanszor megkérdeztem magamtól. Nincs rá igazi válasz. Óriási nyomás, erkölcsi megfontolások, kompromisszumkészség, megalkuvás, lojalitás, lássuk Uramisten, mire megyünk ketten... Ez volt az egyetlen olyan helyzet, amikor nekem emelt fővel fel kellett volna állnom és azt mondanom, hogy nem. Az más kérdés, hogy még mindig hiszek abban, hogy van egy elvi igazság ebben az egész Magyar Szalon témakörben, ahol paradigmaszerűen ütközik a demokrácia elve a művészet autonómiájának elvével. Esélyegyenlőség a művészetben: ez szerintem rosszul felvetett kérdés. De még így is van rá megoldás: vagy egy abszolút zsűrimentes szalon, ahol bárki kiállíthat. Ez etikailag tiszta megoldás, de kérdés, hogy van-e értelme? A másik: nagyon jó kiállítást lehet csinálni kurátori munkával, de pályázati felhívás, zsűrizés nélkül.

Ha már a kurátoroknál tartunk, szerinted miért nem honosodott meg Magyarországon a független, külső kurátori rendszer?

Máshol sem honosodott meg a világon sehol tisztán. Tagja vagyok egy nemzetközi múzeumi bizottságnak, amely független testületként megpróbálja azt a kérdést felvetni, hogy mi a szerepe a kurátoroknak a mai múzeumi és kiállítási életben. Ez a szerep ellentmondásos. Egy kurátor lehet szuverén szellemi gondolkodó, aki optimális esetben nem erőszakolja meg a művészetet, hanem együtt dolgozik a művészekkel. Ennek az együttműködésnek a pozitívumait lehetett tanulmányozni az Áthallás c. kiállításon is. Vannak azonban nagyon nehezen megoldható problémák is, és ez főleg itt Magyarországon tapasztalható. Az ilyen független munkatárs óhatatlanul szembekerül a költségvetési intézményeknél állandóan foglalkoztatott kurátorokkal, amiből rengeteg feszültség származik. Bérezésben, függetlenségben, felelősségvállalásban jelentkeznek az érdekellentétek. Úgy látom, hogy a leginkább „nyomuló” helyzetben az állás nélküli, úgynevezett freelance-kurátorok vannak és a legnagyobb feszültség az állásban lévő kiállításrendezők és köztük van, illetve a művészek és a kurátorok közti „antagonisztikus” ellentmondásból fakad. Mivel az 50-100 éves kialakult magyar gyakorlat szerint a közintézményekben kialakult egy olyan besorolási rendszer, miszerint van kiállításrendező, van művészettörténész-kurátor és van „sima” kurátor. Ezek más-más fizetési besorolást is jelenthetnek. Azonkívül a Műcsarnok például nem múzeum, hanem kulturális intézmény és a kulturális törvény értelmében mindenhol máshogy javadalmazzák a művészettörténészeket. Ezért aztán vannak bizonyos 40 %-os művészeti pótlékok, amelyek van ahol működnek, van ahol nem.

Halódik ez a struktúra?

Nem. Próbálja követni a kialakult - káoszelméleti alapon kialakult - gyakorlatot, de meglehetősen érzéketlenül. Ami ebben engem a legjobban izgat, az a művészettörténész és a nem művészettörténész kurátor kérdése. Ez nem tisztázott. Nincs bajom egy mai művészetre specializálódott, művészettörténész diplomával rendelkező kurátorral, akár szabadúszó, akár állományba vett dolgozó, mert a művészettörténet közös platformján szót tudunk érteni. De vannak még művész kurátorok (ez más típusú probléma, mert maguk is művészek), és vannak esetleg jó képességű, de képzetlen kurátorok is, akik nem ismerik a művészettörténetet, és nagy részük épp ezért azt mondja, hogy nem is hajlandó törődni vele: őt csak a kortárs művészet érdekli. További bökkenő, hogy nincs múzeológiai gyakorlatuk, amely műtárgykezelési, műtárgyvédelmi ismereteket jelentene.
Megint más kérdés: ha valakit megbíznak azzal, hogy legyen a kurátora a Documentának, vagy valamelyik nagy biennálénak, vagy ő maga talál ki egy kiállítást, általában pénzügyileg is felelős az egészért. Tulajdonképpen minden esetben kötelező kellene, hogy legyen a kurátor egyfajta anyagi felelőssége. Itt a Műcsarnokban a felelősségek és a kompetenciák sajnos szét vannak bontva. Én megpróbálom az alattam dolgozó kurátortól fillérre megkövetelni a költségvetést és annak a betartását is. Ő viszont a saját érdekében azt mondja, hogy semmi köze ehhez, berzenkedik a feladattól, merthogy nem kötelezhető elszámolásra.

A Műcsarnokban mindhárom csoport megtalálható, van művész-kurátor, művészettörténész-kurátor és kurátor. Te nem változtattál ezen a struktúrán...

Változtattam, bizonyos értelemben.

Mik ezek a változások?

Amikor én idejöttem, akkor a kiállítási osztályon voltak kiállításrendezők és szervezők, vagy adminisztrátorok. Nekem az az elképzelésem, hogy a teljes jogú kiállításrendező az olyan kurátor, akinek művészettörténész diplomája van. Több műcsarnoki munkatárs azért nem lett kiállításrendező, csak szervező, mert nem volt megfelelő diplomája. Ezen én úgy változtattam, hogy ezek az emberek épp úgy rendezhetnek kiállításokat, mint a többiek.
Azt hozzá kell tenni, hogy a Műcsarnokról egyedül én hiszem azt, hogy van némi köze a művészettörténethez, senki más. A hivatalos felfogás szerint itt nem művészettörténészi, hanem kulturális munka folyik.

Ez korábban is így volt, nem?

Ezen túlmenően más változtatás nem volt. Arról pedig most nem beszélek, hogy hány fajta módon próbáltam átalakítani a Szervezeti és Működési Szabályzatot, pont ezekből a problémákból fakadóan. Azért nem beszélek róla, mert 5 év alatt nem volt jóváhagyott SzMSz, mindig voltak változatok, valami mindig közbejött, és nem írták alá. A legutolsó március óta ott hever a miniszter úr asztalán...

Ha nem lenne megkötve a kezed sem jogilag, sem gazdaságilag, így, ahogy most van, tehát egy ideális állapot lenne, mit lépnél?

Akkor újra alapítanék egy intézményt. Én magam találnám ki az összes pozíciót, feltehetőleg maximum 1-2 érdemi munkatársat választanék a kurátori feladatokra, a kiállításokat pedig variábilisan oldanám meg. Azért nem szívesen megyek ebbe bele mélyebben, mert itt magam ellen beszélek, ugyanis én hivatalosan nem ezt az álláspontot képviseltem a Minisztériummal szemben, amikor felszólítottak, hogy rúgjak ki mindenkit, és vállalkozói munkában csináljam tovább, velük vagy másokkal. Akkor elhangzott az akkori gazdasági igazgató részéről, hogy egy kurátor elég, aki kiállításrendező. Amikor kérdeztem, hogy hogyan, azt mondta, hogy fiatalnak kell lennie, sok nyelven kell beszélnie és akkor egy ember meg tudja csinálni az egészet. Akkoriban 30 kiállítást rendeztünk egy évben.) Ezeknek a „reform”-koncepcióknak, pont a munkatársak védelmében, az elbocsátások elkerülésére, meg gazdasági számítások révén is, az utolsó pillanatig ellenálltam. Vannak ellenpéldák is. Nekem például mindig a Ludwig Múzeum volt a mumus, ha arról volt szó, hogy lám, egy költségvetési intézmény kevés emberrel is tud dolgozni. Amikor már harmadszor hallottam ezt a Minisztériumban, hogy lám, lám a Ludwig, rákérdeztem a létszámra... Akkor volt 67 munkatársuk. Nulláról indultak, az elején az igazgató volt meg még ketten mellette és most már az is lehet, hogy több munkatársuk van, mint nekünk. Statisztikákat készíttettem nemrég, a Műcsarnokban 95-ben 113-an voltunk, most 83-an.

Miből adódott ez?

Folyamatos lemorzsolódás, évenkénti kötelező létszámcsökkentés, egyszeri nagyobb létszámcsökkentés, ilyesmi. Ezen egy szőrös szívű revizor persze könnyedén elgondolkodhat, hogy mi lett volna akkor, ha 95-ben elbocsátunk egyből 30 embert. Az ő szempontjából nyilván jobb lett volna. Csakhogy végkielégítéssel elküldeni valakit, aki nem akar, vagy fegyelmivel, vagy nyugdíjazni, az nem megy „csak úgy”.

Tehát erkölcsi indokaid voltak?

Nem elsősorban erkölcsi, hanem inkább humanitárius indokaim. Ugyanúgy, ahogy a nagy kohászati üzemeknél nem lehet a dolgozóra hárítani annak következményeit, hogy megváltozott a rendszer. Eredményesebben lehetne működni persze, de én nem akarok senkinek a hóhérja lenni. Ez az egyik dolog, a másik pedig, hogy akárhogy számolgattam még mindig drágább lett volna.

Hosszú távon?

Hosszú távon talán nem. De hosszú távon ki ismeri a Minisztérium gazdaságpolitikáját? Annál is inkább, mert 5 év alatt háromszor radikálisan változott.

Én biztos vagyok benne, hogy az intézmény sorsa attól fordul jobbra, ha ezeket a lépéseket megteszed, és az csak rontja a helyzetet, hogy ha nem.

Lehet, de két dologról van szó. Vannak kimondottan személyi kérdések, amelyeket én az intézménnyel szembeállítok és azt hiszem, hogy ezek, bár létező, de nem a nyilvánosság elé való kérdések. De ha csak a számításokról és a Minisztérium változó elképzeléseiről beszélünk, akkor középtávon nekem van igazam. Hosszú távon most nem tudok gondolkodni. Gondolj bele, van a Műcsarnoknak egy vagy két kulcsembere, akik a kiállításrendezői területen dolgoznak, csak nem íróasztalnál, hanem a létra tetején. Egy ilyen embernek fölveti az ember, hogy menjen el, majd vállalkozóként fogom alkalmazni. Nem is egyszer történt ilyen kísérlet. Csakhogy a munkatárs rögtön annyival többet kér egy kiállításért, hogy megtalálja a számítását, vagyis a TB-t meg egyéb járulékokat, amit most a Műcsarnok fizet helyette, azt ő ráteszi a nettójára.

Felemás helyzet.

Pontosan. Adott helyzetben ezt meg tudom csinálni a villanyszerelőkkel, de a kulcsember kiállításrendezőkkel, technikaiakkal nem.

Miért nem?

Azért mert ha én azt mondom neki, hogy elmehet, jöjjön vissza vállalkozóként, akkor nem biztos, hogy visszajön. Magyarországon van kb. 16 profi és felelős kiállításrendező, és az egész szakma ismeri egymást. A kirúgás rizikót jelent. A másik az, hogy nem jön el kevesebbért. Átalakul egy olyan villanyszerelővé, akinek kiszállási díja van stb. Azt mondja, hogy eddig ennyit kaptam, most pedig minimum ennyit akarok kapni. Én pedig nem tudom kimutatni, hogy megtakarítok a bérből. A Minisztériumot viszont csak ez érdekli.

Szerintem ez egy rossz példa, nem lehet mindenkire alkalmazni. A Műcsarnok nem csupa nélkülözhetetlen emberből áll.

Nem akarom cinikus módon azt mondani, hogy ha akarom, tudom alkalmazni. Van egy mindennél gonoszabb véleményforgás. A szakmában, az országban elterjed x-ről, hogy ilyen, y-ról, hogy olyan. Ilyen személyi kötöttségek működnek pro és kontra. Egy kristálytiszta Grál-lovag meg tudja talán egyszer az életben csinálni, hogy lesöpri az asztalt, lenulláz, befogja a szemét, a fülét és valami vadonatújat tesz. A történelemben ez százévenként egyszer fordul elő. Szerintem 1990-91-ben meg lehetett volna csinálni, de azóta nem.

(...)

Mennyire lehet közép-európai központ a Műcsarnok?

Ezt a kérdést én naponta definiálom újra, mégpedig a számomra a legoptimistább, legpozitívabb értelemben.
Mostanában láthattunk két kiállítást a Ludwigban, az egyiket Hegyi Lóránd, a másikat David Elliott hangszerelésében. Mindketten végre felismerték, hogy itt valamiről folyamatosan lehetett volna beszélni. Nekem ez a mániám 1968 óta, a kelet-európai gondolat. Ha nem is ragaszkodom ahhoz, hogy Magyarországon legyen a központja, de ragaszkodom ahhoz, hogy Magyarországon minél többet foglalkozzunk ezzel. A helyzetünk erre nézve optimális.
Van egy olyan kiállítási tervem jövő nyárra, ami talán meg is valósul, ha ezt Fabényi Júlia elfogadja, aminek az a munkacíme, hogy „Szlávok és nem szlávok”. Én még mindig azon gondolkodom, hogy hogyan tudtak a magyarok itt maradni egy olyan területen, amelyhez etnikailag semmi közük nem volt, és most is, ha körbe nézünk, szlávok vannak. A dolognak az a kulcsa, hogy a jó művészek erre reflektálnak és a jó művészet ebben a hatalmas térségben ebből a problémakörből születik meg. Ahogy Musil a Monarchiában, ahogy később Danilo Kis vagy Esterházy Péter...

Mennyire gondolod, hogy az elmúlt 5 évben erre tartott a Műcsarnok, azaz hogy közép-európai integráló szerepet játsszon?

Nagyon sok kiállítás kifejezetten ezért jött létre. Az a sorozat, amit az Olaj/vászon kiállítással külföldön csináltunk, az ebbe az irányba tartott. Korniss Péter kiállításai szintén, elsősorban pedig az a román kiállítás, ami itt volt, az is ezt a célt szolgálta. Azt hiszem, ez aktuális marad még nagyon sokáig. Nagyon kevés ebben a politikai spekuláció, sokkal inkább abból indulok ki és azt látom visszaigazolva, hogy kiváló minőségű, nagyon jó helyi művészet van minden országban csak nincs felfedezve és ez azt jelenti, hogy létezik a közös Európának, meg nyugati művészetnek meg globalizációnak egy nagyon jó színvonalú alternatívája.

(...)

A Dorottya utcának mennyire alakult ki önálló arculata?

Abszolút kialakult, abban az értelemben, hogy „small is beautiful”. Ebben a kis teremben történt mindaz, ami kicsi.

Méret szerint kerültek ide a kiállítások?

Így jött ki. Ez most nagyon szárazon hangzik, de kár lenne tagadni, hogy egy óriási kiállítást sem próbáltam oda berendezni. Tradícióvá vált a karácsonyi kiállítás, az összes többi pedig egy művész egy műcsoportja, vagy egy műve, vagy egy sorozata, ami kb. annyit jelent, semmivel sem többet, mint ahogy a Zeneakadémiának is van egy kamaraterme. Tehát ezek kamarakiállítások voltak. A stratégiát tekintve pedig megpróbáltuk ezt menet közben kereskedelmi galériává átalakítani, de minisztériumi oldalról elutasításba ütköztünk. Meg lehetett volna oldani.

Nem gondoltad, hogy a műcsarnoki kiállítások időtartama hosszabb lehetne?

De. Ez egy ritmus, vagy időfolyamatban való tervezés kérdése. Négy kiállítás lenne ideális egy évben, és 3 évvel korábban kellene elkezdeni a szervezést. Tartalmi szempontból viszont nagyon radikális változást jelentett volna. Az ilyen kiállításoknak kötelező lenne közönség-, és kasszasikerré is válni. Erre megvannak a külföldi példák, és azt hiszem, hogy ez nekem nem ment volna.

Miért?

Azért, mert az olyan kiállításokat általában nem lehet megszerezni. Mondjuk egy Van Gogh-kiállítást. Nagyon sok ilyet próbáltam elcsípni menet közben, de ezek a hajók mind elmentek. Például a Whitney Biennálét szívesen ide hoztuk volna, Török András helyettes államtitkár is, én is. Kicsit kockázatos volt a dolog, mert bemutatták például Koreában és olvastam, hogy ott botrány lett belőle, mivel túl sok volt benne az erőszak meg a szex. Mindenesetre lekerült a műsorról még azelőtt, hogy megvalósult volna.
A Perspektíva kiállítás rendezése során is felmerült a „siker megtervezése”. Török András, aki nagyon jól gondolkodott ebben a kérdésben, azt mondta, hogy az NKA jelentősen megtámogatja ezt a kiállítást, de nem egyszerűen pénzzel, hanem csúcsművek kölcsönzésére szánt pénzzel. Én pedig elkezdtem olyan irányokban tapogatózni, mint a milánói Brera és Mantegna Halott Krisztusa, meg Ghirlandaio a londoni National Gallery-ben. Azt ugyan nem mondom, hogy kinevettek, de ezeknél a tárgyalásoknál jöttem rá, hogy egy-egy ilyen műnek a megszerzése több év munkája is lehet, és általában minisztériumi vagy államfői segédlet nélkül nem megy.
Magyarul, ezeket a kiállításokat másképp rendezik. Nekem kedves példám, hogy ezek a kiállítások olyanok, mint amikor Spielberg filmet készít, és ez nyilván nem teljesen azonos azzal, mint amikor Bacsó Péter csinál egy filmet. Szóval ez nagyon, nagyon nehéz lett volna.
Osztottam-szoroztam és oda jutottam, hogy maximum úgy lehetne ezt megvalósítani, mint - mindig ezt a példát mondom - a Lengyel Nemzeti Galériában. Csináltak egy Caravaggio-kiállítást, ahová 10 vagy 15 képet el tudtak hozni Olaszországból. Erre persze azt azért meg kell jegyezni, hogy Caravaggio mégsem egészen kortárs művészet. A másik pedig egy Erotika-kiállítás volt, amely tudom, hogy nálunk is sok nézőt vonzana, de a siker ilyen áron nem érdekel.

Nem gondoltál arra, hogy ezeknél a kiállításoknál, amelyek kisebb ráfordítással készültek, az előkészítési idő túl rövid volt?

De. Egyikre sem volt elég idő. De ha ilyen szempontok lettek volna az elsődlegesek, akkor semmilyen kiállítás nem valósulhatott volna meg. A Perspektíva-kiállításra normális esetben, értem ezen Európa nyugati részét, legalább 3 évre lett volna szükség. Mi ezt 1 év alatt csináltuk. És ennek az 1 évnek is elment legalább az egyharmada. Itt van az, hogy bizonyos műveknél évekkel előbb meg kellett volna kezdeni a tárgyalásokat. Másrészt nem lehet bizonytalanra tervezni. Itt kötelezettségvállalások vannak a pénzügyi oldalon, és az egész pénzügyi tervezés teljesen a levegőben lóg. Én annyit tudok 3 évre előre, hogy remélhetőleg a kiállításokra továbbra is lesz 15 millió forintom. Az merő hazardírozás, ha azt mondom, hogy akkor egy kiállítást csinálok egy évben.
Szóval, elismerek minden ilyen igényt, de gyakorlatilag csekély a megvalósítás esélye.

Köszönöm a beszélgetést.

Válasz a kiegészítő kérdésekre:

1) Közép-Kelet-Európa:
Biztos vagyok abban, hogy ez a térség tele van kimerítetlen lehetőségekkel. Ha pusztán a nyugatitól eltérő történeti hagyományainkat nézzük, máris lenne mire építeni. Ugyanígy hiszek a szomszéd országokkal folytatandó művészeti kommunikációban, de még a posztmodern nyújtotta új elméletekben is.

2) Művészkataszter:
Egyszerűen arról lenne szó, hogy a művészek kapjanak alanyi jogon havi fizetést. Ezáltal is növekednék a művészet becsülete, következésképp Magyarország mint művészettámogató ország renoméja is.

2000. október 9.
PRINT