Közvetett beszélgetés Birkás Ákossal

 

(Mit tegyen egy fiatal művész?)
Fiatalon ki kell menni Nyugat-Európába, Amerikába, vagy talán bárhova, tanulni. Művészetet, nyelveket, viselkedést, viszonylagosságot, és ismeretségeket kötni. Pár év múlva hazajönni és itthon, Magyarországon és Magyarországból kiindulva dolgozni és a kapcsolatokat tartani. Kimenni a világba és utána a kapcsolatokat tartani, az 1. kötelező, 2. nem szórakozás, hanem munka, és az egész világon mindenki csinálja, ha akar valamit. E nélkül nem megy.

(És egyébként mit csináljanak, ha hazajönnek?)
Ugye a szokásos menete a magyar művészkarrierek „nyugatos”részének az, hogy kimennek egy időre külföldre, és amit hazahoznak, azzal otthon zsenik, csak kicsit magyarítják, aztán nagyon magyarítják, és végül konzervatív magyar művészek lesznek, és mindenkinek az útjában állnak - saját maguknak is.
Ez szomorkásan hangzik, de még ez a magyar művészet legdinamikusabb része. Tulajdonképpen jól begyakorlott, elég jól működő és történelmileg igazolt szisztéma, amitől nem is könnyű eltérni. Érdekesebb lenne azonban fordítva megpróbálni. Kimenni, tanulni, de itthon dolgozva aztán inkább arra koncentrálni, hogyan lehetne egy magyar (kelet-európai) problematikát nyugaton felmutatni. Nehezebb lenne, mert bár csakis otthon lehetne megcsinálni, nagyon ismerni kellene a Nyugatot, a működési mechanizmusokat, és azokkal a klisékkel is kellene dolgozni és bűvészkedni, amelyeket Nyugaton ránk alkalmaznak. Ezekkel is mesterien kellene tudni bánni. Elképzeléseink ezekről a klisékről jórészt naivak és aktualizálatlanok.

(Mi a véleményed a centrum-periféria felosztásról?)
Persze a világ közepe Magyarország, a többi periféria. Érzelmileg... De Te nyilván nem erre gondolsz. Szerintem a legtöbb világfelosztás csak metafizika. Azt javaslom, gondolkozzunk inkább „erős és gyenge helyzetek”-ben. Ami pl. az utóbbi időben Izlandból, Izraelből, Kínából vagy Dél-Afrikából jön - hogy csak kapásból mondjak néhány „helyzetet”- az érdekes. Ettől ezek „centrumok”? Nem, de erős helyzetben vannak.
Centrum és periféria a XIX. sz.-ra volt jellemző. Ha ma valami hasonlóra gondol az ember, az inkább egy régebbi helyzet kimerevítése. Manapság sokkal több hírünk van a világról, nem egy centrumra összpontosul a figyelem. Egyébkent Izland, Izrael, Kína és Dél-Afrika - nagyon különböző országok, de a művészetük szerintem attól érdekes, hogy - így vagy úgy - különleges ezeknek a társadalmaknak a teljesítménye. Ez a lényeg. Ettől vannak erős helyzetben.
New York persze a művészet centruma. De hogy még érdekes-e? Nem vagyok benne biztos. Máshonnan érdekesebb dolgok jönnek „N.Y.-ba”- mondhatnád. Igen, ez persze így van, de ma már mégsem olyan egyértelműen... Valami változóban van ezen a területen, és jó lenne a változó részhez tartozni.

Mit értünk centrumon? Azt a helyet, ahonnan az érdekes új művészet jön? Azt, amelyik mint egy kohó, befogad és összeolvaszt? Vagy ami pénzzel és hatalommal csatornázza az információkat? Az biztos, hogy pl. New Yorkban a nemzetközi képzőművészeti élet centralizáló struktúrái jól ki vannak építve...De mit akarsz? Erre koncentrálni csak bénítóan hat. Odáig mennék, hogy az elavult centrum-periféria keretben való hazai önértelmezés csak a pesszimista szellemi defetizmus önigazolására szolgál. Lényegében arra akarok kilyukadni, hogy nem kell azon bánkódni, hogy Magyarország nem centrum (és nem is lesz), mert ettől még lehetne itt érdekesebb művészetet csinálni. Ma inkább, mint valaha.

Szóval azt hiszem, egy-egy társadalom művészete erősen összefügg az egész társadalom aktuális teljesítményével. Ezért érdemes rajta gondolkodni, milyen is a magyar társadalom teljesítménye. Az előbb a ránk illesztett klisékről volt szó. Nos, a magyar társadalom teljesítményének a megítélése általában elég jó. Élő az a vélemény, hogy a magyar egy eleven, kezdeményező szellemű és kreatív nép. Eredeti pofák, a jég hátán is megélnek. Ezt nagy jóindulattal írják és mondják rólunk, különösen az EU csatlakozásra való tekintettel. Ezzel szemben mintha mi magunk nem nagyon hinnénk ebben, és azon igyekeznénk, hogy amit csinálunk, az derék, szerény, igyekvő, amolyan mintatanuló-teljesítménynek nézzen ki. Kb. olyasminek, mint a magyar politika kifelé mutatott mintatanuló arca. Az ilyen jótanulóság a művészetben nem igazán érdekes. Még akkor sem, ha komputeren adják elő.
A magyar társadalomban sokkal több igazi, általános érvényű feszültség van, mint aminek a tárgyalására a művészet vállalkozik. A számításom egyszerű. Egy erőteljes magyar (kelet-európai) hanggal csak úgy lehet fellépni, ha az ember többet képvisel, mint egy személyes, vagy valamilyen belterjes művészeti probléma. Ilyen attitűddel egy amerikai művész talán sokra viheti, de egy magyar nem nagyon.

(Tehát újra szocialista realizmus?)
Tudom, hogy elutasító a reakció, mert vagy nemzeti programra gondolunk, vagy narodnyikságra, vagy szocialista realizmusra. Mindez vicc, és ezek tök elavult ideológiai konstrukciók. Ideológia nélkül kéne ráközelíteni, és újra kitalálni, hogyan lehetne a művészet aktívabb. Kitalálni neki egy erősebb szerepet. Milyen jó lenne, ha a képzőművészet is olyan érdekes lenne, mint a jó mozi!

(Azt mondod, hogy nálunk gyenge a művészet?)
Nem azt mondom, hogy rossz!! De hogy úgy gyenge, ahogy egy gyerekre mondják... Kicsit olyan a helyzet, mint a gazdaságban: a modernizálási válságon az erős gazdaságok nyernek, a gyengék kifulladnak. Nyugaton és Amerikában a modern művészet - elképesztő önpusztító válsága során - vitális tömegművészetté kezd válni, Kelet-Európában ugyanettől a válságtól végképp elszigetelődött és sorvadozik. Egyetlen igazi problémája a saját sorvadozása. A művészetet a saját belső problémáival foglalkozva, ma nem lehet feltúrázni.

(És a jövő?)
Hogy mennyire reális az, hogy egy társadalmi érdeklődésű művészet jönne nálunk létre? Ha nagyon sokat ugrálnánk, tanítanánk a főiskolán és rettenetesen szívóskodnánk (kit is értek a többesszámon?), akkor talán alakulgatna ímmel-ámmal valami... Õszintén szólva az az érzésem, hogy ettől meg nem nagyon húzna bele senki. A magyar művészet, az egész kultúra alapvetően arisztokratikus. Elsősorban egy arisztokratikus, elitér attitűdöt kultivál még ma is, ami nem nagyon egyeztethető össze az elfogulatlan mások felé fordulással. Csupa lecsúszott grófnő és gróf vagyunk, néma önsajnálattal szenvedünk az értetlen világtól. Ebből adódik, hogy minden, amit csinálunk, az a sorvadozással együtt is még mindig egy kicsit operettszerű - mert az ég egy világon semmi sem igazolja az arisztokratizmusunkat.

Megjegyzem: addig, amíg csak egy szűkkörű elittől lehet a művészetért pénzt kapni, ez nem fog változni. Az alternatíva: máshogy, nem a művészettel keresni pénzt, hogy szabad legyen a művész, ez sem jó megoldás. Azt kéne újragondolni, hogy 1. mennyibe kerüljön a művészet?, de akkor rögtön azt is, hogy 2, milyen művészet kerüljön annyiba. Az értékesítési struktúrákkal kéne kísérletezni. Van, aki ezt látja is. Nehezen megy... Az az érzésem, hogy a kísérletek néha csak idézőjelben történnek, „mint művészet”.

Van azonban egy igazi esély is a horizonton, tulajdonképpen pont olyan, amilyenről álmodik az ember. Az EU-csatlakozás ránk irányítja a figyelmet, megint egyszer. Várják, hogy mit hozunk, hogyan artikuláljuk a problémáinkat, vagy esetleg csak szépítgetünk, hogy milyen vicces kis naprakész népség vagyunk. Néhány évig nagyon jók lennének az esélyeink, de nem szerény jótanuló munkákkal. Senki sem hiszi el, hogy Magyarország „sima ügy”.

Bamberg, 2001. március 12.
Birkás Ákos

2001. március 22.
PRINT