kapcsolódó kiállítás:
Várnai Gyula kiállítása
2001. február 28. - április 1.
 

Merhán Orsolya

Várnai Gyula kiállítása a Ludwig Múzeum kistermében

 

Várnai Gyula ezúttal ismét ”telitalálattal” állt elő. Installációja a tőle megszokott, minimális, redukált eszközökkel, egyszerűen, póztalanul veti fel az összetett filozófiai és művészeti kérdéseket, a materiális és virtuális, az anyagi és az elvont valóság viszonyát és a világ megismerhetőségének és leképezésének lehetőségét. A szinte tárgyak nélküli - valóság és illúzió viszonyát feszegető kiállítás nem annyira a vizualitásra, sokkal inkább a hang és a fény hatásaira épít.

A kiállítás magját a teremben felfüggesztett hosszú és testes, házkeresztmetszetű fekete rúd, és a szemközti falra helyezett kerek céltábla formájú hangszóró képezi. Ezt a tárgyegyüttest szemlélve folyamatosan egy nyílvessző kilövésének, surranásának és célba érésének hangját halljuk. A nyílvessző mintha végigfutna a fekete rúdon, becsapódva a falra helyezett céltáblába. Várnai ezzel az ötlettel a kiállítás műfaját gondolati paradoxonná alakítja: egy képzeletbeli, valójában nem megtörténő folyamat, egy virtuális aktus válik képzőművészeti tárggyá, a kiállítás témájává. Már nem fekete burkot és hangszórót, hanem röppenő nyílvesszőt látunk, és mivel múzeumban, kiállítóteremben vagyunk, asszociálunk mindarra, amit a nyílvessző mint ikonográfiai toposz, felidéz. Várnai drasztikusan zökkent ki bennünket a látás, érzékelés és gondolat konvencionális sémáiból, gondolkodásra késztetve.

A kiállítás másik két eleme, a falra vetített videó, és a dobozba helyezett, hátulról megvilágított fénykép más eszközökkel, de ugyanezt a problémát járja körül. A videón egy fényforrást takaró, hátulról megvilágított kéz látható, mely mögül füst gomolyog. Nem tudjuk meg, honnan jön a füst, mi az oka, hova tűnik, kinek a keze látszik a felvételen, és mi célból takarja a füstöt. A dobozba helyezett fotón pohár látható, benne körgyűrűket képez a felzavart folyadék, környezetét azonban feketével kimaszkolta a művész, így a pohárban önmagában létező folyadéktölcsér eredetéről, okáról, céljáról szintén nem kapunk információt. Mint képzőművészeti téma, mint kép, mindkét műtárgy végtelenül, banálisan egyszerű, szinte érdektelen. Ha azonban mindezt összekapcsoljuk a virtuális nyílvessző képzetével, akkor kirajzolódik előttünk egy önmagában nem létező, csupán az általunk felidézett asszociációk hálójából kirajzolódó világ képzete. Szipőcs Krisztina szépen fogalmazza meg a kiállítás szórólapján: ”Várnai művei elgondolkodtatnak afelől, hogy érzékeinket milyen könnyű becsapni, hogy a jelenségeket, a ”létezőket” általában nem a valódi, anyagi mivoltukban ('pozitívban'), hanem az általuk keltett hatás nyomán, azaz 'aurájukban' érzékeljük, mert önmagában vett dolgok nem léteznek számunkra: a 'dolgok világának' gondolkodásunk révén adunk formát, gyarló érzékeink közvetítésével.”.

Várnai művészete engem Pilinszky lírájának látszólagos eszköztelenségével is zsigerekig hatoló, puritán drámaiságára emlékeztet. Ez azonban kiegészül a tárgyak ”feletti”, a jelenségek körüli kísérő dolgok, a megfoghatatlan ”aura” képzőművészeti konkretizálásával. Az anyagtalannak, a súlytalannak, a lényegtelennek ezzel a banálisan egyszerű tárgyiasításával hozza létre Várnai a rá jellemző filozofikus, összetett tárgyköltészetet. A dolgokat csak összefüggéseiben érthetjük meg, a kontextusból való kiragadás zavarba ejt, elbizonytalanít, s akaratlanul is kiegészítésre, összefüggésbe helyezésre késztet. A negatív, a súlytalan, az árnyék, a kísérőjelenség, a felesleg objektiválásával Várnai Gyula a világban működő alapvető törvényszerűségekre, az azokat kísérő ”parajelenségekre”, és egyfajta személyes, átélt metafizikára hívja fel a figyelmet.

2001. március 7.
PRINT