Erdős Ibolya

„Művész mint magánember, művészet mint magánügy”
Beszélgetés Baglyas Erikával

 

Baglyas Erika 2003/2004. folyamán olyan köztéren megjelenő projektsorozatot hoz létre, amely a kortárs képzőművészet elszigeteltségére kívánja felhívni a figyelmet.

2003-ban Dunaújvárosban szerepeltek a munkái, jelenleg pedig Budapesten, a Blaha Lujza téri metró két peronkirakatában mutatja be installációit, amelyekben felhasználja jelenleg készülő fotósorozatának elemeit is.

Vannak, akik úgy gondolják, hogy a képzőművészet mindig is csak egy szűkebb réteget érdekelt, ezért egy bizonyos szintű elszigeteltség természetes velejárója a műfajnak. Miért tartod fontosnak ennek az elszigeteltségnek az oldását?

Úgy gondolom, mindig is volt egy értő közönsége a képzőművészetnek, most viszont, azt érzem, hogy pusztán a szakma az értő közönség. Gondolok itt arra, hogy vajon a magyar értelmiségi rétegnek, hány százaléka van kapcsolatban a kortárs képzőművészettel? Ők lehetnének ennek a műfajnak az egyik célközönsége ma Magyarországon, és mégsem jut el hozzájuk. Ennek nyilván több oka van, sok minden hiányzik ahhoz, hogy közelebb kerüljenek a kortárs műalkotások az emberekhez. Nincs megfelelő közvetítő közeg, nincs kielégítő művészeti oktatás, és persze az is hozzá tartozik, hogy a vizuális kultúrának a nyelvezete kezd olyanná válni, hogy aki nem tanulja, nem foglalkozik vele, az nem ismeri, ebből fakadóan nem érti, s amit nem értünk azt nem szeretjük, következésképpen távol tartjuk magunkat tőle.

Korábbi kezdeményezéseid is azt mutatják, hogy azon művészek közé tartozol, akik nem fogadják el ezt a helyzetet, hanem aktívan és tevőlegesen fáradoznak szakmai területük fejlesztésén.

Én csak annyit szeretnék, hogy a munkáimat „tíznél többen” ismerjék meg. Ezért szeretem olyan helyeken kiállítani őket, ahol feltűnik az embereknek. Nem pusztán arról van szó, hogy „közelebb tolom” a közönséghez a művészetem, de az is fontos, hogy ezek a művek nem valósulhatnának meg máshol. Például az installációk, amelyeket a kirakatokba készítettem, nem lennének ugyanolyanok egy galériában. Ezeknek a műveknek ott a helyük, a metró aluljáróban. Ezeken a helyeken járva emeltem be bizonyos gondolatokat az életből a művészeti gondolkodásba, s aztán mindezt egy gesztussal visszahelyeztem az életbe. Nekem fontos ez a párbeszéd.

Mi vonzó számodra abban, hogy kirakatban legyenek kiállítva a munkáid?


Baglyas Erika:
„Művész mint magánember,
művészet mint magánügy”
„Soha”, kirakat-installáció, 2004

Egyrészt vissza kell térnem a címhez: „Művész mint magánember, művészet mint magánügy”, mert úgy tűnik, hogy van egyfajta „magában beszélés” ezen a területen. Olyan érzésem van, hogy képletesen szólva, a művész csak mormol magában, hajtogat dolgokat, és senki nem hallja, vagy csak nagyon kevesen. Bennem pedig van egy kényszerszerűség, hogy a magánügyemet tegyem közszemlére, valamit, ami nekem fontos, s ha a művészetem, úgy érzem csak kevés embert érdekel, akkor kipróbálom, a magánügyem talán többeket. Ez egy őszinte dolog. Bár nem hiszem, hogy ezek a munkák kíméletlenül őszinték lennének, de amennyire jelenleg képes vagyok önmagammal szemben őszintének lenni, annyira igen. Azt gondolom, hogy a művészet bizonyos értelemben azonosítható az élettel. Nyilván van benne valami plusz, egy szűrő, ami a művész személyén keresztül artikulálódik, akin átfolyik a létrehozás szándéka és egy műnek nevezhető valami lesz belőle. A munkáim egy részének táptalaja sokszor a magánéletem, a benne történő dolgok, emiatt is jobb érzés ezeket a műveket kirakatokban megjeleníteni, vagy bárhol máshol, mintsem berakni egy galériába. Ugyanakkor fontos elem az is, hogy önmagát „reklámozza” a mű, amit ugyebár nem tehet meg egy galériában. Ma például láttam a peronon állva, hogy a metró vezetője egyszerűen kiszállt a Blahán a fülkéből, és megnézte a kirakatomat. Az emberek nem feltétlenül tudják, hogy mi az, amit látnak, de sokan felsóhajtanak, hogy „jaj de jó, végre nem egy reklám!”.

Felirataid az első falfirkákra, ős-graffitikre emlékeztetnek, amelyek üzenetek voltak nyilvános helyeken és aztán egy-egy szó megváltoztatásával új értelmű feliratok lettek. Ez jutott az eszembe arról a Fernando Pessoa [1] idézetről, amit te is hasonlóképpen „átírtál”.

A köztéren elhelyezett feliratokkal beavatkozom az adott közegbe, az ottani környezetbe. Elhelyezek valamit, ami nem szokott ott lenni, s amelynek mondanivalója abban a közegben rendkívül szokatlan. Azokra a nagyméretű feliratokra gondolok, amiket például a dunaújvárosi városháza épületén helyeztem el. Ilyen volt az „Érzékenységem szélfútta láng”, ami egy Pessoa idézet. Ez a rendkívül személyes vallomás, szinte áttehetetlen egy efféle köztéri objektumra, - ami speciel pont a hatalom jelképe, a város közepén magasodva - illetve az épületen keresztül az emberekre. Mégis kísérletet tettem rá. Úgy érzem, hogy ez egy elég érdekes beavatkozás volt. Pessoának egy másik mondatát azért változtattam meg, mert sokat foglalkoztatott akkoriban, hogy hogyan tudok azonosulni a dunaújvárosi emberekkel, az ő életükkel, hogy valami üzenetet hagyjak, ami hozzájuk szól. Ezért a vasműbe vezető kerékpárútra írtam fel azt a mondatot, ami egy Pessoa szövegnek az átirata, „Magányom lemondásból fakad”. Az eredeti szöveg úgy szól, hogy „Nyugalmam lemondásból fakad”. Akkoriban sokat olvastam Pessoa azon szövegeit, amelyekben az egyén elszigeteltségével, a magány, lemondás témakörével foglalkozik, és úgy éreztem, hogy a gondolatait bárki más is mondhatná. Gondolj bele, ezek a munkások hosszú évek óta minden nap ugyanazon az útvonalon járnak, a napjaik régóta nagyon hasonlóak. Megérintett a magányuk, az elszigeteltségük és egy fontos gesztusnak találtam, hogy ezt kimondjam helyettük.

A testfeliratokra visszatérve, ezek a „talált” szövegek más kontextust kapnak azáltal, hogy magadra írod őket. Fontosnak tartod, hogy egy női testen jelennek meg a feliratok?


„Az fáj ami sosem voltam”
„A szavak kényszerítenek”
fotósorozat,70x100 cm / 6db, 2003

Egyrészt fontos, hogy magamat használom a gondolataim közlésére, s az, hogy a saját testemre írok, külön jelentésréteggel gazdagítja a munkákat. A szövegek is úgy helyezkednek el, ahogy csak saját magára tud írni az ember. Az egyszerű, hétköznapi szövegek szokatlan megjelenési formája a figyelmet a mögöttes tartalomra irányítja. Másrészt igaz, nem tudok, és nem is akarok attól elvonatkoztatni, hogy nő vagyok. Pont most készül két olyan fotó, ami már inkább ezen a női vonalon halad tovább. A graffitikhez talán annyiban hasonlíthatóak, hogy én is szerettem volna kicsit populárisabb hangvételű, ugyanakkor fontos dolgokat közölni, valamiféle üzenetet hagyni.

Olyan helyeket választasz a projekt helyszínéül, ahol váratlan, szokatlan a művészeti gondolkodás megjelenése. Úgy érzem, hogy a munkáid így szinte besétálnak az emberek hétköznapi életébe, és kommunikálni próbálnak velük, de a munkákon keresztül, és általuk te is kommunikálsz az emberekkel. Sokkal többel, mint amennyivel akkor tudnál, ha „hagyományos” kiállítási formát választanál. Mondhatjuk, hogy számodra fontos, hogy a művészeted, vagy a művészettel kapcsolatos mondanivalód széles körben érvényesüljön?


„Képzeleted megtévesztett engem”
„A szavak kényszerítenek”
fotósorozat,
70x100 cm / 6db, 2003

Fontos az, hogy megszólítsam őket, de nem feltétlenül egy konkrét párbeszédet akarok, hisz ez egyelőre nehezen kontrollálható, hanem ahogy megfogalmaztad, hogy besétáljon az emberek hétköznapjaiba. Igen, valami ilyesmit szeretnék. Ez a vágyam, hogy belemásszon, hogy kikerülhetetlenné váljon, hogy egyszer csak ott legyen, s az ember maga sem tudja mi történt, de már szembesült is a kortárs képzőművészettel. És „ugye nem is fájt?”

 

 

 


 

1 Fernando Pessoa, 1888-1935, portugál író; a portugál modernismo képviselője

Baglyas Erika munkái megtekinthetők:
http://www.ica-d.hu/demo/kepek/baglyas

(Az interjú megjelent: Impresszum, vizuális kommunikációs magazin, 2004. március)

2004. április 28.
PRINT