kapcsolódó kiállítás:
INERS_Dupla- és mikrogravitációs állapotok
2005. december 15. - 2006. január 22.
 

Maria Marcos

Az utópikus test
camera obscura, rés nélkül

 

Ez a hely, amit Proust minden ébredésekor gyengéden, szorongva újra elfoglal, ez az a hely, amelytől - ha szemeim felnyitom - többé nem szabadulhatok. Nemcsak, hogy általa vagyok helyhez kötve, hogy végtére magam sem mozgatni sem elmozdítani nem tudom, lám mégis mozgathatom, elmozdíthatom, helyet változtatok... magamtól íme. Nélküle haladni mégsem tudok, nem tudom ott hagyni, ahol van, hogy magam máshova mehessek. Akár a világ végére elmehetek, vagy a takaróimba burklózhatom reggelenként, oly kicsinnyé húzódhatok össze, amennyire bírok, vagy hagyhatom magam felforrósodni a vízparti napsütésben: mindig ott van, ahol én vagyok. Megváltoztathatatlanul itt van, soha máshol. A testem egy utópia ellentettje, amely soha nincs más ég alatt. Ez az abszolút hely, az a csekély térdarab, amelyben - a szó szoros értelmében - testet öltök. 1

Michel Foucault: Le corps utopique

A gravitáció

Annak ellenére, hogy egy a New Scientist-ben megjelent cikk szerint az emberiség jövőbeli intergalaktikus léthelyzetében a gravitáció mesterséges előállítása lesz majd az egyik fontos megoldandó feladat, jelenleg a földi gravitáció manipulálása és leküzdése a sci-fi irodalom egyik kedvelt témája, amelyet az elvágyódás romantikus vágya táplál.

A Newton által a XVII. század végén megfogalmazott univerzális gravitációs törvény helyébe a XX. század kezdetén Einstein gravitációelméletnek is nevezett általános relativitáselmélete lépett, tudományos értelemben ma ez utóbbit tekintik elfogadottnak. Ezzel együtt még rengeteg megoldatlan kérdés övezi a gravitáció jelenségét, a legtöbb kísérlet arra irányul, hogy miként lenne egyesíthető a kvantummechanika teóriájával, amely a három másik erő sikeres elmélete, és jelen pillanatban a relativitáselmélettel inkompatibilis.

Ezen - mindezidáig sikertelen - próbálkozások alkotják a kvantumgravitáció formálódó elméletét, amelyet egy Stanislaw Lemtól kölcsönzött ironikus élű fogalommal a Minden Elméletének (Theory of Everything, TOE) is szoktak nevezni. Persze emiatt nemcsak a sci-fi köröket és tudományos világot, hanem olyan az ún. alt-science körébe sorolható kutatókat is komolyan foglalkoztatja e kérdés, mint pl. a Tesla-féle dinamikus gravitációs térelméletre építő kanadai John Hutchisont, aki Lifter nevű mind-machine szerkezetével egészen különleges jelenségeket produkált, melyek videódokumentációja ádáz elméleti vitákat provokálva járta be a világot a 80-as években.

Azt mondhatnánk tehát, hogy a gravitáció kérdése meglehetősen bonyolult, s ráadásul hadtörténeti vonatkozásai is ismertek. A mesterséges gravitációt a szembenálló felek intenzíven kutatták a II. világháború alatt. A csodafegyverért folytatott versengés során titokzatos kutatások zajlottak Nazi Bell, illetve Philadelphia-kísérlet néven. Napjainkban pedig a mesterséges gravitáció elvén muködő , illetve intergalaktikus hajtóművekre kibocsájtott szabadalmakat és ehhez kapcsolódó elméleteket övezi heves vita (lásd: Boris Volfson, Mark Tomion, Burkhard Heim).

A tömegvonzás motívuma a művészetben is gyakorta előkerül, leginkább olyan interdiszciplináris projektek részeként, mint a Leonardo-Olats space-art workshopjai. Régiónkban legutóbb az osztrák kezdeményezésű Gravity, art, religion, science rendezvénysorozat tematizálta, amelynek részeként a 2003-ban megvalósult Moszkva-tér cím és kurátori koncepció erőltetett kapcsolatát teremtette meg, ami szerencsére nem mondható el Lakner Antal INERS Dupla és mikrogravitációs állapotok címu Trafó-beli kiállításáról, esetében ugyanis a cím pontosan takarja a koncepciót.

A tapasztalat

Amikor a súlyomat 2G-re módosító Passive Dress-t két ember rám segítette, a teher nem tűnt elviselhetetlennek. Kurt Vonegut sci-fijének megható szerelmi története rémlett fel bennem, amelynek mutáns hősei a távoli jövő Földjének instabillá vált gravitációs teréhez különböző módon alkalmazkodtak. Az erős gravitációjú napokon emiatt egymás szolidáris segítségére szorultak, akik pedig ebben nem részesültek, felegyenesedésre képtelenül, szomorúan hevertek a földön, míg visszaált a számukra is elviselhető állapot.

Bár állva maradhatok, a ruha alatt gyámolatlannak és nevetségesnek érzem magam, amit tetéz a gyorsan növekvő fáradtságérzet és az a bizonyos hátfájdalom, amelyet minden nap kora délutánján már 1G fennállása mellett is érzek.

Ám e nevetségesség különbözik a Passzív munkaeszközök használata során fellépő komikumtól, itt biológiai és nem társadalmi mivoltomban válok komikussá. Próbálok az alkotói kritika tárgyának megtalálására összpontosítani, miközben a 2G belsejében nő a hőmérséklet, izzadni kezdek, majd elég hamar feladom, abban a reményben, hogy a másik véglet, a lebegés megtapasztalása hozzásegít a válasz megtalálásához.

A Black Hole felé tartva alá kell írnom egy nyilatkozatot, hogy a művet saját felelősségemre használom, ami a péntek tizenharmadikai dátum és a 13 óra egybenállása miatt enyhe balsejtelemmel tölt el. A lebegéshez meztelenre kell vetkőznöm, mely tapasztalat kiállításlátogatóként viszonylag ritkán ér. Zuhany következik, a kiállítás idejére a galériával egybenyitott színészmosdóban, sminkasztalok, tükrök. Befogadok.

A teljesen hang- és fényszigetelt, kb. 1,5x2x2,5 m belterű kapszulába lépve felhívják a figyelmem a menekülés lehetőségére egy esetleges klausztrofóbikus vagy epileptikus roham esetén, ami korábbi balsejtelmemet beszorozza kettővel.

A kabinban 30-40 cm-es víz, enyhe alsó megvilágítás, semleges, mondhatni szolidan elegáns, szagtalan, tiszta, így aztán a bélelt ajtót magamra csukva, az utasításokat betartva elfekszem a testmeleg sóoldatban és lámpát oltok. Valóban lebegek, bár kicsit helyezkednem, igazítanom kell a kar, a lábak helyzetén. Aztán megérzem a semmit, pontosabban, hogy csak az én van, mondhatnám az én lett a minden. A vízfelszínt alig sejteni, a szívem a testemen kívül dobog, testzajaim változatos gazdagsága lenyűgöz, egy csillagközi utazás és a felsejlő prenatális emlékek keveréke árad felém a sötét csendből. Komfortérzet. Soft&Safe trip.

A leírás

Pozitivista tolmácsolásban a tárlat a mesterségesen megváltoztatott gravitációs környezet két pólusának pszichofiziológiai illúzióját nyújtja. A két részre tagolt kiállítás külső terében egy olyan öltözék van felmutatva (on display) amely 2G-nyi, azaz dupla gravitációs erőhatás élményét nyújtja, míg a belső térben egy a lifestyle-iparban is használatos flotation tank kínáltatik fel, amelyben a nullához közelítő mikrogravitációs tér megtapasztalására nyílik lehetőség. Mindkét tárgy használható és az alkotó szándéka szerint használandó eszköz, amelyeket Lakner autográf módon, saját kezűleg hozott létre, ám a kettő közötti lényeges különbség, hogy az előbbi egy konceptuális formatervezői folyamat végterméke, míg az utóbbi egy már létező tárgy újraalkotása, egy talált módszer.

A Dr. John C. Lilly neuropszichiáter által 1954-ben megalkotott eszköz rövid idő alatt jelentős karriert futott be, a pszichoterápiás funkciótól indulva olyan kereskedelmi felhasználásokig jutva el, amelyek az eszközt lifestyle termékként explicit módon nemcsak a pszichofizikai rekreáció csodaeszközeként, hanem - gyártói és forgalmazói szerint - egyenesen a végső műalkotásként definiálják, amely segítségével saját fizikai valónk zavartalan észlelése által az élő állapot esztétikai jelenlétével szembesülhetünk.

Az eszköz közben megőrizte pszichoterápiás és kísérleti jellegét is, rendszeres használói között olyan neveket találunk, mint Buckminster Fuller, Timothy Leary, Carl Sagan, vagy Susan Sontag. A Lakner-féle flotation tank viszont egyben egy izolációs kamra, amelyben a kereskedelmi verziók egy részétől eltérően - ahol csendes zene és égszínkék belső segít feldolgozni az árfolyamingadozás okozta stresszt vagy pszichotikus depressziót - a kulturális behatások ellenpólusaként megfogalmazott teljes ingerhiánnyal szembesülhetünk.

A kiállításon szerepelő mindkét mű tapasztalati, ami azt jelenti, hogy műtárgy mivoltuk a fizikai értelemben vett használat során teljesedik ki. Ám míg Lakner korábbi Aktív befogadói eszközök és Passzív munkaeszközök sorozatának darabjaiban a finom humor és irónia a művek morfológiai jellemzőiben tárgyiasult, ezúttal a valós használat vált a befogadói élmény kiteljesítésének feltételévé. E műveket nem elég csak megnézni, használni kell őket, a látvány egy kozmikus délibáb.

Korábbi művei - erőteljesen konceptuális és nem-retinális karakterük ellenére - még vizuálisan felfoghatóak voltak, a fizikai megtapasztalás kiteljesítette, de nem feltételezte befogadásukat, sőt igazából mások általi használatának látványa generálta azt a leleplező humort, amely megértésüket teljessé tette. Miközben minden esetben alkotott, módosított tárgyakat hozott létre. A funkció és konvencionális használat finom módosításai írták körül azt az alkotói szubverzivitást, amely műveinek sajátos - talán csak Georg Winter módszeréhez hasonlítható 2 - karaktere.

Egyfajta távolság jellemezte korábbi munkáit, amely a retinálistól a konceptuálisig tartó tapasztalati spektrumot modellezte, melyben a test, a pszichofizikai érzetek által fókuszált kulturális tudatosság színterévé vált. Ám korábbi munkaeszközei a testet társadalmi entitásként helyezték e térbe, finoman ironikus gesztussal, amelynek társadalomkritikai éle e tárgyakat a fizikai kontaktus híján is megtapasztahatóvá tette. Ez esetben viszont a bilógiai test válik - iróniamentesen - a befogadói állapot modelljévé egy talált tárgyon keresztül.

John D. Barrow írja A művészi világegyetem című könyvében, hogy az emberi faj ökoszisztémánkbeli sikere több dolog mellett testtömege és a gravitáció kedvező viszonylatának tulajdonítható. Az emberi test illeszkedik - méreteinél fogva - a legharmonikusabban a földfelszínen tapasztalható változatos fizikai erők hálójába.

Ez a kozmológiai értelemben erős antropikus elven nyugvó megállapítás nem beszél arról a - sikertörténet hátterében meghúzódó - munkáról, amelyet minden embernek folyamatosan ki kell fejtenie ezen erő leküzdéséhez a Homo Erectus óta. Egyenesen állni állandó erőfeszítés, amelynek mértékét a megszokás elhomályosítja, ám speciális helyzetben, a gravitáció csökkenése, vagy növekedése esetén tudatosul.

A poszturológia (posturology) egy viszonylag új diszciplína, amely a neuroanatómia és vislekedéstan metszéspontján helyezkedik el, és rendszerbe foglalja a testtudat pszcihomotorikus jelenségeinek kontrollszerkezeteit. E kontroll földi létünk folyamatos kísérője, amely állandó erőkifejtést igényel. Lakner ezúttal erről a munkáról beszél, amely során a "szenzomotorikus mozgás akaratlagos tevékenységgé válik", felfedve azt a test-tudatot, amely az INERS technológia hatásmechanizmusának sajátja, és amelyet Lakner az érzékelés zéró fokaként határoz meg, hasonlatosan Virillio le degré zéro de la representation, vagy Barthes le degré zéro de l’ecriture fogalmaihoz.

Valójában tehát kulturális érzékelési rendszerünk újrapozicionálását kíséreli meg, annak érdekében, hogy felismerjük: kulturális tapasztalataink hierarchiájának origójánál az érzékelő emberi test áll. Hogy miként kerülhet a befogadás középpontjába a biológiai test, azt akkor érthetjük meg, ha a Black Hole-t egy olyan camera obscura-nak tekintjük, amelynek nyílása nem a világra, hanem a tudatra nyílik.

A reprezentáció határterületére érkeztünk tehát, ahol a vizualitás nulla pontja a szemlélő utópikus testében jelölődik ki.

 


 

1 Essai littéraire de Michel Foucault, Le corps utopique, France Culture, Phonothéque de l'INA 1966/12/21 (Lakner Antal gyujtése, KissPál Szabolcs fordításában)

2 E hasonlóság nem véletlen, a két művész az elmúlt évek során számos közös projekten dolgozott közösen, és nagyfokú szellemi rokonság fedezhető fel munkáikban. Lakner Antal es Georg Winter közös projektjei: Expedíció I. Műcsarnok-Szépművészeti Múzeum, Budapest 1991, Emmental Expedició , Studió Galéria, Budapest 1993, UGAR, Neuer Berliner Kunstverein, Berlin 1997

2006. január 19.
PRINT