kapcsolódó kiállítás:
João Penalva kiállítása
2005. november 4. - 2006. január 15.
 

Bán Zsófia

Mr. Ruskin eltűnt hajtincse, avagy meghívás egy bizonyítási eljárás titokzatos történetébe
Joăo Penalva kiállítása a Ludwig Múzeumban

 

Egyszer azt olvastam valahol, hogy nem is annyira emberekbe, hanem inkább a történetükbe szeretünk bele. Hiszen minden ember (megengedem, némelyek inkább, mint mások) egy szövevényes, áttekinthetetlen történet megtestesítője. Mert van az, amit ő elmesél magáról, van az, amit mi tudunk róla, aztán az, amit mások tudnak és mesélnek róla, és mindez hol összeér, hol pedig éppen hogy egymásnak feszül; hol szépen kiegészítik, hol pedig csúnyán meghazudtolják, megcáfolják egymást. S a rá vonatkozó tudáson kívül, ugyanez vonatkozik a látványra. (Te soha nem láthatsz engem onnan, ahonnan én nézlek téged, írja Lacan.)

A látvány tehát - még ha ennek nem is vagyunk nap mint nap, s percről percre tudatában, hiszen ez a normális életvitelt lehetővé tévő Gestaltra való törekvés ellenében működne - , ugyanolyan fragmentált, partikuláris és hiányos, mint minden más módon beszerezhető tudásunk. A másik azonban mégis ott áll előttünk, megfejthetetlen talányként, s e megfejthetetlenség egyben a vonzereje is.

Penalva szerint láthatóan, ugyanez vonatkozik a tárgyakra is, melyek némelyike hasonló, talányos vonzerővel bír. Nincs tökéletes tudás egy időbe és térbe vetett világban; a teljes tudás megszerzésére irányuló nyomozás mindig szükségképpen sikertlen, ám mégis lezáratlan marad. Mindig marad egy résnyire nyitva hagyott ajtó, amelyen belépve fel lehet venni az elhagyott történet fonalát és tovább lehet fűzni, a teljesség, avagy a megvilágosító végkifejlet minduntalan meghíúsuló reményében.

Aki Joăo Penalva kiállítására belép, éppen ezen a résnyire nyitva hagyott ajtón lép be. Ám aki egyszer belépett, nem nagyon tud szabadulni addig, amíg végig nem járta a művész által számára - és csakis az ő számára - kiszabott utat. A kapu, miként Kafka parabolájában, mindig személyreszabott.

Mert Penalva a hatáskeltés, az effektus mestere, aki pontosan tudja, hogyan kell olyan érzést kelteni, mintha a felkínált töredék valami nagyon személyeset, valami csakis az ő (a néző) személyére szabottat szólítana meg. A Kicune-vel kapcsolatban például elmondja, hogy noha a felvétel Madeirán készült, mégis mindenki a saját országával vagy gyermekkori emlékének helyszínével társította. Minden csak kontextualizálás kérdése; itt például az értelmezés attól függ, hogy a vetített kép nézése közben milyen nyelvű, illetve milyen jellegű szöveget hallunk.

"Az emlékezés - mint ahogyan mindannyian tudjuk, csak hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla -, konstrukció," mondja Penalva a Joăo Fernandesszel folytatott, s a katalógusban megjelent beszélgetése során. "Ha van a filmjeimben ilyen ’madeleine-hatás’, akkor az a ’madeleine’ sütemény nem az enyém, és nem is én sütöttem. Csak a hatás az enyém." (24. o.)

Penalvát valóban elsősorban az efajta konstrukció létrehozása érdekli, vagyis az a fajta, amelyik képes asszociáció-sorozatokat, emlékképeket, érzésfolyamatokat beindítani, melyek természetesen mind a néző saját, előzetes élményanyagával kell párbeszédre lépjenek, s éppen innen ered titokzatos, delejezően személyre szabott hatásuk, amelytől csak nehezen lehet szabadulni.

A párbeszédre lépés, a megszólítás/megszólíttatás Penalva műveinek talán egyik legjellemzőbb tulajdonsága, mely éppen ebből a ravasz partikularitásból nyeri erejét, mintha ott és akkor csakis veled akarna kommunikálni. E párbeszédes forma hol megjelenik magában a műben is, mint például a Szózat a hirosimai gyomnövényekhez címűben, hol pedig csak a hatás, az effekt hívja elő a párbeszédet, mint például A harangozóban. Gyakran egyfajta közös emlékezésre, vagy az emlékezésről való közös elmélkedésre szólít fel - ám hogy ki mire emlékszik, az természetesen egyéni, ám éppen ezért, illetve ez által, a néző/olvasó/hallgató is tevőlegesen részt vállal az alkotófolyamatban.

A párbeszéd azért is fontos, mert a nyelvre, az emberek közti kommunikációra épít, annak fontosságát hangsúlyozza. Például, amikor a művész a fordítók (ez esetben a munkáiban felhasznált saját, vagy a mások szövegei fordítóinak), illetve a munkafolyamatban résztvevő tolmácsok fontosságára hívja fel a figyelmet.

A fordítás (amely egyébként a Penalva és Fernandes közti párbeszéd magyar változatának címe is a katalógusban) más szempontból is vezérfonala a kiállított anyagnak, mert valami hol egyik médiumból a másikba fordítódik (például egyes filmeknél a "film" - amit egy felépített, megkonstruált moziteremben nézünk - lényegében egy kimerevített, s ily módon időtlenné tett (fény)képbe fordul, s a mozgó, változó (film)időt a feliratokon képileg is megjelenő, és szimultán narrált történet jeleníti meg - a látás, nézés, olvasás, hallgatás aktusa itt tehát a megszokottól merőben eltérően történik; vagy a Wallenda esetében, Sztravinszkij A tavasz áldozata című, szimfonikus zeneműve füttyé, a füttyhöz való, személyreszabott kottává, valamint a falra írt kísérőszöveggé "fordítódik", ahol a kísérőszöveget egyébként csak úgy lehet folyamatosan olvasni, ha a terem egyik végébol a másikig mozog az olvasó.

Tehát egyfajta mozgáskoreográfiát is követtet a látogatóval - ne feledjük: Penalva eredetileg táncművész volt!). Sőt, itt egy másfajta, képileg megjelenített koreográfia is társul a műhöz a nagy Wallenda utolsó kötéltáncáról készült video formájában, amelynek azonban nincs közvetlen kapcsolódása az elfütyült műhöz, nem annak illusztrációja.

Azonban nem csak egyik nyelvről a másikra, s egyik médiumból a másikba történik a fordítás aktusa, hanem olykor az idő is áttevődik, átfordítódik térbe, s a tér időbe, egymástól távol eső terek és idők egymásba csúsznak, egymásra vetítődnek. Műveiben ily módon, a véletlennek, a véletlen egybeeséseknek is jelentős szerepet szán Penalva, s ezek sohasem csupán kuriózumként, hanem valamiféle titokzatos jelentésképző erőként jelentkeznek, azt sejtetve, hogy amit véletlennek érzékelünk, az valójában valamilyen tágabb, a szemünk, elménk által befoghatatlan, ám mégis összefüggő történetfolyam egy kitüntetett pontja - egy olyan részlet, ahol hirtelen számunkra is megvilágosodik egy aprócska összefüggés, amely a nagyobb, a Nagy összefüggést sejteti.

Ilyen például a 2 és 3 között című videomunka, ahol egy két épület közti keskeny kivágáson át ( s egy megépített balkonról) figyelhetjük egy tökéletesen hétköznapi utcajelenet véletlen történéseit. Ám, miként arra Penalva is felhívja a figyelmet, a banális éppen azáltal lesz megemelve, hogy a valós idő filmidővé válik, tehát áttevődik, átfordítódik egy másik dimenzióba, s ezáltal a hétköznapi különössé, jelentőséggel, sőt jelentéssel telivé válik, mely jelentés értelmét azonban mindig csak sejthetjük. Olyan, mint az álom: amikor rágondolunk majdnem megvan, de aztán mégis elillan, s csupán egy érzés marad utána. Mindez azonban mégis valamiféle reményre ad okot, hogy egyszer majd megtaláljuk a - feltehetően csupán átmenetileg elveszett - értelmét.

Éppen ezért, Penalva művei nem annyira nosztalgikusak, mint inkább optimisták, mert az emberek, a történetek közötti, létező kapcsolatokban reménykedők. Vagy olykor játékosan ironikusak, mint például a Mr. Ruskin haja esetében, amelynél nem is lehetünk biztosak abban, hogy egyáltalán létezett egy eredeti hajtincs, s hogy vajon az eltűnt hajtincs az eredeti volt-e vagy csak az egyik másolat. A rejtélyre nem tudjuk, mi a megoldás, mert azt sem tudjuk, pontosan mi a probléma. Nincs megoldás, mert nincs probléma, mondta Duchamp, s Penalva ilyenkor erősen a nagy előd szellemében jár el.

Másfelől, Penalva művei a dokumentálásnak, vagy olykor a bizonyítási eljárásnak állítanak kétes értékű emlékművet (lásd pl. az LM 44/EB62 c. munkát), amelyeknél a műben megjelenített eset dokumentálása (itt pl. egy londoni boltban elkövetett gyilkosság) egyben fikcionalizálja is a dokumentált anyagot, s így valóság és fikció, történelem és történet (mese) mindig egymásba csúsznak, s ezzel a művész egyúttal fontos kommentárt is fűz az úgynevezett történelem írásának, képződésének mibenlétéhez is, amely, miként arra többek között Hayden White rámutatott, csupán egy (óhatatlanul fikcionalizált) narratíva. Az, ami illusztrációképpen, illetve képi vagy szöveges "bizonyítékként" van kiállítva általában destabilizálja a tényszerűség benyomását, a különös narratíva-töredékek viszont mintha egy nagyon is létező, ám megfoghatatlan valóságba húznának be, s így állandóan oda-vissza mozgunk fikció és valóság elmosódó síkjai, határai közt.

Érdekes megfigyelni, hogy Penalva a képzőművészet felől, annak irányából hozza létre ugyanazt a hatást, amit az irodalom felől olyan kortárs szerzők produkálnak, akik vagy képanyaggal kiegészített dokufikciót írnak (pl. regényesített memoárok, életrajzok), vagy olyan regényeket, amelyeknek szerves részei a szöveg mellett leközölt "dokumentáló" fényképek, mint például az Amerikában és Nyugat-Európában oly népszerű, s nemrég elhunyt, német W. G. Sebald regényeiben.

Ezekben is, kép és szöveg hol erősítik, hol pedig gyengítik, aláássák, megkérdőjelezik egymást, egy olyan állandó feszültséget hozva létre, amely a közönséget nem ereszti. E műveket nézve/olvasva a látogatónak az a homályos érzése támad, hogy ha csak egyet is meg tudna ragadni, fel tudna fejteni, akkor talán a saját élete talányát is meg tudná fejteni. Ám a képek, szövegek minduntalan kicsúsznak a kezünk közül; csupán másodpercekre kifogott, síkos halak, melyek nyomban visszacsobbanak éltető elemükbe.

Távozáskor a kezünkön ezüstös pikkelyek csillámlanak.

2006. január 23.
PRINT