kapcsolódó kiállítás:
Szabadesés
2000. március 3. - április 2.
 

Eike

Szabadesés
Trafó Galéria

 

Azt mondják, a kiállításmegnyitókra mindig ugyanazok jönnek el. Önmagában ez még nem is mindig rossz, ezen kívül rengeteg kivétel is van: képzeljük el azt a helyzetet, hogy hazamegyünk és arra számítunk, hogy a családunk vár ránk. Miután azonban kinyitottuk az ajtót, úgy látjuk, mintha rossz helyre érkeztünk volna, mert bár ott vannak a gyerekek, nagyi és életünk párja, és a szokott módon tesznek-vesznek, de arcuk teljesen idegen.

Így történt ez a ”képzőművészek legfiatalabb generációja” Szabadesés című kiállításának megnyitóján a Trafóban. Mintha azonban fejetlen családtagjaink a fél várost meghívták volna. Mozdulni sem lehetett a Trafó kiállítótermében, a képek felső szélét csak lábujjhegyen láttam. Még így, utalásszerűen is megállták helyüket a tömeggel szemben, a kiállítás pedig elrendezésében és megvilágításában még sejtésként is annyira feszültségteli volt, hogy igazolta az óriási érdeklődést. A résztvevő művészek főiskolások, akiknek munkáiból a szintén debütáló Erdősi Anikó válogatott. Hagyjuk magunkat egy kicsit sodortatni az eufóriával, hiszen a kiállításon egy olyan művészgenerációt látok, amelyről eddig keveset hallottam, így a közönség is új arcokat láthat. Mindez olyan, mintha az öntés előtt belepillanthatnánk az olvasztótégelybe, a jövőbe láthatnánk, új barátokra lelnénk. Ezzel nem új ismeretségekre gondolok, hanem ötletekre, stílusokra, képi gesztusokra, melyeket megszerethetünk, melyeknek fejlődését a következő években megismerhetjük és nyomon követhetjük.

Egy óra múltán eloszlott a tömeg, anya egy szalamander surranását hallotta a verandáról, nagyi kiment a temetőbe, csemeténk a felfújható karosszékben terpeszkedett el. És ekkor mindannyian újra bejöttek és ezúttal mindnyájan a régiek voltak, a fiatalok, de mától tapasztalt generációnak nevezhető művészek, akikről még hallani fogunk a megnyitókban - Ravasz András, Szarka Péter, Németh Hajnal, Beöthy Balázs, Szépfalvi Ágnes és sokan mások, a galeristák és szervezők - Sturcz János, Deák Erika, Petrina Ildikó, Timár Katalin, Szalóki Károly, stb. Ekkor már hely is volt, hogy jobban megnézhessük a munkákat és ráébredtem, hogy egy ritka fizikai folyamat tanúja voltam, mármint hogy a kiállítás mint egész, több mint a részei. Ezt a megfigyelésemet beszélgetéseim során többen megerősítették. Majdnem mindenki Szabó Ákos két festményét favorizálta, melyek első pillantásra hiperrealista portrénak tűntek, de tulajdonképpen hipnotikus vonzerővel bíró atmoszférikus képek, mivel hatásuk egyszerre egyszerű és utalásokkal teli.

Dehát bedőlünk-e a szép külcsínnek, vagy egy individuum lelkébe pillantunk? Itt rögtön a csoportos kiállítások problémájába ütközünk: túl keveset látunk mindenkitől ahhoz, hogy egy ismeretlent megismerhessünk. A szemlélődés közben kíváncsiságomtól hajtva átsiklok néhány munkán, hogy aztán Mester Enikő technós szalamandráinál és békáinál röviden megakadjak, majd Follárd Barbara fotóinál végezzem. Ismét egy tipikus művészetszemlélői reakciót veszek észre magamon: minél jobbnak találok egy művet, annál kritikusabban nézem, illetve annál sajnálatosabbnak tartom, ha valami potenciálisan jó nincs teljesen kiaknázva. Mint ezeknél a fotóknál, lángvörös felfújható karosszékekkel a Hősök terén, a Nyugati előtt, stb., amelyek a vicc és a metafizika közti borotvaélen egyensúlyozva elmetszhetnék köznapi bőrünket, de sajnos csak kivágott és felragasztott tárgyak benyomását keltik.

Ezt a művészetet látva rájövünk, mennyi energia rejlik benne. A ”Szabadesés” gravitációja és centrifugális ereje érezhető, de mintha számos mű nem tudna úrrá lenni rajta. Talán az én látásmódom az oka, az újdonság esetében mégis feltehető ez a kérdés. A művészet persze nemcsak akkor jó, ha friss. A kiállításon sok minden erőltetettnek tűnik, mint a menekülés egy zsákutcában egy olyan környéken, melyet még nem ismerünk. Senki nem kíván hamis tényeket előrevetíteni, a művek hihetőek, és ez elegendő ok arra, hogy magát a kiállítást vegyük górcső alá, mert a megélés kalandját nem vitatom el. A Trafó ezzel a merész lépéssel ismét hű maradt önmagához.

2000. március 3.
PRINT