Erhardt Miklós:

„Átláthatóvá kell tennünk a dolgokat.”
Interjú Mai Abu El Dahab-bal

 

Mai Abu El Dahab a 2006 szeptember és december között Nicosiában (Ciprus) megrendezésre kerülő Manifesta 6 egyik kurátora. Az első kérdés adja magát: “Mit találtál olyan vonzónak a dologban, hogy pályázz rá?

Az elkövetkező Manifesta esetében egy kicsit másként működött a kurátorok kiválasztása, mint az előző években. Általában a Manifesta bizottság, a helyszínként már korábban kijelölt város képviselőivel együtt meghív több kurátort a közös munkára, és ezután csak koordinálják az együttműködést. A mostani Manifesta kapcsán azonban csaknem negyven kurátort kerestek meg Európából, és távolabbról is, azzal, hogy egy egyoldalas javaslat keretében maguk határozzák meg, hogy kivel dolgoznának együtt. Azt gondolom, ez arra a felismerésre épült, hogy az együttműködés hatékonyabb akkor, ha a résztvevők saját kezdeményezésén alapul. Mikor tehát megkapták ezeket a még kizárólag a kurátori csapatokra vonatkozó javaslatokat, kiválasztották az öt legérdekesebbet és felkérték a pályázókat egy konkrét terv kidolgozására.

Ezek szerint a teamek előzetes válogatásnál az egyetlen szempont a meghívott személyek által meghívottak személyisége volt?

Igen, alapvetően a csoportok konfigurációja volt a meghatározó. Mivel a Manifesta gyakran dolgozik együtt különböző háttérből érkezett személyek multidiszciplináris csapatával, így arra voltak kíváncsiak, amit ezek a közösségek az adott helyszín sajátságaihoz kapcsolódva kidolgoznak. A Manifesta Florian Waldvogelt, frankfurti független kurátor kollégámat hívta meg egy kurátori csapat összeállítására, ő pedig Anton Vidokle, orosz-amerikai származású, New York-ban élő művészt és engem kért fel, hogy gondolkodjunk együtt a javaslaton.

Beszéljünk akkor a pályázatotokról. Hogy jött az ötlet, hogy egy Iskolát csináljatok? Érdekes egybeesés, hogy Joseph Beuys a maga Nemzetközi Szabadegyetemét a documenta 6-on mutatta be – mintha ezeknek a tömegmegmozdulásoknak a hatodik megjelenése hozná magával a szándékot, hogy átalakuljanak valami folyamat és/vagy nevelés alapú dologgá. Kapcsolódtok a történeti példákhoz? Befolyásolt benneteket bármilyen módon mindaz, ami ezen a területen eddig történt?

Az iskola ötlete – ami Floriantól származik – nagyon vonzónak tűnt, mivel mindannyiunk érdeklődési területét egyesítette. Az egyik legfontosabb kiindulási pont természetesen az egyre inkább csupán a művészeti piac egy újabb felületének tűnő nagyszabású kiállítások problematikussága volt. Ez a Manifestára is érvényes, amely története során egy rendkívül magasan jegyzett eseménnyé vált, valóban képes a művészek karrierjét formálni, habár nem ez volt eredetileg a célja, sokkal inkább az, hogy alternatívát jelentsen és életközeli szituációt teremtsen. Mára azonban - részben a biennálék elburjánzása miatt – meglehetősen specifikus helyzetbe került, amellyel szemben kritikusak vagyunk. Ez nem egyedi probléma, sok biennálé találkozik hasonló kihívásokkal.

Mit találsz problematikusnak a Manifestában?

Ez egy többszintű dolog. Amivel szemben különösen kritikus vagyok, az az “Európai Kortárs Művészeti Biennálé” elképzelés, ami valamiképpen az európai bővítés témájához kapcsolódik, bár elég felszínes módon. Ha Európából innen-onnan összeszedünk különböző csecsebecséket, azzal még nem kérdeztünk rá a dolgokra, pedig az Európai Unió maga egy rendkívül bonyolult elképzelés. Például meglehetősen elterjedt gondolat, hogy a Manifesta nem a nemzeti reprezentációról szól, ugyanakkor a Manifestába kerülő pénz, illetve az egyes művészek részvételét lehetővé tevő támogatások gyakran adott nemzeti forrásokból érkeznek, ami azért mégiscsak befolyásolja a döntéseket valamiképpen. Ez egészen biztosan nem igaz válogatás nélkül minden projektre, hiszen nem mindegyik azért valósul meg, mert van rá előre rögzített támogatás; de a gazdagabb országok nyilván előnyösebb helyzetből indulnak. Szerintem ennek a folyamatnak átláthatóbbnak, kritizálhatóbbnak és kétségbe vonhatóbbnak kell lennie, különösen azok részéről, akik ezen a területen dolgoznak.

Azt hiszem, a következő Manifesta jó alkalom lesz arra, hogy az intézmény szembenézzen önmagával, mivel az álláspontotok kezdettől igen (ön)kritikus. Mi lesz véleményed szerint a Manifesta Alapítvány reakciója a tőletek érkező kritikára?

Az Európában működő kulturális intézmények jó részénél fellelhető ez a probléma, hogy megpróbálják a nyitottság és kritikusság filozófiáját követni, miközben, annak köszönhetően, hogy számos eltérő körülmény van hatással rájuk – a helyszín, az ottani politikai viszonyok, az a város és annak érdekei, amely a projektre megbízást ad, a tény, hogy honnan érkezik rá a pénz, és így tovább – így ennek a megvalósulása igen korlátozott. Ezzel a projekttel a Manifesta valóban lehetőséget kap, hogy újra „kitalálja’ magát, és arra, hogy a művészeti szcéna mozgásait befolyásolja – feltéve, hogy mi, akik részt veszünk benne, képesek leszünk kockázatot vállalni, szembesülni a saját korlátainkkal és megpróbáljuk minél alaposabban megismerni azt a helyet, ahol dolgozunk.

Látsz bármi relevanciát a jelenlegi biennálé-rendszerben? Tudnál pozitív példákat említeni a létező események közül?

Mindenképpen. Én nem radíroznám ki a biennálékat és nem akarom teljesen diszkreditálni őket. Velencét például rengeteg kritika éri. Lehet, hogy egy kicsit konzervatív, de a vállalt specifikus szerepével nagyon stabil pontot jelent. Velencében minden ország azt mutatja be, amit a legújabb és aktuálisan legjobb művészeti produkciójának tart. Ennyi – és nem is kíván többnek látszani.

Ami tehát a többiből hiányzik, az a stabilitás?

Nem egészen a stabilitás. Azt tartom hibának, ha nem tisztázott, hogy miért történnek a dolgok. Vannak ezek a mindenütt sarjadó apró biennálék, amelyek úgy forognak körbe-körbe, hogy közben nincs veleje annak, ami történik, nem világos, miért folyik ez az egész – hacsak nem egyszerűen a művészeti turizmusért, ami azért jelent valamit önmagában is, de engem személy szerint a művészeti termelés jobban foglalkoztat, mint a tálalás.

Mi volna a lényege a kulturális termelésnek? Mi a szerepe, a pozíciója a társadalmon belül?

Legelőször is különbséget tennék a kulturális termelés és a művészeti gyakorlat között, mivel ez utóbbi egy hivatás, a művészek pedig valójában a kulturális termelés egyik szektorának a részét képzik. Olyanok személyek, akik a közösségről kreatívan és kritikusan gondolkodnak, ugyanakkor ténylegesen termelnek is. Nem szükségszerűen közvetlen képviselői ennek a kontextusnak, de az általuk végzett termelő tevékenység az általános helyzetet, a közösség milyenségét és viszonyait jeleníti meg.

Van egy hivatkozás a statementedben, amit szeretném, ha kifejtenél: “a kulturális termelés mint kulcsfontosságú társadalmi és politikai erő széleskörű bénultsága”.

A kulturális bénultság kapcsán megint csak Nyugat Európát tekintem fókusznak, mivel a Manifestával ez áll közvetlen kapcsolatban és mivel a világ domináns művészeti szcénáját – különböző okokból adódóan, de leginkább a rendelkezésre álló forrásokhoz miatt – Nyugat Európa és Észak Amerika alkotja. Úgy tekintünk a művészetre, mintha valami légüres térben létezne, a művészeti élet pedig anélkül működik és tartja fenn magát, hogy a legcsekélyebb köze is volna ahhoz, ami túl van a beavatottak elit világán. A beavatottak ráadásul még azzal az intézményi rendszerrel sem vállalnak igazi közösséget amelyben maguk is működnek. Még ha egy kicsit tradicionálisnak hangzik is, de ha történelmileg nézzük, a művészetben dolgozók mindig is a társadalom leginkább nyitott, legliberálisabb tagjai voltak. Hol van ma ez a szellemi közösség, amelynek aktív szerepet kellene játszania? Látjuk, amint egy elképesztően jobboldali irányzat uralja egyre inkább Nyugat Európát és a világot – és vajon hol csap ez össze azokkal, akik a kultúrában dolgoznak? Én ezt rettentően problematikusnak találom. Hol mutatkozik meg az elkötelezettség azok iránt a súlyos társadalmi és politikai problémák iránt, amelyekkel nap mint nap szembesülünk? Ilyen párbeszéd egyszerűen nem létezik. Állandóan azt kérdezik tőlem: „Miben kellene az embereknek jobban véleményt alkotniuk?” És akkor volt például ez a biennálé tavaly Sharjah-ban, az Arab Emirátusokban – egy meglehetősen jól profilírozott esemény, amelyre meghívást kapott szinte valamennyi jó nevű művész a világ minden tájáról, ahogy kell. A biennálét egy sejk fizette a kulturális turizmus felfuttatásának reményében, semmi köze nem volt az ottani kontextushoz. Mégsem volt senkinek sem fenntartása a rendezvénnyel kapcsolatban. Az emberek szépen részt vettek, beköltöztek a méregdrága ötcsillagos hotelbe a tengerparton. Pedig nagyon fontos gesztus lett volna nem részt venni. Ez az opportunizmus is egyike azoknak a dolgoknak, amelyek bosszantanak.

Mi az álláspontod a kritikával mint a művészeti szcévánval szembeni elvárásaid egyik tényezőjével kapcsolatban?

Nem úgy gondolok a kritikai hozzáállásra, mint ami választás kérdése volna. Úgy értem, ez felsőségérzetből és elkötelezettségből táplálkozik. Vannak nagyon komoly problémák, amelyekkel ezekben a pillanatokban is szembesülünk a világban, és az embernek foglakozni kell ezekkel.

Mikor a statementedet olvastam, éreztem mögötte, hogy valódi érzések, valódi düh szülték. Ugyanakkor volt egy másik érzésem is, hogy t.i. a nyelve ugyanaz a nyelv, amit mindenki használ manapság, a művészeti életről szólva. Szóval ugyanaz a zsargon, amely megnehezíti, hogy megtaláld ezeket a valódi érzéseket. A másik dolog, ami ezzel kapcsolatban felmerülhet, hogy ez a kritikus hang, ahogyan a Manifestáról, a művészeti életről írsz, talán éppen az, amit a Manifesta elvár tőled.

Azt hiszem, én kevésbé vagyok cinikus, mint te.

Ez nem cinizmus, csak igyekszem továbbgondolni a dolgot. Azt állítod tehát, hogy ártatlan vagy…

Egyáltalán nem állítom, hogy ártatlan volnék. Talán csak opportunista lehetek, vagy nem elég ügyes ahhoz, hogy felismerjem a körülményeket ... de azt gondolom, sokféle vonatkozásban optimista vagyok. Abban hiszek inkább, hogy kis lépésekkel juthatunk előre. Nem arra hívnám az embereket, hogy transzparenseket és politikai művészetet csináljanak, csak azt tartom, hogy kritikusnak kell lennünk azokkal a körülményekkel szemben, amelyek között dolgozunk, tudatosítani kell őket, és feladatként kell tekinteni rájuk.

A másik dolog, amiről a szöveged kapcsán többet szeretnék tudni, a megkülönböztetés, amit politikus és politikai művészet között teszel. Mi volna ez a különbség?

Azt mondanám, inkább a művészeti közeg politizálásáról van itt szó, a politikai tudatosság értelmében, amelynek léteznie kell.

Léteznie kell tehát, de függetlenül a művek formai minőségétől; hogy tehát van egy absztrakt festőnk, aki politikai értelemben tudatos, de ez a tudatosság nem jelenik meg a munkájában…

Pontosan! Nem is kell feltétlenül megjelennie. A művészeti világra közösségként tekintek, olyan közösségként, amely mint egész, öntudattal rendelkezik. De ezt nem kell szükségszerűen a munkákba átfordítani.

Úgy gondolod, hogy más társadalmi rétegek politikai tudatossága erősebb, mint a művészeké?

Mindenképpen.

Például?

Mivel egy specifikus területen dolgozom, leginkább is ezt ismerem, és nem igazán szeretném ezt más területekkel, mint például a civil társadalommal összehasonlítani, amely természetesen inkább politikus. Anélkül, hogy általánosítanék, azt gondolom, hogy azoknak, akik a kultúrában dolgoznak, nagyobb és jelentősebb feladatuk, hogy politikusan gondolkodjanak. Nem is az egyénekkel van baj. Az intézmények teremthetnek maguk körül olyan légkört, amely elősegíti a kritikusságot, de apátiát is gerjeszthetnek, és én ezt szeretném hangsúlyozni. Nem kizárólag az egyénekre tenném ennek a terhét, akkor sem, ha ők is részben felelősek. De nem arról van szó, hogy ők ezzel nem foglalkoznának, hanem nincs igazán terepe az ilyen típusú elkötelezettségnek, és az embereknek éppen ez ellen kell fellépniük.

Mi a bajod a politikai művészettel?

Nincs vele bajom.

Említetted volt, hogy nem szereted…

Ez csupán személyes preferencia kérdése.

A művészeti közösségtől azt várod, hogy erősebben át legyen politizálva, ugyanakkor azokról a csoportokról, mint a Superflex vagy az N55, amelyek aztán igazán tudatosak politikailag, aktivisták, nincs jó személyes véleményed. Nincs ebben ellentmondás?

Nem igazán látok ebben ellentmondást. És elismerem az általad politikainak nevezett művészet jónéhány megnyilvánulását. De nem egészen erről próbálok beszélni, mert szerintem az emberek csináljanak csak olyan művészet, amilyent ők akarnak.

Ha figyelembe vesszük, hogy egy művész legfőbb kifejezési eszköze a művészete…

Pontosan. És ha az politikai, akkor az, ha a színről szól, akkor arról, ha pedig társadalmi kérdésekről, hát azokról.

Csak nem látom azt a helyzetet magam előtt, hogy valaki politikailag erős tudatossággal rendelkezik, ugyanakkor nem érzi szükségét, hogy ennek hangot adjon a munkájában. Akkor az esetleg nem valódi tudatosság. Mert az valójában azt jelentené, hogy a művészet elkülönült társadalmi aktivitás. Ahogy mondtad is, mindössze egy szakma a sok közül: egy sor olyan képesség, amelyet egy művész a munkája során használ.

Nem. Példaként említeném egy egyiptomi projektemet, amelyben a művészek által készített képek köztereken, buszok oldalán lévő hirdetőtáblákon voltak kiállítva.

Ez politikai művészet…

Inkább úgy mondanám, hogy a gesztus maga rendkívül politikus. És az a kairói kontextus, amelyben dolgoztak, a közintézmények és közterek problematikája is – így a gesztus politikussá válik, de a munkák önmagukban nem feltétlenül voltak didaktikusak, vagy politikai üzenetet hordozók.

Nem vagyok biztos benne. A magam munkáját nézve úgy érzem, hogy ez nem kizárólag intézményi felelősség. Hanem személyes ügy. Amint felelősséget kezdesz érezni egyfajta politikai irányultságért vagy azzal szemben – akkor az ellentmondáshoz vezet a munkádon belül is. Ha végigtekintünk a kritikus művészet történetén, amely egy elég gazdag történet a modernizmuson belül, akkor sok esetben látjuk, ahogy művészek egyszerűen felhagytak a művészet-csinálással, éppen a politikai meggyőződésük miatt, mert úgy gondolták, úgy érezték, hogy amit valójában akarnak, az a politikai tett. És evvel egy időben művészetet csinálni, vagy részt venni a kulturális termelésben, nos, az csak esztétikai tett maradna.

Intézmények alatt nem kizárólag a művészeti intézményekre gondolok, de a támogatókra, az oktatási intézményekre is, és minden olyan körülményre, amely ezekkel összefügg. És nagyon fontos, hogy reagáljunk ezekre a dolgokra, éppen azért, mert ezek az intézmények egyre inkább a nagyvállalatok mintájára kezdenek működni. Az, hogy a gond az intézményekkel van, persze jócskán összefügg a mai helyzettel, szóval nem általánosítanék, nem mondanám, hogy ez teljességgel történelmi probléma volna.

Beszéljünk most konkrétan az iskoláról, amelyet terveztek. Persze egyelőre csak tervek vannak, mégis: le tudnál írni egy átlagos hetet ebből a szemeszterből, mondjuk úgy november végéről?

Vegyünk például egy körülbelül húszas csoportot valamelyik tanszékről. Ők mondjuk egy kétnapos workshoppal kezdenék a hetet egy magyar építész vezetésével, este pedig egy másik tanszék projektjéhez kapcsolódó bemutató nyílna meg, amelyről a következő nap délelőtt egy kerekasztal-beszélgetést tartanánk, amit egy olyan filmkészítővel való találkozó követne, aki itt együtt dolgozna a diákokkal mondjuk egy saját munkájához kapcsolódó programból kiindulva és azt végigbeszélve velük utána két napig. A hét utolsó napján pedig koncertet tartana egy DJ, a diákok meg ennek részeként szerveznének valamit, aztán másnap egy hanggal foglalkozó workshopra kerülne sor.

Tehát napról-napra terveztek majd?

Lesz azért egy alapvető menetrend a kezdetektől fogva, de a program sajátságait az aktuálisan zajló események formálják majd.

Látok itt valami logisztikai nehézséget. Az ilyen tömegeseményeken a figyelem általában a megnyitó táján összpontosul; ilyenkor megy oda a művészeti elit, az újságírók, azután mennek tovább, mert a naptárukban ott van a többi biennálé. Hogy tervezitek fenntartani az érdeklődést? Nem igazán csináltok nagy megnyitót…

Lesz ezért egyfajta megnyitó. Tervezünk egy háromnapos, aktív és sűrű eseménysorozatot az elején, amelyet a „tájékozódási napok”-nak hívunk. Ez egyrészt a hallgatókat hivatott informálni arról, hogy mi is történik majd, és bevonja őket a dolgokba; de a városnak is szól, mert az fontos, hogy legyen egyfajta felhajtóereje annak, hogy itt valami elkezdődik. És itt vagyunk mi is, akik ezen dolgozunk – nekünk is szükségünk van ünneplésre, meg természetesen az odaérkező nemzetközi közönség is kíváncsi arra, hogy mi is történik arrafelé. Még ha nem is hirdettük még meg részleteiben, lesz azért egy speciálisan erre a három napra kitalált eseménysorozat. Engem személy szerint nem nagyon érdekel, hogy a világ közvéleménye csak rövid ideig figyel valamire, mivel alapvetően ez a projekt nem erről – nem a bemutatókról és kiállításokról –, hanem az élményekről és tapasztalatokról szól. Problematikus is volna megpróbálni ezekhez a gyors és közvetlen reakcióhoz alkalmazkodni. Az a fontos, hogy ez egy dinamikus folyamat, és azok, akik a városban laknak vagy vendégként érkeznek oda, valamelyik részéhez kapcsolódni tudjanak.

Kinek a számára csináljátok elsősorban? Milyen típusú hallgatókat vártok?

Kreatív, kritikus és kezdeményező embereket várunk, akik tenni akarnak valamit. Ez az iskola remek lehetőség a számunkra, hogy dolgozzanak és reagáljanak a dolgokra.

Ez biztos. A szemeszter során támogatni fogjátok az előállítást is? Lesz erre valami infrastruktúra, vagy a résztvevőknek kell biztosítani?

Megpróbálunk minél több lehetőséget biztosítani, remélhetőleg lesznek helyek, amit a résztvevők használhatnak, a helyi műhelyekkel is próbálunk kapcsolatokat kiépíteni, minimum szinten vannak kompjútereink, audió-vizuális eszközeink – szóval a résztvevők tudnak majd dolgozni.

Mi lesz a munkák sorsa? Az egyes workshopok rendszeresen tartanak bemutatókat, vagy más módon történik majd?

A workshopok nem igazán eredmény-orientáltak és remélem a bemutatók organikusan történnek majd, nem előre megtervezetten. Ez megint csak a résztvevők kezdeményezésein múlik. Remélhetőleg előállnak majd egy csomó kérdéssel, hogy ez meg az lehetséges-e, vagy csak belefognak, nem is kérdezve a megvalósíthatóságról. Megpróbálunk olyan lehetőségeket teremteni amelyben ez működik és maximálisan támogatni a folyamatokat.

Ez visszavisz a helyszín kérdéséhez, Nicosiához, és a kapcsolódó problémákhoz. Hogyan próbáljátok meg elkerülni az “egzotizmus” gyakorlatát, amelyre a statementedben is utalsz? Az egyik tanszéken például a hallgatókat kifejezetten arra biztatjátok majd, hogy a helyi szituációval dolgozzanak.

Azt hiszem, ez mégiscsak pozitív dolog. Amikor arról beszélünk, hogy ösztönözzük az embereket, akkor jó részt helyi lakosra gondolunk. Megpróbáljuk ezt a biennálét nagyon életközelivé, az adott helyzethez szervesen kapcsolódóvá tenni. Például ahelyett, hogy valaki saját műhelyt akarna berendezni, miért ne használhatná a már létezőket, amennyiben ez megvalósítható és helyiek nyitottak az együttműködésre? A kölcsönösségre alapozva szeretnénk áthatni a várost, nem csupán irányítani a helyzetet.

Hogyan fogjátok elkerülni, hogy a helyi politikai erők eszközként használjanak benneteket?

Átláthatóvá kell tennünk a dolgokat. Itt van rögtön annak a kérdése, hogy a szigeten két közösség él – amihez való viszonyulást megpróbáljuk feladatunknak tekinteni. Ha nyilvánvalóvá tesszük, hogy ez hogyan működik és tisztán kezeljük ennek dinamikáját, akkor tulajdonképpen dialógust teremtünk, így mindegyik félnek lehetősége van értelmezni és megvitatni a saját pozícióját.

Ez fontos, és ez volt a kérdésem éle is. Mert a bevezető statement valahogy elkötelezi magát: Noam Chomskyt említed ugyanis, akiről köztudott, hogy Ciprus kérdésében kifejezetten görögpárti. Lesznek meghívottak török részről is?

Igen, a terv az, hogy a projekt a görög és a török ciprusiakhoz is szól. Azt nem gondolom, hogy feladatunk lenne pontos véleményt alkotni a politikai helyzetről. Ha azonban bekerültünk ebbe a helyzetbe, és ellent akarunk állni az eszközzé válás veszélyének, akkor képessé kell válnunk a diskurzus megteremtésére.

Visszatérve arra, amit az elején kérdeztem Joseph Beuys-szal vagy Catherine Daviddal és az általuk szervezett “diskurzus-fejlesztő” szimpoziumokkal kapcsolatban: a fő különbség, amit itt látok – és ez a programotok erős pontja szerintem –, hogy hallgatókat vártok, tehát olyan embereket, akik a teljes program idején a helyszínen lesznek. Mert általában az a probléma az ilyen művészeti kurzusokkal, hogy az emberek egy idő után elveszítik az érdeklődésüket, úgy érzik, hogy csak a levegőbe beszélnek – ha rendes hallgatóitok vannak, az megoldás lehet erre a problémára. Lesz valami iskola-szerű kerete a munkának? A hallgatóknak mondjuk minden nap jelen kell lenniük? Lesz esetleg, akit majd hazaküldötök – a “rossz” diákokat, hogy úgy mondjam?

Sok minden a gyakorlat közben alakul majd ki. Jó néhányan azok közül, akiket meghívtunk, rendelkeznek már ilyen tapasztalatokkal és tudnak ezekkel bánni, de azért megpróbálunk egy olyan struktúrát kialakítani, amelyben van a diákoknak van egyfajta részvételi kötelezettsége. Lehet, hogy lesz valamilyen apróbb adminisztratív tennivaló, vagy bármi más, anélkül, hogy ez erőltetett lenne, de a részvevőknek mindenképpen lesz valami felelőssége. Ez ugyanis nem egy három hónapos vakáció. Remélem, jó választásaink lesznek –különösen azokat tekintve, akiket vendégül hívunk (nem szeretjük a „tanár” kifejezést), hogy a különböző aktivitásokat megszervezzék –, abban az értelemben, hogy nem lesznek túl általánosak ezek a választások, hanem konkrét vitákat gerjesztenek, és sikerül majd egyfajta intimitást és produktív légkört teremteni.

A nevelés kérdése kulcsfontosságú a modern óta, történetileg lehetne számos modellt említeni; a Bauhaus talán a legismertebb példa, a leginkább kidolgozott művészeti iskola-modell. Úgy gondolom, ti sem kerülhetitek el, hogy valamiféle modellel szolgáljatok.

Mindenekelőtt az nagyon fontos ebben a projektben, hogy ez egy olyan iskola, amely egy biennálé keretében valósul meg, ez tehát egy nagyon specifikus…

Ez kifogásnak tűnik…

Épp ellenkezőleg. Tény, hogy sem én, sem a kollégáim nem oktatók – úgy értem, vannak olyanok, akik egész életüket e témák kutatásának szentelik. Tudunk valamit ezekről a dolgokról és igyekszünk az ismereteinket minél inkább szélesíteni, de ezt az iskolát mégiscsak kurátorok szervezik, ezért aztán magától értetődően a saját helyzetünkre is reflektálunk, valamint egyáltalán nem mindenre kínálunk megoldást. Az iskola bizonyos témákat vet fel, amelyek bizonyos embereket érdekelnek. Nem akarunk mindenre választ adni, és nem kívánunk konkurálni a már működő egyetemi programokkal.

Olvastam a következő documenta kurátorának, Roger Buergelnek az egyik nyilatkozatát (nincs sok belőlük). Nem tudom, mennyire látod közelről, hogy milyen módon szervezi a következő documentát, de abból a kevésből, amit tudni lehet, kitűnnek bizonyos párhuzamok. Jóllehet, nem nagyon megy bele konkrétumokba, mégis úgy látom, hogy ő is inkább lassítani szeretné a művészeti termelést, hogy annál jobban koncentrálhasson a keretre, a művészet társadalmi vagy politikai szerepére, stb. Mintha valami olyasmit sugallna, hogy “oké, elég a mega-kiállításokból, túl sok minden van már a kirakatban és ez gyengíti a figyelmet.” Egyetértesz egy ilyen megközelítéssel?

A mi felvetésünk egy létező helyzetre reflektál – talán abban az értelemben, ahogyan te is említetted, hogy az írásomat olvasva az volt az érzésed, hogy kissé zsargonszerű, mivel rengeteg szó kerül mostanság ezekről a témákról. Izgalmas, hogy a documenta hasonló dolgok felé nyitott – így születhet dialógus e hasonló megközelítésekről, ez már egy nagy lépés. És a documentához hasonlóan ez a projekt is foglalkozik a kurátorság kérdésével. Itt nagyon könnyen belefutni a zsargonszerűségbe. Mindegy, milyen csoportos kiállításon vagy, mindenütt ugyanazokkal a művészekkel találkozhatsz.

Így van. A művészek valahogy kezdenek másodlagos fontosságúvá válni a művészeti közbeszéddel, szövegekkel, elméletekkel összevetve. És ez egy kicsit ijesztő számomra.

És ez talán jó ok az olyan típusú projektek létrejöttére, ami a kurátorok szerepével foglalkozik.

Nem félsz attól – persze talán nincs is szó ilyesmiről, de esetleg mégis valaki úgy érezheti –, hogy lehet ebből valami lekezelőt kihallani, hogy t.i. “most nem akarunk művészeket kiállítani, ehelyett tanítani szeretnénk őket.”

De hiszen a tanárok szintén művészek! Az a jó abban, ha ilyen projektet csinálsz, hogy ez nem egy lesz a többi között – számos aktuális modell létezik, különböző kiállítások, és ez a változatosság nagyon fontos. Mi nem akarunk egy újabb hatalmas kiállítást csinálni; nem elutasítjuk ezeket, csak egyszerűen ez nem a mi utunk.

Mi a benyomásod Magyarországról?

Nem igazán tudom, mit mondjak, mert az itt-tartózkodásom jórészt a műcsarnoki előadásomról szólt, ezen kívül csak egy pár utam volt erre-arra. A látogatásom inkább az iskola bemutatására és megvitatására fókuszált, hiszen a mostani Manifesta sokkal inkább akarja az emberek figyelmét megragadni, mintsem lehetőséget adni a kurátoroknak, hogy a saját választásaikat előtérbe helyezzék. De különben eléggé meglepett, hogy az emberek mennyire a praktikus dolgokra koncentrálnak - arra például, hogy honnan érkezik a pénz, hogyan lehet odajutni a helyszínre – ebben az értelemben egy kicsit túl dogmatikusan álltak hozzá. Értem én, hogy a helyzet néha komplikált, az élet pedig nehéz, de nekem úgy tűnik, az ötletek megvitatásának meg kellene előznie a megvalósítással összefüggő praktikus gondolatokat.

Úgy érzed, hogy Magyarország szkeptikus, vagy cinikus hely?

Talán igen. De természetesen én csak egy bizonyos körrel és egy specifikus témával vagyok elfoglalva, szóval nem szeretnék általánosítással előállni.

Tudod, az velünk a helyzet – ezt talán érzékelted is –, hogy az elmúlt évtizedben nagyon ritkán hívtak meg magyar művészeket nemzetközi mega-kiállításokra, és ez kicsit kiérzékenyítette az embereket a témával kapcsolatban, ami pedig eredményezhet egyfajta szkepszist. Magyarország ennek az általad is említett “egzotizmusnak” a negatív hatásait érzékeli, amennyiben jelenleg nem tűnünk elég érdekes helynek ahhoz, hogy bekerüljünk a játékba.

Vagy túlságosan is érdekes, mivel sem a nyelvhez, sem a kontextushoz nincs hozzáférésed egy ilyen külső nézőpontból.

Persze, az egzotizmus nem arról híres, hogy túlságosan mély kritériumrendszert használna. Köszönöm a beszélgetést.

Budapest, 2006, január

2006. március 31.
PRINT