kapcsolódó kiállítás:
Urnamentál
2006. április 8. - május 7.
 
urnamentál

Paksi Endre Lehel

A szerző meglátja a műben a szobrászat értelmét felviláglani, és terjeszteni kezdi azt

Urnamentál a Tűzraktérben - Péli Barna, Galbovy Attila és Kovách Gergő installációja

E szöveg terjeszti a fönt jelzett időpontban anyaggá vált művet az emlékezet felé. A terjesztés most nem úgy jelenik meg, hogy a szöveg követi az alkotói módszert, mert az nem szak-, hanem szépirodalom, és élő szövegként, megnyitón indokolt. Itt csak a mű ésszel végbevihető megismertetésén munkálkodom.

Az alkotói módszer ez: a mű utánozza a valóságot, annak összefüggéstelenségében, mint ahogyan ezt Perneczky idézi Pauerről 1 . A tapasztalható valóság alapvető tulajdonságát ábrázolja egy érdekesnek ítélt részlet műben megfogalmazása helyett. Költségtudatos, kultúrafüggetlen, és emberléptékű – időben kötetlen sétára tervezett. Művészeink olyan elütő szinteket szalajtanak át egymásba és csalnak vitatható törvényességű nászra, amely politikai korrektség enyhítette közbeszédünkben terrorista merészségnek hat.

Ha a bécsi Museumsquartier kultúrpláza, akkor a Tűzraktér hulladékkultúrpláza . Itt nincs bolt, csak kocsma, műtermek, majd előadások és techno-partik, világzene koncertek. Valami üzem lehetett egykor a befogadó épület, a Ferencváros kültelkén. Villany van, mosdót nem tudok. Kibelezett óriási terek, több épületszárnyban, sok szinten.


Kép: Flashback Photo

A kiállítás az utcára néző homlokzat mögötti traktus földszinti terméhez csatlakozó, nagyobb lakószobányi térben berendezett installáció. Néhány lépcsőnyit lejjebb kell ide ereszkedni, remek beszédeket lehet tartani így a helyiségbe érkezéskor, e lépcső tetejéről. Adott volt balra a falhoz csatlakozó és jobbra szabadon álló, két oldalról fülkékké tagolt berendezés, valamint egy rejtélyes árok, amely nem látszik igazodni a berendezéshez, és az egész mű értelmezési kulcsát felcsillantva a bal hátsó sarokban a mélybe bukik. A csatornaépítészeti spontán adalék a több helyen leeresztett erős fényű lámpák miatt komolyabb szemrevételt vív ki magának. Ez okozza az egészet, és sötétségét reflektorfénybe kényszerítik az alkotók.

Törvényszerűen folydogáló szennyünk ellentétele a takaratlan fölső falszakasz, ahol is immateriális fényben, diavetítés révén manifeszálódik a fölső világ. Senki sem fogja szememre hányni, hogy nem bélyegzem demagógnak a magazinból kifotózott vörös sportautó és a kettőzött mosolynő képe fémjelezte felülemelkedést, mert az installáció többi eleme olyan elvetemülten pszichotikus, hogy e két jelenés a magasban képtelen giccsként működni.

Kép: Flashback Photo

E három srác államilag képzett szobrász, valamennyien még a Derkovits-ösztöndíjtól is támogatottak. Az itt létrehozott installációba építve szokás szerint újrafelhasználták korábbi figuráikat. Ezek következetesen ember nagyságúak: végtagjaik és felsőtestük harisnyába fújt purhabból áll; arcuk külön applikáció. Egymás és barátaik arcáról készített gipszmaszkokat alkalmaznak a művészek, vad színekben és ízesülésekben olykor. Parókákkal és használt ruhadarabokba öltöztetéssel adják meg a végső formát, így jönnek létre a perifériás látómezőnek teljesen hihető műemberek. Ha elég terjedelmes a paróka, arc nem is szükséges. Arcokkal találkozhatunk nemcsak anatómiailag indokolt összefüggésekben is, így például egy föltekert pokróc végén, vagy egy gigantikus öngyújtó tetején, ráerősített színes tapsifülekkel. Iszonyatos grimaszokat vágnak. A szereplők kidolgozottsága a valamit kifejezni akarás határán egyensúlyozik, minimumot ad. Egy alak, amelyik ráadásul szexuálisan passzívként és semmi többként nem azonosítható – a mögé állított csavarkulcskezű figura miatt – a négykézláb ereszkedés nikecellből kinagyolt, épp fölismerhető testtartásában fogalmazódott meg.

Kép: Flashback Photo

Ugyanaz a sampling-technika működik e laza alkotóközösségben, ami az elektronikus tánczenében is általános. Sajátos mozgó színpadot hoznak létre ezáltal, valóságszínházat állóképben. A tér bekábelezése csak a fényforrások működtetésére szolgál, nincs kinetizmus, csak maga a kimerevítés, ami éppen azért sokkoló, mert olyannyira valóságelemekből építkezik. A heves, a fajfenntartástól az életfenntartásig ívelő ösztönöket barokkos intenzitású meta-típusok képviselik, amelyek egymás mellett ki is oltják egymást. Tébolydaszerű, mennyire nem tartják tiszteletben a séta stációinak szereplői a nézők jó ízlését.

A kiállítás szóvicc-címe elárulja: ez most egy aktuálpolitikai alkotás, és erre a fülkékbe be-beállított, mindenféle egyebet művelő alakokon kívül egy plexiurna is utal a tér közepén ücsörgő gnóm melletti asztalon. Jól látható papírlapokkal a belsejében, akár az üzletekben elhelyezett adománykasszák. Ennek fut neki a látogató tekintete elsőként, de a továbbiakban is olyan képzavarások között tesszük meg a kiállítási sétát, hogy precíz leírásukba azért nem fogok, mert csak magamról beszélnék eközben. Legyen elég annyi, hogy, a mindennapokban fellelhető alkatrészek éppen cselekvő vagy csak megnyilvánuló lényekként felismerhető összeállításban a mélyebb tudattartalmak káoszát kutyulják egyre följebb a kiállításlátogató közönség fejében. Példaként az első "szavazó", a parókás arctalan esete mégis említésre érdemes, ugyanis tükörben nézi épp magát, de arca valahogy nincs, tükörképe egy férfi gipszmaszkja, és a tükör is egy perzsaszőnyeg. Az árok pedig attól még inkább csatorna, hogy az egyik alak az egyik fülke ajtajában, amelyik alatt az árok húzódik, nekünk háttal, pisálópózban áll. Sőt, a másik traktusban egy mű-pottyantós vécé ülőpadjába fűrészelt – igaz, csepp, vagy vessző alakú – nyílás is épp erre az árokra nyit. Ezt a formát egy multicég is kisajátította, emlékszem, de Sugár János is gyakran alkalmazza.


Kép: Flashback Photo

A tér hármas felosztását eszerint megnyugtatóan sikerült beazonosítani a hagyományos fönt-lent-közép szemlélet szerint: 1. talaj alatti titkos okozó erőkként; 3. csillogó csúcsfogyasztás vetített képpé el-elérhetetlenített ábrándjaiként; 2. rémálom valóságként. A térben kibontakozó munka azonban túl barátságosan ismerős és emberközeli ebben a formájában, ezért az alkotók kis elidegenítő effektust dobtak föl a belépéssel szemközti, tagolatlan falra, ami jó megnyitószöveghez hasonlóan utánozza a mű alkotói módszerét, más műnemben. Itt seccóként megkapjuk az egész installációt még egyszer: félig képregényszerű, fehér alapon fekete rajzos modora olvasás szerinti irányban haladva derék szürrealista rajzban folytatódik, majd színes akció-fröccsenésekben végződik. A fülkékre emlékeztető, szavazási jeleneteket alkotó vonalak elfelejtik indításukat, és valami másban végződnek, kábelekben, csövekben, csatornákban, gubancban. A fal e részén egy valódi kábelből készült gubancot akasztottak az ábrára, majd a térbe az egyik lámpában végződő szálat kivezették. E gesztus magát az alkotói módszert ábrázolja a művön belül – a teljesen heterogén kiterjedéseket akár össze is lehet mosni, a kettőt a hárommal. Ettől kortárs az Urnamentál.


 

1 Perneczky Pauer-könyv kézirata, 2006. kiadatlan: „A valóság összefüggéstelen, de ábrázolható”

2006. április 20.
PRINT