kapcsolódó kiállítás:
Képtelen jelen
2007. január 27. - február 23.
 

Sárvári Zita

A művészet látszata, a láttatás művészete

Képtelen jelen, Kortárs Művészeti Intézet, Dunaújváros

 

Az aktívan működő gyárak, a levegőt kis vasporral színesítő összhatás derengő látványa ritkán érzett csodálattal töltött el, amikor felsejlett Dunaújváros iparterületének sziluettje és váza. Szerettem volna, ha a mesterséges városba vezető műúton észlelt hepe-hupák miatt a sofőr vánszorgó buszutazást tett volna az iparterület belsejében; nem várt képeket generált volna a tudat utópikus posztapokaliptikákról, ipari romantikáról, Képtelen jelenről.

Az utóbbi fantazmagóriát azonban a Kortárs Művészeti Intézet tárta elénk a fantázia és a valóság határmezsgyéjén mozgó, fizikai és metafizikai létezőkbe egyaránt belekóstoló művek bemutatásával. Az ezredvég vizuális kultúrája által generált diskurzusba kapcsolódnak be a Képtelen jelen című kiállításon szereplő munkák. Az alkotások nem csak értelmeztek egy a vizuális kultúra kutatók által is kutatott problémát, de reflexiójuk, a valóság mediatizált verzióján keresztül hozzá is járul a témához való közelkerüléshez. Emellett folytatják az intermedialitás technikáját, de immár a ’90-es évek hagyományát követve.

A kiállítás koncepciója a látott valósághoz kívánt közelíteni több aspektusból; játékosan (Déri Ágoston, Szász György, Előd Ágnes, Uglár Csaba, Erdős Gábor, Gyenis Tibor, Gerhes Gábor, Illés Barna, Orbán György, Szabó Ádám és Szabó Dezső munkáin keresztül), a látható dolgokban egyénenként változó faktorként feltűnő jelenséget kutatva, vagy új jelentésértelemmel felruházva azokat. Egymástól távol álló összekapcsolt képzetek adták a fotókban, szobrokban és videoinstallációkban megjelenő tartalmak látszatjellegét, melyeken belül többnyire a geg és a humor dominált. Fizikai kísérletek voltak ezek a tekintet, a látás társadalmi, individuális meghatározottságának feloldására és „megzavarására”.

Az épített, mesterséges térben készült fotók központi szereplője az ember, aki szubjektum jellegétől megfosztva mimika nélkül, mereven, kifejezéstelen arccal tekint a kamerába. A mesterkélt merevség azonban csak a modellizált táj tökéletes csendjét hivatott erősíteni. A szépen vasalt ruha, a feszesen épített sátor, a makett táj plasztikus struktúrája adja Gerhes Gábor Bizonytalan kimenetelű cselekedet rögzítése című fotójának különös hangulatát. A 'Lego Tirol' (szabad asszociáció) egyik lehetséges építési módjának illusztrációja a munka, ahol az egymás mellé állított mesterséges és organikus elemek bizonytalan aránya miatt az organikus plasztikusabbá, a műanyag élőbbé válik, szürreális textúrát idézve elő. Déri Ágoston Hétköznapi elégtétel című sorozatának fej nélküli torzók a szereplői, objektummá lefokozott, hűtőszekrény vagy fogas mellé rendelt szemléltető eszközök. A fotókon szereplő szubjektumokra így nem mint individuumokra nézzünk, inkább az emberi megismerés tárgyává lesznek, a cselekvés puszta eszközévé: az ábrázolt így elszakad valós voltától és látszatszerűvé lesz. A szépen konstruált fikció vágyat ébreszt bennünk, hogy atomjainkra essünk szét, és újra felépülve a képben bóklásszunk szabadon.

Témáját tekintve a kiállítás következő képtípusa a természetes környezettel operál. A természetbe olyan mesterséges tárgyakat helyez, vagy olyan képtelen szituációkat jelenít meg abban, melyek attól teljesen idegenek. Erdős Gábor munkái is a megszokott, a tekintetnek már semmi újat nem mutató városi környezet állóvizét kavarják fel. Ahol eddig csukott szemmel is végig tudtunk volna menni, ott most váratlan események történnek. A Befejezetlen múltban emberi vágyak várnak még beteljesülésre. Erdős bemutatja, hogy a lehetőségeinkhez képest miként elégíthetjük ki gyerekkori vágyainkat: síelés tavaszi kertben, úszás a Keletinél, lótartás a VII. kerületben; ilyen és ehhez hasonló gegek jellemzik a sorozatot. A technika nem tér el eredeti céljától, így a képi reprezentáció nem képes egy erősebb gondolat kimondására és a mű megreked a játékosság szintjén.

A káprázat pillanatnyi zavara ejt rabul egy Vidéki kirándulás (Gyenis) dokumentációja során, amikor azt hisszük, hogy óriás katicákat láttunk barlangászás közben, holott csak a cseppkövek változtak gigantikus répákká. A fotósorozat elbizonytalanítja a valóság észlelését, a realitás illúzióját keltve fiktív entitásokat jelöl. Gyenis Tibor leegyszerűsített, stilizált tárgyakkal operál pszeudo tájain, amely minták ugyan a természetből vettek, azóta azonban ipari formatervezés, fröccsöntés és csomagolástechnika tette őket a másolat másolatává.

A kiállított fotókon háttérbe szorul a fotográfia egyik jellemző tulajdonsága, az ti., hogy csupán egy pillanatot rögzítene. A pillanatfotó technikájának álcája mögött pontosan megszerkesztett fotókat látunk merev kontextusokkal. Struktúrájuk, kompozíciós szerkesztettségük azonban mértani pontossággal kiszámolt befogadói élményre épít. Az egyéni relációnak, a szabad asszociációnak helyet engednek, a puszta hangulatnál azonban sokkal többet nyújtanak, pontos, tisztán érthető narratívákban szólnak.

A szobrok/objektek is a narráció mentén haladnak, a mindenkiben közöset próbálják megragadni. Egyfajta kollektív emlékezetet előhívva mesélnek Szász György objektjei is. Az unalmas iskolai órák pad- és órarendfirkáira reflektál az Írunk dolgozatot? címet kapott (a nem túl precíz kivitelezés miatt azonban kevésbé megkapó) munka: grafittal a falra rajzolt hetirend-szójáték. A képet egy egyéni univerzumunkból is ismert klasszikus keret adja, melyen belül a képet a szöveg képezi, ez szakít el tapasztalati valóságunktól. M. néni ajtaja című munkája egy a pillanatba merevedett mesélő gesztus lenne, ahol M. néni egy stilizált, játékos méh karakter betört méhviasz ablaka alatt kutatja gipsz okuláréján át a tettest.

Az Előd Ágnes gipsz Önarcképei közé illesztett Pókember maszk (az egészbe bele nem illő igazán zavaró részlet), vagy az egészet átértelmező apró változás Uglár Csaba Szituáció című munkáin mind egyfajta bátor próbálkozás a manapság nálunk is oly nagy hatású amerikai popszürrealizmusnak vagy lowbrow művészetnek keresztelt stílussal. A Los Angelesben virágzó lowbrow műfajban a gyerekkor és a játékok újfajta használati módja fedezhető fel. Képregényekből, rajzfilmekből, a médiából jól ismert hősök, vagy a művész által kreált karakterek kontextusukból, valóságukból kiragadva, felnőttes szituációkban és környezetünkre ironikusan reflektálva jelennek meg a képzőművészeti alkotásokon. A kínai szuvenír Buddhán tett apró változtatás (Uglár munkája), a legyezős Buddhát azonnal vidáman pingpongozó emberré változtatja, ahogy a „több ezer éves agyagedényre” festett anime hőse is a játékszerű valóság komolyságát hangsúlyozza. Ez a közelítésmód látványos ugyan, sokan vitatják azonban képzőművészeti létjogosultságát, mert történetiségét és narratíváját, hagyományait és technikáját a tömegkultúrából meríti, ami a magas kultúrából benne megjelenik, csupán reflexió.

A tér és az idő ellentmondásából eredő különös fizikai jelenséget az Ikerparadoxont, videoinstallációval, képernyőről kifotózott sorozattal és kinetikus mozgást megjelenítő installációval kísérli meg ábrázolni Orbán György. A videó kép-szöveg diszharmóniájának, a fotók időben egymástól elcsúsztatott „iker” részletinek esetlegességét, az ikerparadoxont legszebben a lelassított idő észlelésének installációja jeleníti meg, mely lassú kinetikával, egy műanyagterítővel letakart asztalról leeső neon zöld műanyagpohár útvonalát rajzolja meg kimerevített 3 dimenziós, körbejárható „fotó” pillanatban.

A megismerés központú műalkotások „hagyományos” intermediális megközelítésével próbálkoznak a kiállításra beválogatott munkák. A bennük felbukkanó tartalmi kérdések úgy jelennek meg, ahogy azok valójában, tárgyiasult formájukban léteznek, mégis valami bizonytalansági faktor rejlik mögöttük. Ez a „konceptuális bizonytalanság” uralkodik a munkák nagy részén, háttérbe szorítva a fotónál és az installációnál is fontos tárgy és ábrázolás sejtető harmóniáját. A fotópapír, a videoszalag művészi médiumként való használata azonban, mintha kötelező jelleggel követné az intermédia akaratlanul is kijelölt határait, az információs társadalom kulturális szféráinak kritikáját, a tudományos művészi látásmód követését, a lezser interdiszciplinaritást. A legtöbb esetben működik a tárgyi világ és a természet idegensége, de néha mintha minden organikát a tárgyi világ szintjére fokoznának le, és ide-oda tántorognának köztük bizonytalanul.

Olyan kérdésekre keresik a választ a kiállított munkák, mint például, hogy egy külső szemlélő számára hogyan hatnak az új társadalmi jelenségek; hogyan ábrázolható az adott társadalomtól való elszakadás romantikus vágya egy oda nem illő elemmel; valamint, hogy az emberiséget a makrokozmosz szintjén érintő fizikai / biológiai felfedezések hogyan fordíthatók le a művészet nyelvére? A művek az észlelés megváltoztatásán mesterkednek, vagy megváltozott észlelések lehetséges aspektusait tárják fel előttünk, megint máskor a valós észlelés, a látott dolog valódiságának érzetét keltenék (lsd pl. Szabó Dezső jól ismert Terepgyakorlatának tengeralattjárója). Némelyek új valóságokat teremtenek, vagy látszat-valóságunkkal és hétköznapi fogalmakkal építkezve teremtenek jelölt és jelentés között új relációkat. Vannak dolgok, melyeket észreveszünk és vannak, amelyek elkerülik a figyelmünket, mert nem ismerünk magukra azokban. Ezek az egyedi leképeződések (mű/alkotások) így, más oldalukról világítják meg számunkra a mindennapi jelenségeket.

2007. március 13.
PRINT