Mázsa Péter:

A hírnév akarása, avagy a tömegmédia 10 parancsolata

(Mûvészstratégiák I.)

 

"Az emberek, úgy tûnik, nem tudnak elképzelni fontosabbat annál, minthogy olyan helyzetbe kerüljenek, amelyben leginkább rájuk irányul az általános rokonszenv és figyelem. Így tehát az õket megilletõ hely - e nagyszerû téma, mely a feljebbvalók asszonyai között kelt viszályt - az, melyre az emberek fél életük munkájával törekednek; és amely minden nyugtalanság és buzgalom, rablás és bûn fõ oka, mit a világ a kapzsiságnak és a becsvágynak köszönhet." Adam Smith 1

 

Miért akarhat valaki közülünk éppen híres-neves lenni? Hogyan érhetett és érhet célt a múlt században és a századforduló körül? A tömegmédiával kacérkodók munkáját és a kacérkodás stádiumán már túljutott mûvészek mûvének értékelését elõsegítendõ, némi kiegészítéssel összefûztem és parancsolatokba szedtem néhány filozófus, közgazdász és mûvész megfontolásait a témában. Szerencsés esetben sikerül fényt vetniük a mûvészeti szcéna jelenlegi mozgásterére is 2.

Tehetné vagy sem, nyilván nem mindenki szeretne híres lenni, vagy akár csak nyilvános szerepet betölteni. Adam Smith fent idézett mûvében a hírnevet a szabadság, a félelemmentesség és a függetlenség feladásaként értelmezi: „El vagy rá szánva, hogy szabadságodat sohase cseréld fel valamely udvar nagyúri szolgaságával, hanem szabad, félelem nélküli és független életet élj? Van mód arra, hogy nemes elhatározásodhoz tarthasd magad; és talán csakis egy módja van. Sohase lépd át a vonalat, amely mögül oly kevesen voltak képesek visszatérni; ne hagyd, hogy a becsvágy a bûvkörébe vonjon; és ne hasonlítsd magadat soha azokhoz a földi nagyságokhoz, akikre az emberiség fele függeszti figyelõ szemét.” 3

Kortársunk, Michael Schumacher is hasonló következtetésre jutott: „A gyerekeim nem média-szereplõk, és ezt nagyon fontosnak tartom. Mindeddig teljesen normális életet éltek, és ez így lesz a jövõben is. Azt hiszem, lehetõséget kell kapniuk arra, hogy szabadon éljék az életüket, és ne érezzék az én hírnevem terhét.” 4

Adam Smith és Michael Schumacher híres emberek. Keményen és jól dolgoznak. Sok embert vonzanak, „Mert nehezen / költözik az, ki a források közelében / lakhat.” 5 Az eredményeikkel együtt járó hírnevüket (ahol „[a] hírnév bármely embernek vagy bármely embercsoportnak az elismerése annyiban, amennyiben valamiképpen becses az emberi nemnek” 6) sikerük mércéjeként kelletlenül vagy kelletve vállalják. Sõt, alkalomadtán (mint mondjuk Teréz anya esetében) küldetésük érdekében használják. Mindenesetre annak árát tudatosan hajlandóak megfizetni. Meghatározásukat hagyjuk Pessoára vagy a pápára 7, és ha tehetjük, legalább mi hagyjuk õket békén.

Hírnévhez azonban nem csak közvetetten, érdemeinknek köszönhetõen juthatunk. Közvetlenül is szert tehetünk rá, azaz akarhatjuk is magunknak, mégpedig három okból.

Elõször, akarhatjuk önmagáért a hírességért, la célébrité pour la célébrité, eléréséhez más eszközöket használva („Kezdetben eszembe sem jutott, hogy színésznõ legyek, vagy elsajátítsam a színészmesterség fogásait. Egyszerûen csak híres akartam lenni.” 8).

Másodszor, akarhatjuk alkalmas eszközként valami máshoz. Mint a szex, az erõszak, a pénz vagy az okosság – a hírnév is az élet sok területére (és persze egymásba) többé-kevésbé konvertálható általános egyenértékes. Kívánatosabb, befolyásosabb, gazdagabb, kreatívabb, akár mûvészebb lesz tõle az ember.

De nem kell mindig rosszra gondolni: a hírnév elvben képes lehet egy-egy honi egyént vagy közösséget kiszakítani a szocializmusban ragadt kulturális politika, a szovjet típusú állami ágazati „egyetemek”, valamint a mûvészek ugyancsak örökölt korosztályi-ágazati szakszervezeteinek, „élcsapatainak” a közös dagonyájából. Persze képes lehet ennek éppen az ellenkezõjére is: hogy a kívül rekedtet kvalifikálja a mocsárra, és a belõle húzott apró, de otthonos hasznokra. Ízlés vagy komplexusok szerint.

Végül pedig akarhatjuk a hírnevet egy speciális stratégiai pozíció, a nyilvánosság kulcsaként: egy olyan magaslatra vezetõ útként, ahonnan már tetszés szerinti ürüggyel le-lecsaphatunk az addig gyanútlanul alant legelészõ, sokkolt tömegre. A magaslatra felérve: „Egyre híresebb kezdesz lenni, pusztán attól, hogy híres vagy […Ez a] Paris Hilton szindróma.” 9.

Következõ lépésben pedig elkezdhetjük használni a nyilvánosságot: „Hogy a konceptuális mûvészek miért hajszolták olyan agresszíven az újabb és újabb mûvészi utakat a 20. században, az összetett kérdés. Világosnak látszik azonban, hogy az új mûfajok robbanásszerû elszaporodásáért az az ifjú zseni felelõs, aki [angol nyelvû mûvészettörténet-tankönyvekben való említések gyakoriságelemzése alapján] a század leginkább meghatározó mûvésze lett.

Amikor Picasso 1912-ben feltalálta a kollázst, nem egyszerûen olyasmivel állt elõ, amit aztán hamarosan Braque, Tatlin, Duchamp és a többi fiatal konceptuális mûvész fejlesztett tovább, hanem olyan új mûvészi attitûdöt teremtett, amely inspirálóan hatott […] az egész század folyamán […] és sok konceptuális mûvész tanulta meg a leckét, Picasso örökségének a kulcsát, nevezetesen azt, hogy a mûvészeti világ rémisztgetése és riogatása a legegyenesebb út lehet a sikerhez.” 10 Ez a megközelítés a tömegek – a nézõk és a követõk vagy rajongók – manipulálását, ill. általánosabban: a jövõ politikai meghatározását emeli mûvészi szintre.

De mindegy is, hogy miért – ha a századforduló fiatal versenyzõjeként már döntöttünk afelõl, hogy valamiért (vagy akár mindezekért) éppen hírnevet akarunk magunknak, akkor hogyan szerezhetjük meg?

Nézzük, hogyan gondolkodik errõl Benny, Julian Schnabel rendezõ (egyben „állóképes” képzõmûvész 11) Basquiat (1996) címû filmjében:12

Basquiat: Szerinted mennyi idõ kell ahhoz, hogy valaki igazán híres legyen?
Benny: Híres zenész vagy híres festõ?
Basquiat: Az mindegy. Egyszerûen híres. Mikor egész nap azt csinálod, amit akarsz, és nem kell törõdnöd mással.
Benny: Háát… Mondjuk négy év. Ahhoz meg, hogy gazdag is legyél, hat. Elõször is jó cuccokban kell járnod. Aztán, mindig híres emberekkel kell lógnod, a megfelelõ emberekkel, a megfelelõ nõkkel, a menõ partikon. A többi idõben meg dolgozni keményen. Ugyanazt a dolgot csinálni, ugyanabban a stílusban – újra és újra, hogy az emberek megjegyezzék, és tudják mi az ábra. Aztán, ha híres lettél, ugyanúgy kell mindent csinálnod tovább, bármennyire unod is – hacsak nem akarod az embereket magadra haragítani, ami persze úgyis elkerülhetetlen.
Basquiat: Elég szarul hangzik. Mindenestre nem nekem találták ki.
Benny: A híres emberek többnyire ostobák. Te túlságosan okos vagy hozzá. Halálra unnád magad.” 13

Íme egy másik recept:

1. Dolgozz a nézõknek!
Szempontunkból a 20. századot a korábbiaktól a tömegmédia különbözteti meg, a maga passzív olvasóival, hallgatóival és nézõivel. „Az egyének és a közösségek viszonya a kulturális termékekhez megváltozott: társalkotókból és újramesélõkbõl passzív fogyasztókká váltak. Azt az idõt, amikor az idõsebbek történeteket mondtak egymásnak, a gyerekek produkálták magukat a felnõttek elõtt, a társaság pedig együtt énekelt, most a rádió, a lemezjátszó vagy a tévé háttérzenéje tölti ki.”14

Ha úgy döntesz, hogy mûvészként leválasztod magad az adófizetõk emlõirõl, tudnod kell, hogy ki a megbízód. Ha közvetlenül a hírnévre hajtasz, referencia-megbízód a tévénézõ – de legalábbis a tömegmédia-közönség. 15 „Manapság valamennyire bárki híres lehet (bár ez csak talmi hírnév, és nem tart sokáig), nemzedékekkel ezelõtt viszont a piaci hatások lassan érvényesültek, az információ mennyisége korlátozott volt és az is viszonylag lassan jutott el az emberekhez.” 16

Ne aggódj: a pop, eltérõen a kultúrpolitikusok és a mûvészeti szakszervezetek szimbiózisától, a századforduló mûvészeti fõáramába tartozik:
„– Mennyi popkultúrát képes egy kortárs intézmény tolerálni?
– Ez a kérdés már maga is nosztalgikus. A popkultúra minden kulturális intézményt bevett. Mindazok, akik tudatosan »sok popkultúrát« akarnak »elfogadtatni« egy intézményben, popkultúra-ellenes helyzetbe kerülnek a popkultúrán belül. Vagyis az ár ellen úsznának. A popkultúra az esztétikai megfontolások alapja és horizontja: csak akkor válik normatív kultúrává, amikor a tolerálhatatlanságot naivul nosztalgikus projektekkel kapcsolja össze. A popkultúra az »itt és most«, abban az értelemben, hogy popkultúrából az intézményeknek semmi sem sok. Különösen Németországban.” 17

Jobban futó piacok szereplõi a nézõnek/olvasónak dolgozást adottként, határfeltételként, követelményként kezelik, és tevékenységüket mindannyiuk érdekében ennek tudatában hangolják össze. „A fiatal mûvészek, az új galériák és a régi múzeumok vállvetve veszik ki részüket ebbõl a fausti szerzõdésbõl: tengernyi publicitás, a kortárs mûvészet emelkedõ árai, és kiállításokra özönlõ tömegek cserébe azért, amit egy angol kritikus, William Feaver, »szalagcím-mûvészetnek« nevez.” 18 A profizmusnak meg is van az eredménye: „Az aukciós eredmények azt mutatják, hogy a fiatal angol mûvészek jóval magasabb árat érnek el, mint amerikai vetélytársaik: [Damien] Hirst és az angol festõ, Chris Ofili mûvei több mint 1 millió dollárért kelnek el, amivel egyetlen 40 év alatti amerikai mûvész sem büszkélkedhet.” 19

2. Nyomulj a mogulokra!
„A technikai reprodukció […] korlátot állít […] a szétszórt individuumok és a kultúratermelésre való képesség közé. Ehhez jönnek még az elõállítási költségek, a produkció értéke, és a sztárrendszer teremtette korlátok, s mindez együtt azt eredményezi, hogy az egyedi mûalkotás bálványozását felváltja egy új, de épp ilyen magas korlát, amely az embereket elválasztja a részvételtõl a kultúra létrehozásában.” 20 Ez alapján azoknak, akik a tömegmédiához (és így nagyrészt a közvetlen hírnévhez) való hozzáférést kontrollálják, éppúgy fel kell keltened a figyelmét, mint azoknak kellett, akik az adófizetõktõl beszedett pénzeket osztogatják. Mindez bizony önreklámot és nyomulást jelent.

3. Lepj meg, bébi!
Ha a rokonság pozíciója vagy hírneve nem biztosít közvetlen hozzáférést a tömeghez, akkor valakiket, valahol meg kell nyerned magadnak. Azt a döntést ugyanis, hogy valami érdemes-e a figyelmünkre, a tömegmédiában valaki más hozza meg helyettünk. „[A] szûrés és a meghatalmazás funkciója az ún. »megbízó és ágense« problémával terhelt. Amilyen mértékben a szerkesztõ [az ágens] értékrendszere eltér a felhasználók [a megbízók] értékrendszerétõl, a szerkesztõ saját preferenciái és tervei szempontjából releváns információk olyan mértékben akadályozzák a felhasználók autonómiáját. Mindezt oly módon teszik, hogy az életvezetésüket megszabó döntésekkel kapcsolatban a szerkesztõ azokat az információkat erõlteti a felhasználókra, amelyek a saját preferenciái szerint kiválasztott döntés elõsegítése szempontjából relevánsak.

Hasonló a helyzet a meghatalmazással is. Nem szükségszerû, hogy egy szerkesztõ a legokosabb vagy a legtájékozottabb kommentátorokat dolgoztassa, hitelesként kezelheti azt is, akinek nézetei vagy stílusa nagyobb közönséget vonz. Elegendõ bizonyság erre a tévében felbukkanó hírolvasók és riporterek széles minõségi skálája.” 21

Ezért van az, hogy ha a hírnevet direktben akarod, akkor erõs külsõ vagy belsõ késztetést érzel a szopásra.

Amint a nézõknél tartasz, már rájuk koncentrálhatsz. Itt használhatod kíváncsiságukat és a meglepetések iránti folyamatos igényüket. „A […] kíváncsiság […] a látásról és nem a látott megértésérõl gondoskodik, azaz ahelyett, hogy a látotthoz viszonyuló létre tenne szert, csak néz. Csak ezért keresi az újat, hogy ettõl újólag tovaszökkenjen az újhoz. E látásnak nem az a gondja [nem arra fordít gondot], hogy megragadjon és tudón az igazságban legyen, hanem lehetõséget keres arra, hogy átengedje magát a világnak. Ezért a kíváncsiságot a legközelebbinél való sajátos nem-idõzés jellemzi. Ezért nem a szemlélõ idõzés épülését keresi, hanem a nyugtalanságot és izgalmat, amelyet a mindig új, valamint az útjába kerülõ váltakozása vált ki. A kíváncsiság nem-idõzésében a szórakozás állandó lehetõségérõl gondoskodik. A kíváncsiságnak semmi köze a létezõre rácsodálkozó szemléléshez, […] számára nem az a fontosa, hogy a csodálkozás révén a nem-értésbe jusson, hanem gondoskodik egy tudásról, de pusztán azért, hogy tudottként bírja.” 22

Végül pedig, ha képes vagy rá, lepd meg a szakmát is. Ahogy tetszik.

4. Sokkolj!
Engedd, hogy témádat a nézõ, azaz a médiatömeg határozza meg! Egyrészt a tetszésével, másrészt a felháborodásával. Egy ártatlanabb, tömegmédia-mentes korban 23: „Petõfi is kezdett magának új divatokat. Egyszer Csokonai prémes mentéjét vevé fel, s viselé világ bámulatára; másszor eszébe jutott virágos atlaszból varratni, atillát, hozzá mondvacsinált hallatlan formájú, pörge, de mégsem pörge kalapot tenni fel, úgy hogy Pálffy egyszer azt mondá róla: »Mikor ez a Sándor elénk jön, mindig van rajta valami, hogy az ember vele álmodik.«” 24

Egy kevésbé ártatlan korban: „A múlt században […] nem egyszer elõfordult, hogy egy-egy jelentõs mû sokkolta a közönséget, a nézõk gyakran ízléstelennek és közönségesnek bélyegezték, vagy egyszerûen tréfának tekintették azokat. Sok esetben e mûvészek hallgatása vagy a vicc lehetõségének komolykodó kizárása robbantott ki vitákat arról, hogy komolyan kell-e venni ezeket az alkotásokat. A témával foglalkozó mûvészettörténészek és kritikusok gyakran jutottak arra a következtetésre, hogy tudatos mûvészi stratégiáról van szó.

Eszerint a mûvészek azt a taktikát alkalmazzák, hogy ha egy radikális mû kezdetben felháborodást és vitákat kelt, akkor vagy nem kelnek a védelmére, vagy pedig nyilvánvalóan ironikus kijelentésekkel teszik ezt. E stratégia eredménye az alapvetõ kétértelmûség, és sikerének mértéke a kérdéses mû jelentõségérõl vitatkozó csodálók és becsmérlõk a száma. […] Duchamp és követõi sokszor a fiatalságuk, tettetett naivitásuk és a tradíciót illetõ tudatlanságuk aduit játszották ki, hogy minél pimaszabbnak, arrogánsabbnak és botrányosabbnak lássa õket a közönség.” 25

A tömeget viszonylag egyszerû kielégíteni. Még az is lehet, hogy külön-külön nem a punciról szól az élete. De ha már elé nyomják színesben-szagosban, akkor tömegében nem kapcsol el róla. 26
És ez elég is egynek.

5. Légy csavardi!
Mutasd fel, hogy milyen összetett és jelentõségteljes vagy! Válj ki a nézõk-követõk tömegébõl! Alkoss! Mutass teret nekik: újíts! A múlt századi mûvészet története az innovátorok története. „A [20.] század 15 leghíresebb mûvésze közül kilenc olyan konceptuális újító, aki életének korai szakaszában, húszas és harmincas éveiben alkotta meg fõ mûveit, hat pedig olyan kísérletezõ újító, aki negyven-ötven felé járt, Mondrian pedig már hetvenéves is elmúlt, amikor elõrukkolt legismertebb mûveivel. Ellentétben számos humanista vélekedésével, a tankönyvek [szövegeinek mennyiségi elemzései] azt mutatják, hogy a mûvészetben, akárcsak a többi szellemi foglalkozás esetében, az innováció a legfõbb értékmérõ.” 27

6. De legalábbis légy 2értelmû!
Semmiképp se légy didaktikus! Az áthallás, a kétértelmûség mint forma a szocializmus óta nálunk is jól olvasható: elég, ha csak a tartalmon változtatsz. Most ez a fasz magányosan áll, vagy idézõjelek között? Ez itt a pina állítása vagy tagadása? Kétségbeesett baszás? Élvezett megerõszakoltság? Szarmûvészet?
„A vita minden […] esetben a mûvész késztetései és õszintesége körül forgott. A mûvész, mint tréfamester 20. századi találmány. […A]hogy a futuristák felfedezték, hogy a mûvészeti kiáltvány, mellyel konceptuális mûalkotásaiknak komplex szellemi hátteret teremtettek, a közönség figyelmének felkeltésére is alkalmas, a múlt század innovatív mûvész-tréfamesterei arra jöttek rá, hogy a kétértelmûség, és az ebbõl adódó vita mûveik jelentéstartalma és õszintesége körül az, ami mûvészetüket vonzóvá teszi számos kritikus és gyûjtõ számára.” 28

Azért alkotásod kétértelmûségétõl még nem kell, hogy magasan hordd az orrodat: „Kétértelmûen a jelenvalólét [az ember] mindig »jelen« van, vagyis az egymássallétnek abban a nyilvános feltárultságában, ahol a leghangosabb a fecsegés és a legleleményesebb kíváncsiság tart »üzemben« mindent, ott, ahol mindennaposan minden, de alapjában véve semmi sem történik. Ez a kétértelmûség mindig a kíváncsiság kezére játssza azt, amit keres, és a fecsegésnek azt a látszatot kölcsönzi, mintha minden benne dõlne el.” 29

Hírnév szempontjából viszont majdhogynem mindegy, hogy jelentõségteljes vagy kétértelmû leszel. „A komplexitás és a kétértelmûség tette lehetõvé például, hogy a mûvészt a maga módján mindenki (vagy legalábbis az emberek nagy része) a teljesség letéteményeseként csodálja. A mûvek komplexitása is és kétértelmûsége is lehetõvé teszi a legkülönbözõbb értelmezéseket, és azt, hogy ki-ki a maga rögeszméit vetítse beléjük. […] Ha pedig a legkülönbözõbb értelmezések kötõdhetnek hozzájuk, akkor közönségük is széleskörûbb lesz annál, mintha jelentésük egyszerûen és világosan körülhatárolható lenne.” 30

7. Válts!
„Csakis a 20. században – amely megnövekedett értéket tulajdonított a mûvészet állandó változásának – vált lehetõvé, hogy egy festõ gyakran és váratlanul lecserélje a stílusát, és ne kelljen attól félnie, hogy a közönség elpártol tõle emiatt.” 31 Azóta – nincs mit tenni – neked is váltanod kell! Ha a Basquiat-film fent idézett tanulságait is hasznosítani akarod, de úgy, hogy a hírességed alatt nem akarsz unatkozni, akkor válts úgy, hogy azért teljesen ne zavard össze a nézõket! Szép megoldás, ha eleve innovátor-fenegyerek leszel. „Figyelembe kell vennünk a mûvészi alkotás folyamatosságát, az állandóságot, amely ebbõl fakad, és mindenekelõtt a széleskörû munkásságot, amely egyes esetekben évek munkája is lehet. Más szavakkal, nem lett volna elegendõ, ha Picasso megfesti az Avignoni kisasszonyokat, a kubizmus kulcsfestményét, ha utána visszatért volna kék és rózsaszín korszaka képeihez. Az, hogy stílusbeli elveit továbbfejlessze, éppen olyan fontos volt, mint alapvetõ felfedezése.” 32

8. Rombolj tekintélyt! Leplezz le!
A szakmát. A tömeget. A többséget. A kisebbséget. A hatalmasokat. Mindenkit. Mindent. Benne magadat és tevékenységedet. Az önleleplezés eredendõen kétértelmû: ha ügyes vagy, elég, ha magaddal játszol.

9. Bohóckodj!
Pakold ki az életedet! Ne csak mutogasd: valóban vegyél részt, éld bele magad a médiába! A tömegnek nem csak a mûvet kell beadnod, hanem a mûvészt is. És csak könnyedén! Egy mûködõképes minta: „Szerepemet, mint mûvészeti bohócét, eljátszottam.” 33 „A mûvész mint tréfamester megjelenése a színen lehetetlenné tette, hogy a mûalkotást elválasszák a mûvész személyiségétõl. A mûvészettörténészek Duchamp elõtt is tanulmányozták a mûvész elgondolásait és mûvészi attitûdjét azért, hogy jobban megvilágíthassák a mûvek jelentését, de sokan voltak olyanok is, akik ezt feleslegesnek találták, azon az alapon, hogy a mû jelentõségének egyedüli forrása maga a mû. Ez utóbbi álláspontot azonban Duchamp óta háttérbe szorította a tréfamester-mûvészek fellépése. Duchamp, Beuys, Warhol és társaik esetében a mûveket sohasem tekinthetjük önmagukban, anélkül, hogy ne gondolkoznánk el rá vonatkozó eszméiken is – azon, hogy milyen mûvészi értékkel bír egy boltban vásárolt kész tárgy vagy egy képes magazinból vett fotóról készült szitanyomat – és ne mérlegelnénk hozzáállásukat – vajon a Forrás vagy a Zsírszék komolyan veendõ alkotásnak készült? Ebben az értelemben a tréfamester alakjához köthetõ az a fajta konceptuális mûvészet, amelyik jóval személyesebb a mûvészet más formáinak többségénél.” 34

10. Ha ciki is, tedd örömmel!
Szeresd a tömegmédiát és színvonalát, a szakmát és igényeit, de legfõképpen magadat és termékeidet. Ez segít elfogadnod saját életedet. Mielõtt nagyon belekeveredsz, legalább magad elõtt tisztázd, „worum geht es”, azaz valójában mire is megy ki a játék. Mindehhez nem árt találnod/kitalálnod egy alkalmas – akár cinikus – ideológiát. Mi ellen és miért kell az a tömeges hírnév? Bár más és más terepen, de ugye valójában mindenki ezt és mindenki így csinálja?

***

Athéné és a Leviatán színfalak mögötti meneteinél, azaz a mûvész-szakszervezetek és a mindenkori kultúrpolitika folytonosan újratermelt összefonódásánál nincs kínosabb. E perverz, számunkra mégis oly otthonos viszony megtörésének minden kísérlete becsülendõ. A hírnév – bármilyen okból vagy célból való – akarását a századforduló tömegmédiájában én egy ilyen kísérletként értékelem. De, mint nyilván látható, ahhoz is gyomor kell.
Jobb ötlet? …Valaki?

 

Az idézeteket Beck András fordításainak felhasználásával adjuk közre.

 

1 Adam Smith: The Theory of Moral Sentiments. 3. kiadás, London, 1767, 98. p.,
link

2 Köszönöm Sugár János, Timkó Bíbor és Váradi Balázs segítségét.

3 Smith 1767, 97–98. pp.

4 http://observer.guardian.co.uk/osm/story/0,,904995,00.html

5 Martin Heidegger idézi Friedrich Hölderlint, Tandori Dezsõ fordításában. In: Martin Heidegger: A mûalkotás eredete. Budapest, Európa, 1988, 119. p.

6 Fernando Pessoa: Hírnév és lángelme – Herosztratosz.

7 „Divinus Perfectionis Magister”

8 http://en.wikiquote.org/wiki/Katherine_Hepburn

9 Kenneth Chang idézi Terence Tao-t. Journeys to the Distant Fields of Prime, New York Times, 2007. március 13.

10 David W. Galenson: A Conceptual World: Why the Art of the Twentieth Century is So Different From the Art of All Earlier Centuries. NBER, 2006b, 23. p., http://papers.nber.org/papers/w12499

11 http://www.broadartfoundation.org/collection/schnabel.html

12 http://www.imdb.com/title/tt0115632

13 http://corky.net/scripts/basquiat.html

14 Yochai Benkler: The Wealth of Networks – How Social Production Transforms Markets and Freedom, New Haven, Yale, 2006, 296. p. http://www.benkler.org/wealth_of_networks/index.php/Main_Page

15 vö.: http://en.wikipedia.org/wiki/15_minutes_of_fame

16 http://www.complete-review.com/reviews/cowent/whatpfame.htm

17 Ulf Poschardt, író és újságíró, Berlin, 2006. június 2. http://www.eukunsthalle.com/13.html?&L=1

18 Alan Riding: Spurred by Long Lines and Headlines, London Museums and Galleries Shock Anew. New York Times, 2000. szeptember 25., Section E, 1. p.

19 http://papers.nber.org/papers/w11715

20 Benkler 2006, 296. p.

21 Benkler 2006, 170–171. pp.

22 Martin Heidegger : Lét és idõ. Budapest, Gondolat, (1927) 1989, 322. p.

23 vö.: Paul Starr: The Creation of the Media: Political Origins of Modern Communications. New York, Basic Books, 2004.

24 Jókai Mór: Az én kortársaim. 1872, http://mek.oszk.hu/00700/00793/html/jokai16.htm

25 David Galenson: You Cannot be Serious: The Conceptual Innovator as Trickster. NBER, 2006c, 31-33. pp. http://papers.nber.org/papers/w12599

26 vö.: Benkler 2006, 204–211. pp.

27 http://papers.nber.org/papers/w11899

28 Galenson 2006c, 32–33. pp.

29 Heidegger (1927) 1989, 324–325. pp.

30 http://www.complete-review.com/reviews/cowent/whatpfame.htm

31 David W. Galenson: The Most Important Works of Art of the Twentieth Century. NBER, 2006a, 21. p. http://papers.nber.org/papers/w12058

32 Willi Bongard: Parafa és mahagóni – A 20. század vizuális mûvészetének minõségi kritériumai. Aktuális Levél 10., 1984. http://www.artpool.hu/Al/al10/Bongard.html

33 Pierre Cabanne: Dialogues With Marcel Duchamp. Da Capo, (1971) 1987, 89. p.

34 Galenson 2006c, 34. p.

 

2007. április 23.
PRINT