A történet mindenkié: történetmondók, tömegek és a „szellemi tulajdon” elutasítása

img
 
A szellemi tulajdon ellentmondásai

 

 

[…] Csaknem két évtizede már annak, hogy a „plagizálás” megszűnt a „lopás” szinonimája lenni és egy lazán szerveződő kulturális mozgalom elnevezéseként kezdett használatba kerülni. Bizonyosan vannak, akik emlékeznek a Londonban és Glasgowban 1988-ban és ’89-ben megrendezett „Festival of Plagiarism”-ra – legalábbis ekkortól nyilvánvaló az, hogy a szellemi tulajdont érintő törvényalkotás elavult és inadekvát; valamint, hogy a kultúra és az alkotás mindig kollektív produktumok és folyamatok. Ennek minden pillanatban számtalan példája tűnik elénk, a nyílt rendszerek (open systems) és szabad szoftverek fellendülése hordozta gift economy és közösségi érzés csak a legfeltűnőbbek.

Mégis, a szerzői jogi rendelkezések még soha nem voltak ilyen ádázak, elnyomóak és ostobák. A szabadalmak lassan már mindenre kiterjednek, az olyan hétköznapi cselekvésektől, mint amilyen a macskáddal való játék egy elemlámpa segítségével (Szabadalmi bejegyzése: #5443036: „ Macskánk némi aktivitásra serkentéséhez az szükségelteik, hogy egy elemlámpa fényét a falra, a földre vagy más átlátszatlan felületre irányítsuk és a fénypásztát kusza mozgatásával felkeltsük az állatban szunnyadó vadászösztönt.”) az élőlények azon fajtáiig, melyek időtlen idők óta a Földön élnek. Ez pedig háború, a kapitalizmus és a kollektív intelligencia, az uralkodó hatalom és a tömegek háborúja; a mi háborúnk az életünket és környezetünket pusztító parazitákkal szemben.

Úgy gondolom, minden szellemi munkás feladata, hogy – saját tevékenységétől kiindulva – kétségbe vonja a szellemi tulajdon körüli dolgok állását. A történetmondó szempontjából beszélek, többen dolgozunk együtt, a mindennapi életből, a történelemből, a médiumok világából elkapott szavakból, képekből, színekből és hangokból építkezve írunk. Nem tudatosan vagy fél-tudatosan bár, egy teljes nyílt közösség ír velünk együtt. Ez nem újdonság, mindig is igaz volt minden szerzőre és kulturális termékre. Homérosz eposzainak társírói az ókori Mediterránium társadalmainak tagjai voltak; az Erzsébet kori színház átdolgozásokra, variációkra, kollektív improvizációkra és a közönség visszajelzéseire támaszkodott, a 18.-19. századi újságok folytatásokban megjelent írásai (a feuilletonok) rendszeresen az olvasóközönség igényei által alakultak.

Manapság a Star Trek filmek körül kialakult kulturális univerzum szolgál a történetmesélésért zajló társadalmi együttműködés legjobb példájával: a rajongók (Trekkerek) folyamatosan új elemeket adnak a fiktív technológiák, írások, websiteok, klub-találkozók, klingon-szótárak világához. A rajongói klubok olykor még a forgatókönyvet is módosítják, változtatásokra tesznek javaslatokat és így tovább.

A történetmondók újraalkotjáka mítoszokat, azokat a szimbolikus referenciákat, melyeknek egy közösség tudatában van, melyeket elfogad vagy megkérdőjelez. Történetek minden közösség számára szükségesek. Mindenki mond történeteket, ezek nélkül nem lennénk saját múltunk, és a másokhoz fűződő viszonyunk tudatában, életünk elvesztené a minőségét. A történetmondás hivatás, nem szabadidős tevékenység. Sok ember képes beverni egy szöget, de attól még nem mindenki lesz ács.

Ahelyett, hogy nagy művészekként pózolnának vagy kulimunkákba ásnák el magukat; ahelyett, hogy öncélú szarságokat vagy kereskedelmi célú ostobaságokat írnának, talk-showk vendégeiként csinálnának hülyét magukból vagy arra vesztegetnék az idejüket hogy a showman-eknek írjanak szöveget, a történetmondók olyan fontos szerepet kell, hogy játszanak a társadalom életében, mint játszottak a griot-k az afrikai falukban, a bárdok a kelta kultúrában vagy a költők az ókori Görögországban.

A történetmondás persze sajátos munka, ami előnyökkel jár azok számára, akik végzik; mindazonáltal munka, ami nem kevésbé integrálható a közösség életébe, mint a tűzoltás, a földművelés vagy a fogyatékosoknak nyújtott segítség. Más szóval a történetmondásnak nem a művészetekhez, hanem az „arts and crafts”-hoz kell tartoznia. Társadalminak kell lennie ahelyett, hogy nárcisztikus volna – és itt most nem a tartalmára, hanem az elkötelezettségére gondolok. A történetmondókban tudatosodni kell azoknak az embereknek, helyeknek és folyamatoknak, ahonnan „művük” származik. Nem számít, hogy mennyire radikálisak, experimentálisak vagy éppen érthetetlenek a munkáik: amint azt felismerik, hogy sok társszerzőjük van, megszűnnek szolipszistáknak lenni és hasznossá válnak mások számára. Ekkor a többi szellemi munkást segítik abban, hogy szembeszálljanak a szellemi tulajdonnal.

 


 

(ford. Erőss Nikolett)

A Wu Ming kollektíva könyvei letölthetőek:
http://www.wumingfoundation.com/

A szöveg forrása:
http://www.wumingfoundation.com/english/giap/giapdigest11b.html