kapcsolódó kiállítás:
Maradványok
2001. október 17. - november 11.
 

Dékei Kriszta

Vagyok, aki voltam
Baranyay András: Maradványok című kiállítása

 

Baranyay András az IPARTERV-generáció egyik klasszikusa, aki -művészetét a nemzetközi tendenciák elméleti és stiláris hatására folytonosan újradefiniáló kortársaitól eltérően - több mint harminc éve következetesen ugyanazon radikálisan redukált motívumot járja körbe fotóalapú műveivel. Okkal nem számíthat tehát nagy stiláris és tematikai változásokra az Óbudai Társaskör Galéria tárlatát megtekintő műkedvelő közönség, már csak azért sem, mert a művész nem új műveket állított ki. Azazhogy ez így mégsem tökéletesen igaz. A harminchárom cím nélküli (manipulált) fotó közül a legkorábbi 1968-ban, az utolsó 1994-ben készült, s ezidáig (tudomásom szerint) nem voltak kiállítva.

Például azért, mert egy alkotói folyamat egyik állomását mutatják. Láthatjuk például Major János portréját (1970), rajta tollal kijelölve az arckép négy részlete (a homlok, a szem, a száj és az áll), amelyeket Baranyay egyenként beszínezett és bekeretezett, létrehozva ezzel a Major János arcképe I. II. III. IV. (1973) című alkotását. Vagy itt van a mozgás idő és térbeli szekvenciáit egybemosó Cigarettázó önarckép (1981), amely az itt kiállított fotók (1980) negatívjainak egymásra nagyításából jött létre. Szerepel a Nyílás ( 1974) című színezett litográfiához készített fotósorozat (1970), amelyen egy szabadon hagyott résen keresztül egy kézfej részleteit, felénk nyúló ujjakat pillanthatunk meg.

Azoknak, akik ismerik a művész munkásságát, ezek a művek elsősorban hasznos adalékok, művészi dokumentumok Baranyay munkamódszeréről. De nem csupán a művész műterméből előkotort porosodó és felejtésre kárhoztatott emléktárgyak, egy munkafolyamat félretett állomásai, hanem olyan alapanyagok, amelyek - akár egy kirakós játékkocka darabjai -bármikor újrakezdhetik életüket. Ahogy Baranyay egy interjúban is mondta: „A filmet vagy menten jónak találom, és akkor vegyileg színezem - még később is -, vagy mégsem találom jónak, és csak évek múlva kotrom elő, véletlenül a kezembe kerül, és azt mondom, hű, de hülye voltam, ez a legklasszabb, de még ezt meg ezt kell rajta csinálni...” Ilyen újjáéledő fotó az a két, a művészt és kezét egy átlósan megdőlő tükörben láttató munka (1982), amelyet aztán kiindulási pontként használt a Tükörkép (1994) című művéhez.

A művész leggyakoribb „témája” önmaga, s az itt kiállított művek több mint egyharmada is e körből kerül ki. Az 1978-80 között készült művek (köztük a meghívón is látható „Művész ecsettel és palettával” fantáziacímmel leírható munka) részben kapcsolódnak ismertebb „sorozatokhoz” (Kis fekete önarcképek, Önarckép (H.T. emlékére), Önarckép Jane Morris-szal), de találhatunk ígéretes, később vélhetően félbehagyott kísérletekből fennmaradt darabot is - például egy kétrétegű (üveg+fotó) kombinációt. Ugyanígy szerepel több, kezekről készített színezett, átfestett és fekete-fehér fotó (amit akár felfoghatunk egyfajta elszemélytelenített, ámde lírai részlet- önarckép típusként is), valamint néhány csendélet (ami szintén egy tudatosan korlátozott, minimális elemekre csökkentett festészeti téma) - köztük az 1982-ben készült Három darab, körte formában (Erik Satie), illetve a Csendélet Cs.T. emlékére I-II. (1989) című munkákhoz kapcsolható művek. Számomra a legérdekesebb az a négy apró, színezett party-fotó volt (1973), amelyen csupán a mulatozó társaság előtti asztal lapján elhelyezett üvegeket, poharakat és a gesztikuláló vagy éppen nyugodtan heverő kezeket láthatjuk. Felfoghatnánk ezt akár origóként is, ha nem tudnánk hogy a művész már a hatvanas évek közepén készített kéztanulmányokat (litográfiákat, tusrajzot), de akár egy olyan be nem járt művészeti út lehetőségét megcsillantó alkotásnak is, amely - éppen a képtér relatív mozgalmassága miatt - csupán izgalmas kísérlet maradt.

De érdekes kísérlet a Bolt Fotógaléria (Detvay Jenő) által rendezett kiállítás maga is. Egyrészt a Maradványokból (de nem resztlikből) felépít egy mini-Baranyay-retrosprektívet (ami számos különleges nézőpontot villant fel a művész korábbi és leendő monográfusai számára), másrészt állítja, hogy ezek a munkák 2001-ben sem veszítették el érvényességüket. S ebben, illetve abban, hogy Baranyay András egyike élő klasszikusainknak, szerintem mélységesen igaza van.

2001. október 24.
PRINT