54.

 

1954, a hidegháború éve. A koreai válság épp most rázta meg a világot, Franciaország kivonul Indokínából, hamarosan vége a McCarthy-féle boszorkányüldözésnek, Moszkvában pedig megalakult a KGB. A Hidegháború takarója alatt új életstílusok és szabadságvágyak kavarognak. Lényegében erről szól az „54”, a bolognai illetőségű Wu-Ming („Névtelen”) kollektíva frissen megjelent regénye (Einaudi, Torino, 666 oldal)

Snafu: Egyik utolsó interjútokban azt állítjátok, hogy a „popkultúra a kommunizmus előfeltétele”. Cary Grant és David Bowie – a Wu-Ming 5 regénye, a Havana Glam főszereplői – volnának azok az „eredeti ikonok, melyeket a sokaság vágyai hoztak létre”. Mindenesetre Bowie és Grant is egy alapos (ipari jellegű) szelekciós- és szűrési folyamat révén kerültek be a sztár-rendszerbe. Mihelyt azonban ezek a sztárok, olyan regényekben, mint az „54” vagy a „Havana Glam”, érintkezésbe kerülnek az izzadt, szagló emberélettel, úgy tűnik, valamicskét veszítenek a halhatatlanságukból. A kommunizmus valamiféle „világhír-megosztáson” keresztül valósul meg? Vagy új, decentralizált, P2P (person to person – „embertől emberig”) ikonokat kell előállítanunk?

Wu-Ming: Hm… Nem arról volt szó, hogy a fikciós műfajról beszélgetünk? 🙂 Szóval, igen, állítottunk olyasmit, hogy a XX. századi nyugati popkultúra (ami most éppen valami egészen másba, valami sokkal komplexebb dologba fordul át) gyakran sokkal közelebb volt a szocializmushoz, mint az a XX. századi keleti „szocialista” rezsimeknek valaha is sikerült. Még azt is hozzátettük, hogy Andy Warhol Mao Ce Tung ikonsorozata fontosabb volt a forradalom szempontjából, mint a hivatalos Mao-portrék, amelyeket a maoisták lengettek a tüntetéseken. Ez részben onnan ered, hogy igen változatos hátterekkel rendelkezünk: Antonio Gramsci elmélete a „kulturális hegemóniáról”, autonomista marxizmus (Toni Negri és a hozzá hasonlók), meg onnan, hogy vannak köztünk egykori modok, skinheadek, punkok. Az autonomista marxizmus a munkások „saját jogú” kreativitására és forradalmi erejére helyezi a hangsúlyt, mindenféle államtól és párttól függetlenül. A tipikus baloldali pesszimizmus mellett az autonomizmus még álomszerűen optimistának is tűnhet, amint a harcot és a győzelmet látják ott is, ahol mások apátiát és vereséget érzékelnek. Míg sokan (a teljes politikai spektrumról) a tőkét aktívnak, a munkaerőt pedig reaktívnak látják, addig az autonomisták szerint a tőke a viszonyrendszer reaktív eleme. Persze „munkaerőn” az össztársadalmi gyár valamennyi élőmunkáját értjük, vagyis minden kreatív erőt és társadalmi kooperációt, amelyre a tőkének szüksége van, de amely nem teljes mértékben megszelídíthető.
Az élet továbbra is lentről jön. Továbbra is azt gondoljuk, hogy egy új és igazságos termelési mód csakis a társadalmi kooperáció létező hálózatainak újra-kisajátításával valósítható meg. A szocializmusnak a kapitalista termelési mód kollektív természetén kell alapulnia. Ezért van, hogy a szituacionistáktól eltérően (akiknek az agyára ment a „rekuperáció”, meg a „spektákulum”), mi mindig a tőke és az osztály közötti viszony kreatív oldalára, a sokaság hatalmára helyezzük a hangsúlyt. A popkultúra előállítása (ezen a ponton nem különböztetjük meg élesen a „mainstream”- et az „underground”-tól) kollektív folyamat volt, melynek során az illékony nyitott közösségek határai állandóan újrarajzolódtak, a szubkultúrák pedig állandóan újrafogalmazták önmagukat a különböző mítoszok körül. Jobban tesszük, ha azt igyekszünk megérteni, hogy a kommunizmusnak mely „előfeltételei” valósultak meg és működtek ebben a folyamatban, ahelyett, hogy bevennénk, hogy több millió emberen hajtottak végre „agymosást”. Manapság sok téren javulást észlelünk, már ami a kultúra újrakisajátítását, sőt, „de-appropriációját” (kb. „közkinccsé tételét”) illeti. A szerzői jogok figyelmen kívül hagyása, CD másolás, DVD sokszorosítás, P2P cserék, informális MP3 terjesztés, OCR szkennelés (optikai karakter-felismerés – nyomtatott irodalmi művek „szkennelése”), kalózfelvételek, szabad forráskód stb.: van egy ilyen általános forrongás, hordószám ömlik a jeges veríték a csúcsmenedzserek gerincén. A szellemi tulajdon védelmét garantálni hivatott intézményrendszer darabjaira hullik, az emberek tojnak rá. Ez egy csodálatos, alulról szerveződő folyamat, amely közelebb van a szocializmushoz, mint Kína bármikor is.

Snafu: Én inkább a pop-ikonokat körülölelő, benjamini aura fogalmára utaltam. A sztárrendszer olyan sztárokat alkot meg, amelyek azután képesek tükrözni az emberek vágyait, identifikációs minták lesznek, új életstílusok és új szubkultúrák megjelenését generálják. Ilyen értelemben Luther Blisset^[*]-nek – akit decentralizált, „alulról épülő” mítosznak tarthatunk – sosem lesz meg az az aurája, mint Bowie-nak, vagy Grant- nek. A távolsághiány kérdése volna ez, vagy mi a szösz? Hogyan alkothatunk olyan populáris történeteket, melyek segítségével az emberek újra feltalálhatják az életüket? A szerepjátékok és a „csináld magad” szubkultúrák volnának az egyedüli megoldások, avagy egy író-kollektíva, mint ti, tudna esetleg valami mást is sugallani?

Wu-Ming: Csak a magunk nevében beszélhetünk: mi igenis szerepjátékot játszunk (végül mi más is volna a kollektív regényírás?), és virágzik körülöttünk a csináld magad szubkultúra. Azért próbáljuk manipulálni az irodalmi műfajokat, hogy „populáris” fikciót hozzunk létre. A „populáris” szót, az eredeti, a latin nyelvekben (spanyol, olasz, francia) honos értelemben használjuk, ahol is „a néphez tartozót”, vagy „a nép által létrehozottat” jelenti. Gondoljunk csak a népi balladákra, melyeknek látszólag nincs szerzőjük, vagy „népinek” (popular) vagy hagyományosnak nevezik őket. Ez itt a lényeg: szeretnénk kidobni az ablakon az olyan mítoszokat, mint a Szerzőség, a Géniusz, az Ihlet, satöbbi. Az aura dolgában inkább Benjamin oldalán állunk, mintsem Adornóén, aki egyrészt felülmúlhatatlan szófosó volt, másrészt még rasszista kommentárokat is írt jazz-zenészekkel kapcsolatban. A tény, hogy a kulturális tárgyak elveszítették auratikus (vagyis arisztokratikus, elitista) hatalmukat, alapvetően pozitív: lehetővé tette, hogy az embertömegek bekerüljenek a kultúra újra-manipulálásának folyamatába. Benjamin a kultúra demokratizálásáért szállt síkra, bizonyos fokig mintha előre látta volna a DIY kultúra, a P2P kultúra eljövetelét. Mindenkinek el kéne olvasnia a „Műalkotás a technikai reprodukció korában”-t, még mindig nagyon friss, abszolút briliáns cucc, jó ellenpont nihilista / poszt- szituacionista mérgezés esetén.

Snafu: Csakúgy, mint a „Q”-ban**, az „54” mikrotörténetei folyamatosan áthágják a „hivatalos” történelem keretét. Így ez a keret sosem véletlenszerű, és sosem merev. A regény lehetőséget ad az olvasónak, hogy a hidegháború történetét ne csak mint egy bináris játszmáét olvassa, hanem mint egy kihívást a kihívásban, ahol sok a nyitott, meghatározatlan lehetőség. Mi lett volna, ha Tito úgy dönt, hogy megcsinálja a filmet Cary Granttel? És mi lett volna, ha Djilas befolyással lett volna a titói politikára (a regény egyik szálában egy producer Grant főszereplésével akar filmet forgatni Titóról, hogy segítse annak a Szovjetuniótól való függetlenedését – a ford.)? Ha a történelem olyan gazdag különböző rétegekben és lehetőségekben, kell lenniük olyan szálaknak, melyekkel ezek a rétegek összeölthetők. Elmagyaráznátok, melyek ezek a szálak, és hogyan választjátok ki őket?

Wu-Ming: Úgy véljük, a módszerünk megengedi, hogy a történetek önmagukat meséljék, és hogy parthenogenezis, önmegtermékenyítés útján reprodukálódjanak. Jóllehet van egy kezdőpont, de úgy véljük, a történelem se nem egyenes vonalú, se nem ciklikus, hanem „katasztrofikus”, „fraktális”: a konfliktusok folytonosan létrehozzák a bifurkáció, a szétágazás jelenségét és a diszkontinuitást. A történelemtudomány nehezen képes kezelni az ilyen szakadozott jelleget, úgy tűnik, hogy minden ésszerű vizsgálódás egyre nyugtalanítóbb árnyékokat hoz létre. Ilyen nyomasztó területek a történelem és a mitológia interszekciói. Csak úgy lehet feltárni őket, ha eljátszol a történelemmel. Nézd, mi nem azt az időn kívüli, spekulatív fikciós műfajt írjuk, mint pl. Philip K. Dick a „The Man in the High Castle”-ben (a Havana Glam kivételével, ami egyfajta sci-fi a hetvenes évek glam rockjáról). Jobban szeretjük a történelmi bifurkációk lehetőségét vizsgálni, olyan pillanatokét, ahol a történelem „mehetett volna” más irányba is. Nem az érdekel, hogy magát a bifurkációt leírjuk, vagy akár annak következményeit. Először is elgondolunk egy olyan történelmi periódust, amit vonzónak találunk, aztán hónapokat töltünk azzal, hogy mikrofilmeket nézünk, forrásanyagokat olvasunk, kutatásokat végzünk, mindenfélét lejegyzetelünk, azután jön a brainstorming és eltart jó pár hétig. Hallucinációink vannak, ilyesmik. A történelmi kutatás olyan számunkra, mint a peyotl. Mikor aztán kigyógyultunk minden sokkból és flashből, elkezdünk írni.

Snafu: A tükör a regény egyik központi metaforája. Egy dicsőséges tévékészülék, a McGuffin utazik keresztül az egész regényen, „néma tanúja mindenfajta erőszaknak és mocsoknak”. Mindenki az első tévéműsort szeretné látni, de senki sem tudja, hogyan kell bekapcsolni a készüléket (a regényben a tévé belsejében több kiló heroin van – a ford.). Nem veszik észre, hogy már a képernyőn vannak, mint haloványan tükröződő árnyak. Hogyan lehetne összevetni az ötvenes éveknek ezt az álomigényét az olyan kortársi, banális valóság-fikciókkal, mint mondjuk a Big-Brother? Mi ma a televízió szerepe, és ki viseli gondját az álmainknak és rémálmainknak?

Wu-Ming: Olaszországban az ötvenes évek volt a televíziózás hajnala, az emberek álmodni akartak, mert a helyzet igen kemény volt, mindenütt erőszak, szegénység. A kilencvenes évek pedig (az „54”-et 1999-ben kezdtük el írni) a televíziós networkök által generált, Big Brotherrel üzemelő szemio-fasizmus laboratóriuma, az összes rémálom („Mindent ellep a bűn!”, „Mi a fenét akarnak tőlünk ezek az arabok meg albánok?”) és rohadt kényszerképzet („Visszajöttek a komcsik!”) tükre, ami így együtt annyi szimbolikus erőszakot szabadított fel, ami csak az ötvenes évek McCarthy-korszakával hasonlítható össze. 2001-ben ez a szimbolikus erőszak segítette hatalomra a Berlusconi-féle bandát. Most éppen azon vannak, hogy visszalökjék az országot az ötvenes évekbe, azzal, hogy hatályon kívül helyeznek minden változást és reformot, amiket a társadalmi mozgalmak (munkások, diákok, feministák, meleg- és szólásszabadsági mozgalmak) 1968 óta elértek. Olaszország nagy dugóhúzóban van, de S11 után az egész Nyugat kb. ugyanígy van ezzel. De mi úgy gondoljuk, hogy a történelem nem egyenes vonalú, és nem is ciklikus, tehát lehetetlen, hogy valamely tetszőleges hatalom átlássa a komplexitását, és mindent megtervezzen előre. Mint a regényünkben, a mai Olaszország az ötvenes évek Olaszországában találja meg a tükrét, pedig már nem ugyanarról az országról van szó. Berlusconit és társait kilökik majd a nyeregből, az egész rezsim hamarabb összeomlik majd, mint bárki várhatná, és a világ valószínűleg tanulni fog ebből.

*] Luther Blisset kollektív virtuális „sztár”. Ezzel a névvel szignálva évek óta jelennek meg regények, esszék, elméletek, manifesztumok fiatal bolognai, római, nápolyi művészcsoportoktól, baloldali aktivistáktól. A Wu-Ming kollektíva projekt is a „Q”** című Luther Blisset regényből nőtt ki.

Fordította: Erhardt Miklós