kapcsolódó kiállítás:
Retrospektív
2001. december 13. - 2002. március 3.
 

Szombathy Bálint

A táncparkettől a boncasztalig
Drozdik Orsolya retrospektív kiállítása
Ludwig Múzeum Budapest, 2001 decembere - 2002 márciusa

 

Ha csak önmagában szemlélnénk a táncra perdülő nőalakról készült bevezető fotósorozatot, vélhetnénk, egy balettművészeti résztanulmány vagy az emberi test mozgását fázisaira bontó század eleji futurista/konstruktivista képsor van előttünk. A mű azonban formalista jegyein túl sokkal többet mutat fel és mond el alkotójáról, aki ezúttal több mint egyszerű modell (megkettőzés). Az 1976-os Individuális mitológia már címében is jelzi a precíz tudatosságot és azt a törekvést, hogy az alkotó individuum meghatározza általa saját intellektuális és emocionális alappozícióját. Alaphelyzetét a művészettel szemben általában és alaphelyzetét a közvetlen művészeti kontextussal szemben.

Számunkra ez utóbbi a fontosabb. A táncra perdülő művész(nő) elhatározásában nézetem szerint egyrészt - az esztétikai jellemzőkön túl - a változó alkotói tudat metaforája tűnik fel, amely újrafogalmazza a művészet fogalmát és helyi paramétereit. A meglevő kánonokból való kitörés vágya az emberi szabadság újszerű kvintesszenciájában tükröződik, jelezvén az individuum megújulási igényét és képességét, a korlátoktól való elrugaszkodás tényállását, valamint azt a különös, ”lebegő” állapotot, amelynek perspektívalencséje körkörösen nyitott a világ felé. Ama világ felé, melyet nemcsak felfedezni, hanem aktív hozzáállással alakítani is lehet. És a női intuíció nem téved. Drozdik számára itt kezdődik maga a művészet.

A tárlaton talán kissé eltúlzott méretű fényképsorozat így hát nem kizárólag az oly kézenfekvő és a kor művészetében oly gyakori erotikus nyitás példafelvetése, hanem jóval összetettebb következtetésekre okot adó demonstráció, amelyben az emberi testen kívül immár szóhoz jut a gondolat és a lélek zsenge poétikája, megelőlegezve mindazt, amit a művész(nő) az utóbbi huszonöt esztendőben teremtett. Az individuális mitológia megformálásának eme első próbálkozásában felvillanó önmegvalósítási lehetőségen túl hatalmas súllyal esik latba a magyar művészet állapotaival szembeni kritikai fejmosás. A könnyed mozdulatok nagyon is fajsúlyosak, késztetésük mögött pedig az ”én-világ” és az ”az-világ” dimenziói egyszerre válnak láthatóvá a maguk természetes antagonizmusaival.

Az új tánc mozgásműveleteit átértelmező fényképeken Drozdik egy másik, semmivel sem veszélytelenebb szerepet is felvállal, ez pedig a ”préda” szerepköre. A szökellő, önfeledten magába feledkező és ezáltal illuminatív állapotba kerülő művész(nő) a talaj felszíne fölé rugaszkodó lebegő testhelyzetében a kiszolgáltatottságot, a sebezhetőséget statuálja: nőként (biológiai lényként) és művészként (szellemi lényként) egyaránt. Innen viszont már csak egy gondolat önmaga ”áldozatként” való tudatosításáig, a ”test-én” problematikájának felvetéséig, illetve a boncasztal valóságáig.

Marina Abramovic´ annak idején a legdurvább fizikai és kemikáliai eszközökkel valósította meg önmaga áldozatképét. Drozdiknak mindehhez finomabb spirituális eszközök adattak meg.

2002. január 24.
PRINT