kapcsolódó kiállítás:
Baksai József kiállítása
2002. június 14. - július 12.
 

Szombathy Bálint

Engedmény vagy kockázatvállalás?
Baksai József kiállítása. Godot Galéria,
Budapest, 2002. június 13 - július 12.

 

Első benyomásra a nyolcvanas évek új képiségének, historikus idézetekkel tarkított festészetének túlélését láthatjuk bele Baksai József legfrissebb műveibe. Az irodalmi-mitológiai kötődésekre köztudottan fogékony festőt a technikai értelemben vett előrelépés ezidáig kevésbé érdekli, legalább is a kilencvenes évek folyamán létrehozott Kispróféták- és Empedoklész- sorozat perspektívájából. A festék anyagszerű, már-már szobrászati használata, a gyűrés-gyúrás és a szaggatás általi ülepítés Baksainál még mindig az „érző matéria” fájdalmas útjának stációit hivatott érzékeltetni, amit a mitológia értelmezői isten anyagának metaforájaként magyaráznak. Hogy miként azonosítható az isteni fogalma bármelyik létező matériával, nem egészen egyértelmű, de talán éppen a művészi teremtés anyagai hivatottak arra, hogy ezt a filozófiai kérdést folyamatosan napirenden tartsák.

Nem szoktam dicsérni a postát, amikor gyűrötten hozza el a kiállítás-meghívókat, most az egyszer azonban pozitívumként voltam kénytelen elkönyvelni ezt a tényt. A meghívóra nyomott reprodukción a kép jobb kéz felőli részén egy sárga sáv van felfestve nyersen, széles ecsetvonásokkal és némi megalvadt festékröggel a felületen. A kézbesítés alkalmával ezen a függőleges kézmozgás nyomán felvitt világos folton egy véletlenül kialakult domború gyűrődés vált érzékelhetővé, amely erősebbé, nyomatékosabbá tette azt az anyagszerűséget, amit a sárga felület baloldali részét lezáró oszlopmotívum érdes reliefszerűsége tesz önmagában is hangsúlyossá. Konstatálom, hogy már nemcsak az emberi vagy állati arcok emelkednek ki a kép síkjából Baksai alkotói gyakorlata nyomán, hanem egy új motívum, az ókori oszlop(fő) is, melyet javíthatatlanul közhellyé csépelt a két évtizeddel ezelőtti transzavantgárd. Ezért különös merészség kell ahhoz, hogy bárki, aki komolyan veszi magát, ismét elővegye az újabb kori reminiszcencia eme elburjánzott és ezáltal üressé vált kulcsmotívumát. Baksai mégis megtette ezt a kockázatos és esetében talán felesleges gesztust, mert úgy gondolta, hogy általa nyithat utat a rá cseppet sem jellemző tárgyias ábrázolás felé.

Képeinek ikonográfiájára mindeddig a redukált szimbólumhasználat, a visszafojtott, tragikus hangulatú színfelvitel és az epigrammaszerű antropológiai tömörítés volt jellemző. A fájdalom állapotait láttamoztatva is intelligens módon hárította el az érzelmi túlfűtöttség, a pátosz szélsőséges jelenlétének a témában immanens veszélyét. Most, hogy egy történetileg túldefiniált és ezáltal eltorzult formán át nyitni próbált a tárgyi világ felé, egyszeriben megváltozott a képek mentális szerkezete, hangulati, érzelmi és spirituális állaga, felszakadt filozófiailag egzakt narratív aurája. Az Agnus dei, a Vanitas, a Relikvia című és más képeken egy immár sokszor látott díszletszerű környezet, helyenként pedig nyílt teatralitás láttamozódik, amelynek megszámlálhatatlan változatát - tehetségektől és tehetségtelenektől egyaránt - mázsaszámra láthattunk húsz évvel ezelőtt. Jómagam soha sem alkottam piaci szempontok kényszere alatt, és ezért nem ismerem e specifikus ízlés diktátumának a visszaható következményeit. Szeretném hinni, hogy Baksai nem a műkereskedelem intézményének tett engedményt azáltal, hogy a közelmúlt művészettörténetének egy többszörösen devalválódott fejezetét lapozta fel tanácsokért.

Ha csak azért tette, hogy bebizonyítsa a fentiekkel kapcsolatos ”kritikai igazság” birtoklásának tényét, semmi szavam. Ehhez azonban ki kell várni elkövetkező műveit.

2002. június 20.
PRINT