kapcsolódó kiállítás:
Tisztaszoba
2002. május 31. - június 30.
 

Dékei Krisztina

A vesztőhelyek illata
Szűcs Attila: Tisztaszoba

 

Egyszer egy tisztaszobában randalírozhattam. Nagyanyám testvéreit látogattuk meg egy kicsiny baranyai faluban - fekete kendős nénikék, a löszfalba vájt pince felé lopótökkel osonó vidám bácsi, kutyák, macskák, röfögő disznók, szóval a „pesti kislány először vidéken” megismételhetetlen élménye -, s a hűvös konyhából beóvakodtam a szobába. Sötét volt, a doh- és egérszag utánozhatatlan keveréke, s hátul, a falnál egy hatalmas párnákkal, paplanokkal magasra dúcolt, gyönyörűen hímzett takaróval beterített dupla ágy árválkodott. Sose éreztem még olyan tiszta örömöt, mint amikor rávetettem magam a halom tetejére és belesüppedtem abba a hűvös, puha és hívogató semmibe. A hentergésből anyám szigorú kiáltása parancsolt ki: akkor vettem csak észre, hogy megsértettem egy eddig általam ismeretlen tabut. A tisztaszoba ugyanis nem arra van, hogy hétköznapi módon használják - pláne, hogy játszódjanak benne -, helyette a lakók vagyoni helyzetét felmutató, ezáltal értékes és megőrzendő tárgyak szinte muzeális temetője. Itt csak megszületni és meghalni lehet, ”szabad” bejárás csak a nagyobb családi és vallási ünnepeken engedélyezett. E hermetikus zártságból fakad a tisztaszoba két jellemzője: egyrészt a mindennapi létezés lenyomatainak hiánya miatt élettelen, steril és afunkcionálisan üres, másrészt (ezzel összefüggésben) szakrális teret biztosít az élet kitüntetett pillanatainak megéléséhez.

Ezen tulajdonságai azok melyek - kiállításnak címe mellett -Szűcs Attilának a Kiscelli Múzeum Templomterében kiállított 18 festményét értelmezhetik. Olyan enteriőrök ezek, melyek tárgyvilága rendkívül redukált: ágyak, fotelek, függöny, redőny, asztal, szék, világítótestek, no meg esetenként néhány járulékos elem. Tovább árnyalja a képet maga a kiállítótér, melynek az eredeti funkciójából eredő vallásos (szent) jellege igenis megőrződött. Az emelkedett hangulatban rejlő lehetőséget kevés kiállító művész használja ki, kivétel ez alól Szűcs Attila, ő igenis játszik a térben rejlő szakralitással. A templomtérnek ugyanis - mostani használata szerint - két apszisa van. Az elfalazott bejárat és a megnyitott (eredeti) apszis egymás felé fordulásából az egyirányú olvasat helyébe Szűcs egy speciális, zárt kapszula virtuális képét helyezi. Ennek két végpontja egyben megvilágítja azt a kettősséget is, amely a művész munkáit jellemzi: bár realista festőnek tekinti magát, művészete mégsem nélkülözi a metafizikus festészet jellemzőit.

A kapszula egyik végpontján (a mostani bejáratnál) a művész egyik kiemelt motívuma, az ágy szerepel. Szűcs alkotói módszerére jellemző a folyamatszerűség, egyazon téma felelevenítése, más-más szempontból történő feldolgozása, de ennek kibontása nem ezen írás feladata. E három festmény (virtuális triptichon) közös jellemzője a végletekig vitt dramatizáltság. Központi elemük egy-egy hatalmas, fehér ágy, amelyet a körülötte levő, a reális térviszonyok jelzését mellőző térből egy vagy több, irányított és mesterséges fényforrás emel ki. A neonfények hideg fehérsége magukat a duplaágyakat is színpadszerűvé teszi; a rivaldafényben pedig olyan talányos csendéleti elemek ”lépnek fel”, kapnak főszerepet, mint egy szőlőfürt vagy egy papírból készült kísérő vadászrepülőgép. A festmények metafizikusságát, időtlen és szimbolikus konnotációit (az erotikusan remegő, nőiesen lágy szőlőszemek versus a leigázó, megadásra kényszerítő macsó vadászrepülő) tovább árnyalják a furcsa rövidülések és nézőpontok - a szőlőfürt például egy tortaszelethez hasonló, süppedős ”ágyon” hever.

Szűcs Attilát mindig is foglalkoztatta a látás problémája, azon optikai jelenség, hogy a tökéletes kép előfeltétele a két szem által fókuszált eltérő látvány összeadódása, amely emellett kiküszöböli a retinán a vakfolt - azaz a látóideg által lefedett, és ezáltal érzéketlen felület - miatt a látásba kódolt hibát. E két optikai jelenség korábbi feldolgozásainak továbbgondolását figyelhetjük meg az oldalfalakon húzódó ”diptichonokon”. E négy nagyméretű kép a sztereoszkopikus képek utódjának tűnik. Az eredeti sztereoszkopikus képek a két szem által látott különböző vizuális terek egymás mellé helyezésével, a térillúzió felkeltésével operáltak, amit Szűcs úgy módosított, hogy a képpárokba rejtett különböző dichotómiák, azaz vizuális problémák feloldása éppen a bonyolult tükrözési viszonyok vagy a nem egyértelmű térmegfeleltetések miatt csakis fogalmi síkon végezhető el. A Redőnyök sötét foltokkal vagy A szoba sárga függönnyel és tapétával című képek két táblája mintha ugyanannak a térnek (szobának) a két különböző nézetét vetítené egymás mellé, például amikor a félig lehúzott redőnyök résein beszűrődő, fehér fényben felvillanó üres szoba egyik nézete mellé a redőnyök fényszűrő képessége által generált optikai foltok képe helyeződne. Ami korábban a festmény homogén technikáján belüli ellentmondás, a befogadást gátló ovális felületi folt, avagy hiba volt, az most vagy élesen elválik a környezetétől (Szobabelső komplementer foltokkal), vagy teljesen eluralja azt (Fotel csillámló folttal).

A természetes és a mesterséges fényviszonyok, illetve a zárt és nyitott tér viszonya jelenik meg azon a nyolc kisméretű képen, melyek a következő egységeket összekötik. E festmények egyrészt megerősítik a befogadóban azt az érzést, hogy a hétköznapi életterének meleg és biztonságos zártsága csupán illúzió: a szobabelsők neonfényben fürdő, megzavart térviszonyú terei (Ágy három neoncsővel és átfestett ajtóval) éppoly sterilek és fagyosan üresek akár a pénzvilág tárgyalótermeinek világa (Szoba sárga ülőgarnitúrával). Másrészt az eltakarás illetve az áttetszőség bonyolult rendszerével Szűcs kifelé is tágítja a teret, ám a külvilágot, a kilépés lehetőségét mindig függöny fedi, azaz a realisztikus képi világ összeolvad a függöny szakrális és metaforikus ikonográfiai hagyományával (Lámpa függöny mögött, Éjszaka belülről, Három neoncső függöny mögött).

Az enteriőrök megállított idejébe az embereknek nincs bejárásuk, legfeljebb a ”leghűségesebb társ” jelenléte vagy egy trófea utal a létezésükre. A három nagyméretű ”állatos kép” két élő szereplője (egy német juhász és egy fekete kutya) idegenül mozog ezekben a terekben, sőt fellépésük néha tovább erősíti a képtér szándékoltan egymásnak ellentmondó képsíkokra esését. A zavarbaejtő többsíkúság mellett jelen van a szürreális többértelműség is (a szarvastrófea találkozása a karácsonyfával egy ismeretlen térben) - és akkor még nem ejtettünk szót festmények faktúrájáról vagy színeiről, melyek éppen a néző tekintetének mozgatásával erősítik fel az illogikus elemek, kódolt kettősségek jelenlétét.

A kapszula túlsó végére egy motívumában is összegző ”triptichon” helyeződött, amely másrészt világosan mutatja, hogyan kapcsolódik össze Szűcs Attila reális és személyes, érzéki festészete az archetipikus (vagy ha teszik, metaforikus) szintekkel. A jobb oldali festményen két, virágmintás huzattal letakart duplaágy látható, furcsán zoomolt képkivágásban. A szállodai szobákban található fekvőhelyekre emlékeztető ágyak hatalmas, üres térben lebegnek, s egyszerre idézik meg a természet lágy ölét, s annak mesterséges és humanizált (kényelmes) megfelelőjét. Azaz a tavaszt, az újjáéledést, szerelmet, szexet (”az ágy tehát ilyen értelemben vonatkoztatási rendszer, valahogy, ahogy a szexualitás balance, mely esetben a kéz finom állat” Sz.A.), s ennek végkifejletét, a minden ember életében egyedi és kiemelkedő pontot, a születést. A középső elem egy súlyosan leomló, redőzött vérvörös függöny. Elválaszt és összeköt: lüktető vágy és parázsló szenvedély, másrészt vérző kín és húsba hasító gyötrelem. Baloldalt pedig egy a - látszólag a kiállításból kilógó, de a művész munkáiban már ismerős - furcsa tárgyakkal ”zsúfolt” képtípusok közül: a Rekonstruált vesztőhely. Szomorkás, visszafogott színvilág, színpadszerű tér, két kicsiny, pontszerű fényforrással, a hátsó falnál csap, vezetékek, kábelek, szék, létra - mind-mind felismerhető, hétköznapi tárgy, melyek viszont befejezetlenül, elvarratlanul lebegnek egy nagy sűrűségű pillanatban. Ha volt kezdet, itt van a vég. Nem ágyban, párnák közt, de cserbenhagy tulajdon testünk. S ami marad a félreérthetetlen zuhanás után: a csönd. Meg a tisztaszobában a vesztőhelyek illata.

2002. június 20.
PRINT